Kettős látás
A kormányfő azt mondja, jó úton haladunk. A közvélemény-kutatók meg azt: a megkérdezettek 73 százaléka úgy gondolja, rossz irányba mennek dolgok. Látjuk, hogy ötvenszázaléknyi a közügyekre nézve tragikus arányú érdektelenek tábora. Látjuk, hogy az ország politikai értelemben továbbra is harcosan megosztott. És, ami sokkal tragikusabb: szociálisan végletesen kettészakadt. Ez a szakadék aláássa a közbizalmat és a polgárok egymás iránti bizalmát, együttműködési hajlandóságát, ami biztos jele a közösség szétesésének. Mi azt látjuk, hogy az ország elszigetelődött. Mi egy szűk réteg kivételével a nemzet többségének fásultságát, megélhetési fáradtságát, reményvesztettségét látjuk. Egyhelyben toporgó, szétmálló országot látunk. A kormányfő úgy látja, megéri mindez, hiszen létezik a holnap átfogó, nagy terve, amelynek sikeréért érdemes elviselni a nyomasztó jelent. Volna ilyen terv? Nem látjuk. Mást látunk.
Két éve, hogy borítékpártját a hóna alatt húzva a Fidesz kétharmados többséggel kormányra jutott. Olyan, Európában is példátlan méretű hatalom került a kezébe, amellyel Orbán Viktor a liberális polgári parlamenti demokrácia keretei között, akár két évtizedre is kényelmesen berendezkedhetett volna. Lépésről lépésre, a nemzet valódi kétharmada megszokáslojalitásának esélyével építhette volna át konzervatív értékek mentén az országot. Nem ezt tette, mert nem ezt akarta tenni. Nem az európai parlamentarizmus hagyományos keretei között működő konzervatív hatalmat akart, hanem az impotensként megvetett parlamentarizmust fügefalevélnek használó „egypólusú politikai erőteret”. Erőből, rohammal. Ez a hatalom nem konzervatív, hanem – mocsaras magyar hagyományokban tocsogó, a nagykoalíciók technikájában is otthonos Nyugat-Európának szinte érthetetlen – jobboldali. Balra zárt. A szélsőjobb felé nyitott.
Ez a hatalom egy szervezetében és habitusában tekintélyelvűen konstruált vazalluspárt mintájára építi át a társadalom teljes életét. Ez a hatalom két év alatt sikeresen bontotta le, vagy bénította meg a csalódottság kísérte köztársaság intézményrendszerét. Ez a hatalom úgy gondolja, elég konzenszuskényszert épített be az új közigazgatási berendezkedésbe, hogy a mostani kétharmad után is folytatódhasson az ő világa. Ám, megtévesztő a demokratikus ellenzék gyengesége, vagy a Kossuth téren a hatalom mellett tüntető akárhányszázezer ember. Az „egypólusú erőtér” intézményrendszere ugyan készen áll, de nem hajlandóműködni. A „nemzeti együttműködés rendszere” a többség számára egyelőre katyvaszos csőd. S ki tudja, egy leendő többség kötélkényszernek érzi-e majd az orbáni konszenzust?
Ez a rendszer, bár alkotmányos pucscsal építette ki országlását,mégsem diktatúra. Ahhoz államférfi kellene, mint ahogyan a demokráciához önmaga sorsát irányítani akaró közösség. Mindkettő hiánycikk. Gyanítjuk, Orbán szinte már rögeszmés politikai filozófiájának csapdájába estünk. Az ő alaptétele, hogy a Nyugat haldoklik. Amire annak reális felismeréséből jutott, hogy a világ valóban korszakos átrendeződésben van, és Euró pa is a helyét keresi ebben a rendben. Új politikai formát az európai kapitalizmushoz, amely nem lehet az amerikai totális szabadpiaci, vagy az autoriter feltörekvők ázsiai kapitalizmusa. A kormányfő a parlamentarizmus végzetes hanyatlását látja, és jövőként „harmadik utat” kínál, amelybe annyira belelovallta magát, hogy időnként gyökereit a középkor prekapitalista szellemi televényében turkálja, és az egész felvilágosodást kidobná a történelemből.
Pedig maga a dolog sokkal egyszerúbb: az „egypólusú politikai erőtérrel” csak a belpolitikájából csinálna külpolitikát. Mintát Európának. Abból a belpolitikából, amely kriminalizálja, az általa kreált intézményrendszerből és a parlament maradékából az utcára szorítja a baloldali-liberális-zöld ellenzéket. Egypárturalmat akar, amit Európával finanszíroztatna. Azzal az unióval, amelynek legitimitását kétségbe vonja. Amelyben egyszerre kényszerül benne lenni, s akarna tőle függetlenedni. Hintapolitika, kettős beszéddel. Elszigetelődött, mert partnerre nem talál. Nyugat-Európában érthetően nem, de Közép-Európában sem, amely végleg felszívódott a Nyugatban, országai ma inkább a centrum felé orientálódnak, semmint külön utas kalandokra vágynának. A józanabbja belátja: nagyon súlyos saját erőforrás nélkül, önellátó önmagában egyetlen kis és közepes ország sem életképes az alakuló világrendben, erre esélye csak egy egységes Európának lehet. Amit a kormányfő kikerülni nem tud, így újra és újra beleütközik.
Mi egy autokrata rendszert látunk, amely a demokratikus intézményrendszerek kényes egyensúlya helyett a túlhatalmú állam eszméjében hisz. Megrögzött központosító. Pedig minél nagyobb a gólem állam, annál lomhább, tehetetlenebb, amit külön feladatokra kreált kommandók bevetésével leplez. Központi kézbe vesz kórházat, iskolát, közigazgatást, kultúrát. Önmagában nem is ez a baj, hanem az, ami az államosított intézményekben a továbbiakban történik. Vagy: nem történik. Hogy a központi protokollok mennyire fojtják meg a helyi autonómiát, amelytől a központ mindig fél. Pénz sincs, a pénzhiányt pedig az állam mindig hajlamos irányelvekkel, központi szabályozással helyettesíteni. Papírral, dossziéval, kimutatással. Önmaga adminisztrációjával.
A kormányfő virágzó országot lát a horizonton. Mi meg a koherens gazdaságpolitika hiányát, ami oda elvezetne. Nem moroghatunk. Az autokrata politikai filozófia „unortodox módszereket” diktál. Szabad pénzpiacról finanszírozott autonómiát, akkor is, ha a nemzetállami autonómia ma már értelmezhetetlen, akkor is, ha ennek az árát lehetetlen kitermelni. A szabad pénzpiac azonban szinte mozdulatlan. Mozdulni csak azokért hajlandó, akik alatt az európai közösség védőhálója feszül. Mi meg ezt szaggatjuk. A kormány hol a keleti szélre vár, hol vérig sértett németekkel a háttérben magyar–bajor gazdasági szuperövezetről sző látomást. Közben meg a pénzhiány kínjában nagy fantáziával nyalja tisztára a lakosság jövendőre tartalékolt szerény spájzát. A magánnyugdíjpénztáraktól a babakötvényekig felzabál mindent. Nem baj: világbajnok termelési központ leszünk! – vált a kormányfő, de a beszéd ideje lejárt, így azt már nem tudjuk meg, mit is termelnének ebben a központban, ésmiként venné fel a versenyt a világ új munkamegosztásában – mondjuk – egymilliárd olcsón dolgozó kínaival. Jobb, hogy üres már a szószék, mert erre nincs értelmes válasz.
Van más. Erősítsük meg a középosztályt! Erősítsük akkor is, ha azt csatlós szavazóbázisként gondolja el a kormányfő. Cseréljük le a politikailag másfelé pislantgatókat, hagyjuk őket lecsúszni, építsünk ki egy új gazdasági vazallushálózatot, amely biztosan pénzel minket, és akkor befogjuk a Nyugat kritikus száját, mert támogathatjuk az átlátható pártfi nanszírozást. Teremtsünk új anyagból gyúrt középosztályt. Akkor is, ha a középosztály sohasem volt, és a tömegtársadalomban végképp nem lehet teljesen homogén. Nincsenek határozott kontúrjai. Majdhogynem lefedi az egész társadalmat. Azért tegyük, ne legyünk szájtátiak. Mégis: nem vagyunk biztosak benne, hogy nem a kormányfő lát-e jól. Hogy legalább fél lábbal Európán kívül is van élet. Hogy egy autoriter zárvány is el tud vegetálni néhány évtizedig. Ám, abban sem vagyunk biztosak, hogy szeretnénk megtapasztalni, milyen is valójában az élet egy ilyen országban.
