Eltévedt a busz a társasutazókkal, a nagy szürkeségben a ködtől és az esőtől csöpögő, nyálkás avarral szegélyezett keskeny úton Auschwitz helyett a birkenaui tábor felé fordult. Az utasok már leszállni készültek, amikor az idegenvezető visszaparancsolta a járművet az útra, mert az előírt programhoz ragaszkodni kell. Az pedig úgy szólt, hogy először Auschwitzba kell menni. A lassan forgolódó buszból csak egy pillantást vet az egykori koncentrációs tábor bejáratára, és meglepte,, hogy a vörös téglás épület hatalmasra tátott szájként feketéllő bejáratával, kicsi ablakaival mennyire hasonlít egy sunyi, apró szemű és végtelenül gonosz, ostoba óriás fejéhez.

A hideg, novemberi eső egyked vűen esett, amikor Auschwitzban lekászálódtak a buszról. A múzeummá és emlékhellyé vált tábor főbejáratánál nyüzsgő és áradó volt a lét. Hosszú sorok kígyóztak a pénztáraknál, a világ minden tájáról érkező emberek, gondtalan európai kamaszok, ázsiai apácák, német, lengyel, angol, és ki tudja, még honnan érkezett turisták napi semmiségekről beszélgettek.

Voltak, akik méltatlankodtak, nem elég, hogy sorba kell állni, még a WC-használat is egy zlotyiba kerül. Olykor egy-egy hangos nevetés is kihallatszott a sorból. Észre sem vették, hogy a főbejáraton már kifelé igyekvők mennyire komorak, mennyire szótlanok.

Aztán az ő csoportja is belépett, következett az Arbeit macht frei, a hideg őszi időben a sok esőtől még mindig zöldellő füvek közt takaros rendben sorakozó barakkok. Fájóan nagy volt a rend. Mintha nem is követtek volna el minden értelmet meghaladó, iszonyatos bűnöket ezen a helyen.

Talán a rend, talán a másodpercre pontos időbeosztással dolgozó idegenvezetők szakszerűsége miatt a legyilkoltak vitrinbe zárt két tonna haja, a hatalmas halomban heverő művégtagok, a foszlásnak induló cipők, a gázkamra, az emberi aljasság egyegy pillanatáról árulkodó fotók, a szörnyűségek szemmel látható bizonyítékai ellenére is minden itt elkövetett aljasság, minden fájdalom és kín távolinak tűnt.

Amikor visszatértek Birkenauba, ismét rácsodálkozott a gonosz óriás fejére emlékeztető bejáratra. Erre nem, de a hosszú, a végtelenbe futó sínekre emlékezett. Igen, emlékezett, annak ellenére, hogy sohasem járt itt. Álmából.

Egyszer azt álmodta, földöntúli, iszonytatóan hideg, ködtől vibráló kékeslilás fényben állnak egy farámpán az anyjával.

Csak a végtelenbe vesző síneket látni, és azt, ahogy néha néhány, a ködből ki váló, nehéz vízcsepp élesen meg-megvillan a vason. Ő azt követeli az anyjától, hogy mutassa meg, mi történik itt. Az anyja csak áll, és sokáig nem szól egy szót sem. Aztán az ő hosszan tartó, kíméletlen unszolására végül elindul a sínek mentén, ránéz, és azt mondja: „Ezt akarod látni? Ezt?! Hát nézd meg, nézd csak meg, ha annyira látni akarod!” És akkor meglátta a hullákat. Kétfelől feküdtek a hosszú, egyenes út mellett, fejmagasságig fölhalmozva. A szorosan egymás mellé rakott, megmerevedett testeket lila-fekete foltok borították, és mind fel volt püffedve, mint a vízbefúltak. Akkor az anyja a kezére tette a kezét, és azt kérdezte: „Ezt akartad annyira látni?” Az álom hihetetlenül valóságosnak tűnt. Napokig a hatása alatt volt, soha többet nem felejtette el. Később arra gondolt, ez nem lehet véletlen. Ettől kezdve hitt abban, hogy anyja DNS-ében elraktározódtak az iszonyat emlékei, és azokat átörökítette az övéi be, ahogy majd ő is át fogja adni a gyermekeinek. Mert ez a törvény. Minden emberre érvényes, örök érvényű törvény, hogy amit átélünk, annak gyermekeink is részesei lesznek, ahogy az ő gyermekeik és azok gyermekei is, amíg csak egy makulányi sejtecskénk is forog a földi világban. Ezért nem mindegy hát, hogyan élünk.

Sokáig nem tudta, hogy anyja zsidó volt. Nem is vele élt, hanem apai nagyanyjával és a nagynénje családjával. Otthon nem beszéltek ilyesmiről. Még az a szó sem hangzott el soha, hogy zsidó. Ha az anyjáról beszéltek, mindig csak annyi került szóba, hogy szegény, de magának köszönheti, mert nem volt jó neki az apja. Meg hogy élhetetlen, lusta nő, mégis el akarja őt venni az apjától, csak azért, hogy a gyermektartást megkaphassa.

Így, ahogy cseperedett, egyre kínosabbá váltak számára a kétheti látogatások anyjánál. Már azt is észrevette, hogy szegény, még az ötvenes évek magyar viszonyaihoz képest is nagyon szegény. Albérletben lakott a Szent István körúton egy hatalmas, a földszinten levő tejbolttól mindig sajtszagú és büdös házban. A kis szobában, ahol meghúzta magát, mindössze három ágy volt és egy asztal két székkel. Az egyik ágyon a nővére feküdt, aki szerencsésebb volt két fiútestvérénél, mert a vészkorszakban elbújtatták, így életben maradt. A két fiútestvért elnyelték a gázkamrák, apjuk munkaszolgálatosként végezte valahol Ukrajnában. A másik ágy, egy kisgyerekeknek való, rácsos ágy a húgáé volt, abban aludt, ha nagy ritkán hazakeveredett valamelyik intézetből. Magyarország valamennyi intézetét végigjárta. A harmadik ágyon az anyja feküdt. Ágyneműjük nem volt, télikabátjukkal takaróztak valamennyien. Egyszer a húga azt is elárulta, hogy csak akkor esznek húst, ha ő is ott van. Olyankor mindig rántott hús volt ebédre rósejbnival. Vagyis inkább uzsonnára, mert bár az anyja reggel óta főzött, olyan lassan dolgozott, hogy mire elkészült, mindig öt órára járt az idő. Arról, hogy megjárta Auschwitzot és Birkenaut, és hogy mi történt a koncentrációs táborokban, soha nem beszélt.

Az anyja mindig nagyon kedves volt hozzá. Szerette volna szeretni. Egyszer – nyolc-kilenc éves lehetett – az anyja azt mondta neki, elviszi fényképészhez, mert ki akarja vinni Izraelbe. Soha többet nem engedték hozzá látogatóba. Az anyja soha többet nem kereste. Ezt már csak felnőtt fejjel tudta megbocsátani neki. Akkor, amikor megértette, hogy anyja a hazatérés után csupán vegetált, nem maradt ereje arra, hogy éljen, mert egy erőszakkal félbevágott, vérző sebekkel teli életet nem lehet csak úgy, egyszerűen folytatni.

Azt, hogy mi történt a deportáltakkal, s hogy ő is zsidó, véletlenül tudta meg. Tizenkét évesen egyszer pár órára egyedül maradt otthon. Afféle kiskamaszként észrevette, hogy van egy könyv, amit mindig eldugnak előle. Arra gondolt, biztos azért, mert olyan, ami a testi szerelem rejtelmeibe avatná be. Így amikor egyedül maradt, gyorsan megkereste. Nem a szerelemről szólt. Az volt a címe: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam. Amikor elolvasta, sokáig sírt. Akkor mondták meg neki, hogy ő is zsidó, akkor mesélték el neki, hogy mi történt az anyjával.

Most ott állt a hirtelen véget érő, koszorúval lezárt sínek végén, a magyar áldozatok emléktáblájánál. Már tudta, hogy miért nem emlékezett a sunyi szemű, ostoba óriás fejére, a mindent elnyelő szájra. Anyja sötétben, éjszaka érkezett ide.

A csoportjuk vezetője letette a magukkal hozott virágcsokrot az emléktáblához, és megfogta a mellette állók kezét.

Ő kifordult a sorból, magára akart maradni a fájdalommal, amit anyjáért, önmagáért, félbevágott életükért érzett. Akkor hallotta meg a suttogásokat. Mindenféle nyelven szóltak, de mind azt suttogta: „Az életünket, az életünket követeljük. Követeljük az életünket! Hogyan éltünk volna? Mondd el az életünket!” Arra gondolt, ugyan mit is mondhatna ő el róluk. Azt, hogy vasárnap pörköltet szerettek volna enni nokedlivel? Vagy hogy este jó szagú ágyat akartak vetni a kedvesüknek, hogy gyerekeket akartak, és fényképet róluk? Talán azt, hogy ünnepnapokon szépen kiöltözve akartak rokonlátogatóba menni? Moziba, Operába akartak járni, vagy inkább a meghitt otthoni lámpa fényében verset olvasni? Vagy nevetni, veszekedni, csalódni és bánkódni, kiabálni és énekelni, alkotni és teremteni, vagyis egyszerűen csak élni?

– Hogyan tudnám én hatmillió ember, vagy akár csak hatszázezer magyar életét elmondani? – kérdezte a hangoktól. Ám a suttogások nem maradtak abba, egyre csak követelték: „Mondd el, milyen lett volna az életünk!” Hatalmas és olyan végtelenül nehéz súly nehezedett rá, hogy ijedtében a férjét kereste a szemével. A férfi észrevette a pillantását, és odalépett mellé. Nagyon halkan csak annyit mondott: „Ne félj, itt vagyok! Itt vagyok!”

Akkor a hangok elhallgattak, a táborban mélységesen méllyé vált a csönd. A végtelen csöndet hirtelen egy kristálytiszta hang szakította ketté, valaki énekelni kezdett: „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból…” A dal szíven ütötte, mert megértette vele, hogy azokat, akiket elhurcoltak, azokat, akik itt pusztultak, legeslegutolsó mentsváruk, saját hazájuk is elárulta. És akit a hazája árul el, annak már végképp semmi, de semmi menedéke sem marad. És akkor kitört belőle a zokogás.