2012, Magyarország
A dolog nem érte váratlanul, hiszen az újságokból már értesült az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófáról, így amikor vészjósló morajlások közepette megremegett a lába alatt a metlachi, és a portás Laci bácsi nagy dérrel-durral rárontott, hogy most azonnal rohanjon, mert hívatja a főigazgató, akkor ő ahelyett, hogy mindenféle rafinált, és elvtelen együttérzésre spekuláló pániktünetet produkált volna – úgy mint szívdobogás, lábremegés, légszomj, hovatovább a jogorvoslati lehetőségek irányába tett, de persze minduntalan meghiúsuló hívás-kezdeményezés – ehelyett inkább óvatosan kihátrált a mellékhelyiségből, megkapaszkodott az ajtófélfában, erőt gyűjtött, és még mielőtt a Super Tornádó vécétisztító gél annak rendje-módja szerint mélyen és masszívan a perem alá férkőzve megkezdhette volna áldásos, bár a bolygó jövője szempontjából némiképp hiábavaló tevékenységét, takarító-szerszámos kocsikáját a fal mellé állítva elindult az igazgatói iroda felé.
Aztán amikor cirka másfél óra elteltével kilépett az addigra már többé-kevésbé romokban álló Kálvin Tower irodaház kapuján, és szíve alatt az azonnali hatállyal történő elbocsátásáról szóló titokzatos, bár a munkáltatói indokok vonatkozásában tudományosan kissé nehezen igazolható irománnyal elindult hazafelé, a szállingózó, fekete hóban óvatos léptekkel botorkálva arra gondolt, hogy hurrá, ezek szerint behalt a karácsony. Se bejglisütögetés, se csingilingi, csak a szép, kollektív fagyhalál, vagy épp fulladásos (plusz megsüléses!) a várhatóan mindent és mindenkit elborító nagy, vulkáni trutyiban.
S ahogy a hirtelen támadt pesti éjszakában kárörvendő mosollyal felpillantott a szikrázó, süket égre, a Korona Szálló leszakadt hídja és lángokban álló ízléstelen tornyocskái felett váratlanul megpillantotta Nibirut, a hosszú, tüzes fénycsóva kíséretében szédítő sebességgel közeledő Tizedik Bolygót.
Hm. Gondolta Mária, majd sietős léptekkel a megálló felé vette az irányt, hogy lehetőleg még a végső kataklizma előtt odaérjen legkisebbik lányáért az oviba, de a troli sajnos épp az orra előtt zuhant bele az Üllői utat a kiskörúttól Albertirsáig teljes hosszában keresztülszelő szakadékba, úgyhogy inkább elindult gyalog.
C. Erzsébet, huszonkilenc éves önkényes lakásfoglaló épp egy lekötött közművezeték dacosan kiálló csonkja mellett üldögélt a Kis Stáció utcai (nem lakás célú!) önkormányzati raktárhelyiség lehető legsötétebb zugában, ölében másfél hónapos csecsemőjével és egy ismeretlen összetételű folyadékot tartalmazó injekciós tűvel, amit alkalomadtán önkezével szándékozott tulajdon kiskorú gyermeke egészségesen gömbölyödő combocskájába döfni, amikor bekövetkezett a világvége.
A véletlenek különös összjátékaként a föld mágneses pólusai épp abban az évmilliók óta várakozó, kivételes pillanatban cserélődtek fel, amikor a kerület által kirendelt végrehajtó a vagyonkezelési bizottság embereinek társaságában behatolt az apró, ablaktalan, pelenkaszagú kamrácskába, és felszólította az illetéktelen édesanyát, hogy térjen jobb belátásra. A föld ekkor egy hosszú, keserves pillanatra megállt, majd kisvártatva ellenkező irányban kezdett el forogni, ami ugyan pusztító katasztrófák sorozatát idézte elő világszerte – úgy mint tűzvész, szökőár, kontinentális földkéreglemezek egymásra torlódása – mindez azonban az eljáró hatóság segítségére siető karhatalmi erőket egy másodpercre sem akadályozta meg abban, hogy a munkájukat végezzék.
Erzsébet az emberi faj túlélésének minimális esélyét szem előtt tartva minden különösebb ellenállás nélkül felhagyott korábban kieszelt tervének megvalósításával, a fecskendőt az első rendőri felszólításra a többi közé hajította és zokogva ölelte magához békésen alvó kisbabáját. Aztán taknyos kézzel és szép, karakán lóbetűkkel aláfirkantotta az orra alá dugott hivatalos végzést, és még mielőtt a fokozódó napfolttevékenység hatására bekövetkező lemeztektonikai átrendeződések eredményeképp megnyílt volna alattuk a föld, kukazsákokba gyömöszölt hevenyészett túlélőfelszerelését egy lógó hasú babakocsiban maga előtt tolva elhagyta a más emberek jogtalanul bitorolt tulajdonát.
Aztán örök pusztulásra ítéltetett gyermekével a karján nekiindult a vakvilágnak, hogy a hátralévő rövid időre az üdvhadsereg rákosmentei Fény Háza Anyaotthonában keressen maguknak menedéket. A Kis Stáció utca–Kisfaludy utca sarkán még picit hitetlenkedve nézte, ahogy az égből riadt tekintetű békák, falból kitépett villanykapcsolók és ezerszer elátkozott gázórák potyogtak rettenthetetlen összevisszaságban, a Mária Terézia-féle 32-es Honvéd Gyalogezred Emlékműve helyén tátongó hatalmas, füstölgő kaldera láttán viszont már azon se csodálkozott, hogy a tüzes istennyila végül pont az orruk előtt fél méterrel csapódott be a földbe. A babaruhákkal és szegényes kinézetű lakásfelszerelési tárgyakkal megpakolt babakocsi a pillanat tört része alatt lángra kapott, és mint egy városszociológiailag kissé nehezen értelmezhető túlvilági jelenés megkezdte őrült vágtáját a kisebb-nagyobb geológiai incidensek következtében ide-oda dülöngélő Nagykörúton.
Erzsébet egy pillanatra megtántorodott, és hátát a McDonald’s épületének kellemesen átforrósodott romfalának vetve jobb híján zavartalan nyugalommal szundikáló babája puha és jó szagú kis testébe kapaszkodott.
És ekkor huss, a látóhatáron feltűnt Nibiru, a hosszú, tüzes fénycsóva kíséretében szédítő sebességgel közeledő Tizedik Bolygó.
Erzsébet a szüntelenül formálódó világegyetemre gondolt, meg egy kicsi, fekete lyukra, főzőfülkével, vécéhasználattal, aztán nagyot szippantott a mérgező gázokkal teli levegőből, és derűs, sőt már-már szinte megbocsátó mosolylyal nézte, amint égbekiáltó csörömpölések közepette az utolsó, oldalára fordult villamos is megindult végső nyughelye, a sztratoszféra hívogató sötétsége felé.
D. Júlia lakcím nélküli lakos egy baljós hangulatú decemberi éjszakán épp egy frissen felújított Mátyás téri padon pöffeszkedett némán és tüntetőleg, aljas indokból és folytatólagosan, álmodozó, sunyi fejét A mindennapok megoldása feliratú jól megtömött nejlonszatyrára hajtva, amikor bekövetkezett a világvége.
Ahogy a szokatlan zajokra felriadt, különös árnyakat látott közeledni. Páni félelmében először a Józsefvárosi Jófiúkra gyanakodott, akik akár mások testi épsége árán is garantálják az állampolgárok megnövekedett biztonságérzetét, ami fantasztikus ötlet és a bokrok mögül kandikáló kerületi óvódások személyiségfejlődése szempontjából is előremutató.
Júlia sietve szedelődzködni kezdett, hogy szokása szerint villámgyorsan kereket oldjon, mielőtt még sor kerülhetne a városképvédelmi szempontból kissé problematikus, ámde sajnos nagyon is szükséges kényszer óvintézkedésre, amikor rémülten vette észre, hogy a bolygó, amit szélsőséges klimatikus adottságai és meglehetős büntetőjogi anomá liái ellenére is legtágabb értelemben vett otthonának érzett, kilendült megszokott pályájáról és iszonytató sebességgel zuhanni kezdett a Napba.
Néhány perccel később Júlia vérző fejjel, törött lábszárral és ruházatán gyújtogatásra utaló jelekkel feküdt a Tavaszmező utca kellős közepén, cipő nélkül, és szatyor nélkül, és köztemetkezésre jogosító hajléktalanigazolvány nélkül, de mire fájó veszteségeit szóvá kívánta volna tenni, az illetők már a Dankó utca túlsó végén jártak.
Aztán még órákig feküdt ott bénán és magatehetetlenül, ápolatlanul és gusztustalanul, és miközben Balatonaliga lakosságát cunamik tizedelték, a Tisza kiszáradt, a Duna–Dráva Nemzeti Park területén keletkezett szupervulkán kilövellő, forró hordalékával elárasztotta Dél-Baranyát, de még az Auróra utcai rendelőintézet katasztrofális építészeti megoldásai is mindenestül elenyésztek a dühödten tomboló mágneses viharban – eközben Júlia egyre csak feküdt ott a tizenöt éve töredező díszburkolaton és szegény, halott édesanyja beteljesülni látszó próféciáira gondolt.
Pedig ha csak egy picit is felemelte volna a fejét, világosan láthatta volna, ahogy a játszótéri jegenyefák vidáman lángoló lombjai mögül az ominózus pillanatban előbukkant Nibiru, a hosszú, tüzes fénycsóva kíséretében szédítő sebességgel közeledő Tizedik Bolygó.
De nem emelte fel. Sőt, még akkor se állt neki torkaszakadtából kiabálni, amikor hajnaltájban megjelentek a környéken az első munkába igyekvő járókelők, és idegbeteg, kapkodó léptekkel elsiettek mellette. Épp csak egész halkan, kicsit sírós, kicsit nyöszörgős hangon, de azért tisztán hallhatóan mondta, hogy: segítség.
De hiába. A járókelők nem hittek a világvégében. Szemenszedett hazugságnak titulálták a sok légből kapott és tudományosan teljesen megalapozatlan feltételezést, a kozmikus katasztrófa teóriáját egy az egyben az ellentábor szánalmas praktikáinak tulajdonították, a tényeket kétségbe vonták, a számításokat megkérdőjelezték, a majákat lehülyézték, Nibirut körberöhögték, és azt gondolták, hogy ha hosszú-hosszú évmilliókon át nem történt velük semmi igazán rendkívüli, akkor most már ezután se fog.
És tényleg. Miért pont itt, miért pont most, és egyáltalán: miért pont velünk történne bármi is.
