A szovjet baba
Nem akart szomszédolni teli szatyorral, mielőbb szerette volna feltenni főni a káposztát, hogy mire az ágybérlők este hazajönnek, kimenjen a szag a konyhából. Különben se volt kedvére a Lantosék lakása. Olyan sokszor kellett a férjét összeszednie és felállítania az asztaltól, hogy már a bejárat látványától is idegesség fogta el. Ám a Lantos ezúttal otthon se volt, a felesége, Magdus meg felajánlotta, hogy főz egy cikóriakávét. Lantoséktól sokan tartottak az utcában. Többen is suttogták, hogy a háború alatt följelentgették a lakókat, de mivel Jóska bácsiék akkoriban még nem laktak itt, igyekeztek nem figyelni a szóbeszédre. A Lantos eredetileg szerszámgéplakatos volt, de mostanában gondnokként dolgozott egy nagy irodaházban, bár Jóska bácsi szerint ott is csak sakkozott egész nap.
Lantos néni takarítani járt a Visegrádi utcába, de ezt nem volt szabad mondogatnia, mert a bejárónő mint intézmény teljességgel összeegyeztethetetlen volt a szocialista erkölcsökkel. A lányuk, Marika, aki már húszéves is elmúlt, a Szovjetunióban tanult, és évente négyszer járt haza repülővel. Bekeretezett fényképe ott állt az üveges szekrényben Lantosné porcelánállatkái között. Határozottan csúnya lány volt, ezen még a retusálás és az utólag behúzkodott hosszú szempillák sem tudtak javítani. A földszinti lakás nappali szobája zsúfolt volt és sötét, a nehéz bútorok betöltötték a teret.
A belső, kisebbik szobát, ahol annak idején a Marika aludt, egy tanítónőnek adták ki. A nappali nagy részét a hatalmas ágy és a nagy, sötét szekrény foglalta el, de itt állt az a komód is, amelynek nyitott részére Lantos bácsi a rádiót állította. A szobába bejutó kevés fényt elfogták Lantosné tigriscsíkos szanzavérái. A cserepekbe Lantos fémpálcikákat szúrt, azokhoz kötözte a dülöngélő növényeket. Ha vendég jött, a homályos szoba helyett szívesebben ültették le a konyhában. Ide terelte Magdus Edit nénit is, de előtte még kicsit sápítozott a zeller árán, a teli cekkert pedig az előszobának csúfolt belépő és a konyha közti ajtó kilincsére akasztotta.
Edit néni ki nem tudta találni, mit akarhat a Lantos Magdi. Először arra gondolt, valami baja lett a Lantosnak, és kórházba akarja beprotezsálni, mert az SZTK-ban iszonyú sorok voltak. De Magdi csak a lányáról beszélt, hogy mennyit segít nekik, pedig milyen kevés az ösztöndíja szegénykének, és micsoda hidegek vannak ott kint. Hogy mindig hoz valami ajándékot, múltkor például az apjának meleg pulóvert, és most legutóbb hozott egy nagy szovjet járó babát. Ez még ott is újdonság, műanyagból készült, és meg tud állni a talpán. Lantosné közben Edit néni arcát fürkészte, és amikor látta rajta, hogy a babára felkapja a fejét, bedöcögött a szobába. Előtte még visszalépett a konyhába, és mint akinek valami titka van a szomszédok előtt, ellenőrizte, hogy be van- e zárva a bejárati ajtó, aztán a hideg belépő és a konyha közti zöld ajtót is becsukta.
Odabent, a szobában letérdelt a szekrény elé, és alulról előhúzta a nagy kartondobozt. A dobozon belül a szovjet baba még külön be volt csomagolva egy apró virágos, kék selyempapírba.
Edit néni elámult, ahogy Lantosné felállította. Tisztára, mint egy hercig kisgyerek. Szőke, bodros haja volt, pirospozsgás arca és nagy kék szeme. Pöttyös napozóruhát és kék ingecskét viselt. A bemutató azonban még csak most kezdődött. A baba felállítva majdnem az asszony derekáig ért. Két kis műanyag karját megfogva és felemelve megmozdultak tömzsi kis lábai. És ahogy a Magdi elindult vele terpeszben, a baba szabályosan lépegetett.
Edit néni le volt nyűgözve, de követmennyibe kerülhet ez a kis csoda. Lantosné kicsit járatta még a babát a szőnyegen, aztán szépen visszafektette a dobozába, mint valami kis koporsóba. Amíg letérdelve csomagolt, elmondta, hogy a lánya eladásra hozta Moszkvából, de hozott modern selyemkombinékat és nem szakadós kapronharisnyákat is. Edit nénin látszott, hogy az utóbbi kettő nem érdekli, úgyhogy Lantosné megint a járó babára terelte a szót. Hogy lehet hozzá kabátkát, sőt menyasszonyi ruhát is rendelni. Amikor itt tartott, hirtelen nagyot puffant valami a konyhában. A cekker zuhant le a kőre, valaki lenyomta a konyhaajtó kilincsét. Magdus papucsos lábával kicsit mélyebbre tolta a dobozt a szekrény alatt, és még egyszer visszapillantott rá, mielőtt elindult kifelé, amitől Edit néninek az a homályos érzése támadt, hogy a Lantos Feri nincs is beavatva a bababizniszbe, és a lánya külön Lantos nénit kívánja támogatni a szovjet csúcstermékekkel, nem pedig az apját, aki a befolyó pénzt valószínűleg pálinkára váltaná.
Lantos bácsi, noha még dél se volt, már nem volt színjózan, és rögtön szitkozódni kezdett, hogy mi ez a hóbelevanc, csak nem már megint káposzta lesz. Amikor megpillantotta Edit nénit, és rájött, hogy a szatyor az övé, azonnal rávágta, hogy a Jóska nincs itt, de még csak nem is látta aznap. Ezzel elég időt hagyott, hogy a Magdus szívdobogása alábbhagyjon a baba miatt, Edit néni pedig átgondolhassa, milyen érdekek és ellenérdekek csapnak itt össze. Magdus tehát pontosan tudja, hogy ő egy babát akar vásárolni a kislánynak. Magdus férje viszont szemmel láthatóan nem tudja, hogy a Magdus egy babát akar eladni. Úgy gondolta, ha a kettőt egybevetik, kisülhet belőle egy megfontolandó ár.
Ami azonban az ajtó előtt elhangzott, vagyis inkább elmutogatódott, az sajnos még messze volt az elképzelések majdani találkozási pontjától. Ötszáz, mutatta Magdus kövér ujjaival, mire a néni feljajdult, hogy meennyi? Jóska bácsi az ijedt hangra kikukkantott utánuk a belépőbe. A felesége közölte, hogy semmi, csak megint emelték a lisztet. Aztán cinkosan Edit nénire nézett, aki érezte, hogy kicsit máris elmozdultak a képzeletbeli középpont felé.
Az ötszáz rettenetesen soknak tűnt. Edu, a néni húga annyit kapott a kórházban az éjszakai pótlékokkal együtt. Egyrészt sose tudtak volna ennyit kifizetni, másrészt a néni nem lehetett biztos benne, hogy ez az óriási baba tetszene- e a kis lelenc gyereknek. – Ki kell valahogy próbálni – gondolta a lépcsőházban felfelé menet, és azt is fontosnak érezte, hogy most jó ideig ne érdeklődjék a babáról, akkor se, ha retteg, hogy közben a Magdus eladja.
El is telt egy újabb hét anélkül, hogy beszéltek volna, de közben vészesen közeledett a kicsi lány születésnapja is. A néni megígérte neki, hogy onnantól nem kell már a kórházban aludnia, hazajöhet. Február eleje már a tél vége, legalábbis ebben bízott mindenki. Addig kellett valahogy összeszedni pénzt a járó babára, amelynek végső árát Lantosné háromszázötven forintban állapította meg. Edit néni otthon ebből százötvenet látott ésszerűnek bevallani a Lantosék megemlítése nélkül. Sőt egy külön kis mesét szerkesztett a baba köré, mely szerint az intézeti gyerekeknek rendeltek a hegyen új játékokat, és ebből ő kéz alatt, egészen jutányosan százötvenért megveheti a babát. Arra gondolt, a másik felét összerakja majd ő a spórból, amit vészhelyzetre tett félre. Arra nem számított, hogy Jóska bácsi még a százötvenet is sokallni fogja, hogy dühöngve átszámolja tűzifába, rezsibe, hogy felemlegeti még az ágybérlőket is és az ő keserves életét, amelyet egy kórházi ágyakkal telezsúfolt tébolydában kell élnie. A hosszú lamentálás végén azonban rábólintott az ajándékra, ám kikötötte, hogy ennyiért már beszélni is tudjon, és néha takarítson is ki.
A születésnap előtti hétfőn, amikor úgy gondolták, hogy Edu már biztosan alszik, a bácsi motyogni kezdett a sötétben. Azt mondta, sikerült egy kis pénzt szereznie, ötven forintot. A néni gyanakvó kérdésére, hogy mégis kitől, először nem akart felelni, aztán suttogva bevallotta, hogy hát a Lantostól. Volt neki egy kis dugipénze, amiről a Magdus nem tud. A néni erre a sötétben az égnek fordította a szemét, és óriásit sóhajtott. Jóska bácsi a szemforgatást nem látta, de a sóhajt hallotta, és azt válaszolta, hogy beszéljenek bármit az utcában, azért ezek mégiscsak rendes emberek.
