Az pedig a főispán dolga volt, hogy a kormány – vagyis a végrehajtó hatalom –embereként folyamatosan figyelemmel kísérje: jól közvetítik-e az állami akaratot. A járásokban erre a főszolgabíróknak kellett ügyelniük.

A főispán és a főszolgabíró tehát – mai szóhasználattal élve – a központi közigazgatás megyei, illetve járási hivatalát vezette, s ez a rendszer a kései középkortól az 1940-es évek második feléig nagyjából hasonló hatáskörökkel működött. Most annyiban visszaköszön a múlt, hogy a korábban köztisztviselők vezette fővárosi és megyei közigazgatási hivatalokat tavaly kormányhivatalokká alakították át, és azok élére ugyancsak politikai megbízottak – például parlamenti képviselők vagy a kormányzati többséghez kötődő más személyek, tehát „a király emberei” – kerültek. A párhuzam annyiban persze sántít, hogy a választott megyei önkormányzatok önállóságát ez – bár intézményeiket időközben államosították, és hatáskörük csupán a területfejlesztésre korlátozódik – elvileg nem érintette.

A következő lépés, hogy létrehozzák a járási hivatalokat, amelyek az államigazgatás legkisebb területi egységei lesznek. E hivatalok – amelyeket valószínűleg szintén „a király emberei” vezetnek majd – átveszik az eddig az önkormányzatok által gyakorolt államigazgatási feladatok többségét, és nyilván szerepet kapnak a helyhatóságok működésének törvényességi ellenőrzésében is. Miként arra egykor a járásokban a főszolgabírók meghatalmazása szólt.

Budapesten viszont más volt a helyzet: ott nem működött sem főispán, sem főszolgabíró. „A főváros, mint önálló törvényhatóság, az 1870:XLII. törvénycikk értelmében gyakorolni fogja a törvény korlátai közt: az önkormányzatot, az állami közigazgatás közvetítését” – derül ki a Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről szóló 1872. évi XXXVI. törvénycikkből. Ez persze nem jelenti azt, hogy bármit a véletlenre bíztak volna, hiszen a jogszabály kimondta: „a főváros élén a főpolgármester áll, ki a király által a belügyminiszter ellenjegyzése mellett kijelölt három egyén közül a közgyűlés által 6 évre választatik”. A fővárosi törvényhatóság döntéseivel pedig a kerületi elöljáróságok sem mehettek szembe. A Budapest székesfőváros közigazgatásáról szóló 1930. évi XVIII. törvénycikk ennél is tovább ment. A belügyminiszter előterjesztésére feloszlathatták „a törvényhatósági bizottságot, ha az törvénnyel vagy törvény alapján kibocsátott rendelettel nyíltan szembehelyezkedik vagy az állam érdekeit veszélyeztető magatartást tanúsít” – olvasható az egykori jogszabályban.

A fővárosban azonban járásokról szó sem esik. A Fidesz historizáló hajlamában tehát túlterjeszkedik a tényeken, amikor a korábbi közigazgatási rendszer újrateremtése kapcsán Budapesten is hét körzetet – kvázi járást – jelöl ki. Ilyen a fővárosbannem volt. Tény ugyanakkor, hogy Budapest egyesítése után I–II., III., IV., V., VI–VII. és VIII–X. kerületi járásbíróság állt fel. 1877-től kezdve a budai oldalon egységes (I–III. kerületi) Járásbíróság állt fenn.

Az 1913. évi XXV. törvénycikk a kerületi bíróságokat megszüntette, s felállította a Budapesti Központi Királyi Járásbíróságot, amelynek illetékességi területébe a fővárosnak a Duna bal partján fekvő része tartozott. A jobb part alsófokú fóruma a Budapesti I–III. Kerületi Királyi Járásbíróság maradt, míg a kisebb súlyú bűncselekmények tárgyában 1890 óta a főváros egész területén a Budapesti Királyi Büntető Járásbíróság ítélkezett. Ezek a bíróságok rövid ideig 1945 után is működtek, azzal az eltéréssel, hogy a Budai és Pesti Járásbíróság nevet vették fel.