Remekül kell játszani, fiúk!
Az újvidéki csoportban szerepelt Magyarország is, s mint ahogy a hírközlő szervek bejelentették, több száz magyar szurkoló érkezett. Bevallom, kissé szorongtam, mert eszembe jutottak a kilencvenes évek, amikor a sportközpontban a kínai–magyar asztaliteniszmeccsen a közönség szenvedélyesen szurkolt a kínai válogatottnak. Persze mindenkinek szíve joga, hogy annak a csapatnak szurkoljon, amelyiket jobbnak tartja, de ez esetben olyan hurrogás és füttykoncert is elhangzott, amely a sporton túli szenvedélyekre utalt.
Újvidék utcáin tehát szinte naponta találkoztam magyarországi szurkolókkal. Nemcsak arról ismertem fel őket, hogy a városközpontban sokkal több magyar szó hallatszott, hanem a piros-fehér-zöld sálakról, a kis zászlócskákról és az egyéb nemzeti színű rekvizitumokról, továbbá a megannyi bocskairól. Mert az is volt, de nem okozott gondot. Fiatalok viselték, és jól állt rajtuk, olyannyira, hogy a járókelők meg is bámulták őket. Újvidék utcái színesebbek lettek. Voltak, akik beszédbe elegyedtek velük, s a gesztikulációból megértettem, hogy nem helybeli magyarok, hanem szerbek kérdezték őket.
Egy másik csoport angolul társalgott arról, hogy hol lehet Újvidéken príma kávét inni, olcsón és jól ebédelni. Gondoltam, ebben én is jártas vagyok, s közbeszóltam volna, de polgártársaim megelőztek. A szurkolók már fújták a jobbnál jobb helyeket. Ezért nem lepődtem meg azon, hogy Vizi Tamás, aMagyar Kézilabda Szövetség elnöke a belgrádi Beta hírügynökségnek úgy nyilatkozott: Újvidéken biztonságban vannak a magyar szurkolók, és a híresztelésekkel ellentétben a város barátságosan fogadja őket. Én sem láttam, de a híradások sem szóltak arról, hogy a szurkolók Nagy-Magyarország térképével érkeztek volna.
Egy másik magyar csoporttal az egyik kávéházban futottam össze, ahol a magyar szurkolók éppen Schmitt Pál köztársasági elnök plágiumügyét kommentálva nagyokat kacarásztak azon, hogy újabb 18 oldal eredetisége is kétségessé vált. Harag nélkül, vidáman! Egy másik asztalnál szerb fiatalok ültek, az egyikük tudott valamicskét magyarul, mert közbeszólt, aztán a saját asztaltársaságának beszámolt arról, hogy miről beszélnek a magyarok. Barátai hitetlenül csóválták a fejüket. Ah, ilyesmi nem történhet meg Magyarországon, mondták. Ám ez nem is olyan fontos, folytatták, hiszen manapság sorozatban gyártják a doktorokat, aki akar, az akár interneten is vásárolhat magának doktori értekezést. Túl akartak tenni a magyarokon, és csepülni kezdték a saját köztársasági elnöküket.
Közben megakadt a tekintetük a magyar nemzetiszínű sálakon, és a politikusok dorgálása közben felmerült a csere lehetősége. Sálat sálért. A szerbek sajnálkoztak, mert nem készültek fel az eseményre, nekik nincs kéznél nemzetiszínű sáljuk. De gyorsan kiderült, hogy nem szűkölködnek a raritásokban, úgyhogy néhány sál rövidesen gazdát cserélt. A jövőben tehát nem lepődöm meg, ha néhány fiatal nyaka köré csavarva magyar nemzetiszínű sálat látok az újvidéki sétálóutcán. A legnagyobb abszurditás lenne, ha ezek után valamelyik szélsőséges szerb patrióta, magyarokat szimatolva bennük, beléjük kötne, mert sehogy sem megy a fejébe, hogy a világban összekeverednek a dolgok.
Hallgattam a kávéházban üldögélő fiatalok disputáját, akik feladták a leckét a politikusoknak. Hasonló esettel találkoztam a nacionalista mozgalmakhoz nem csatlakozó szerb, horvát, szlovén, macedón írók összejövetelein is. Mivel nem lehetett Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában és kiváltképpen Szarajevóban találkozni, így hát Bécsben, Budapesten vagy éppen Ber linben cseréltek egymással véleményt. Ilyenkor mindegyik a saját kormányát és politikusait bírálta. Akkoriban ezért nemzetárulóknak bélyegezték őket, nagy tömeggyűléseken ítélkeztek felettük, sokan közülük még mindig „gyanúsak”, annak ellenére hogy manapság már a politikusok is diszkréten követik őket, ha máshol nem, akkor Brüsszelben, a kamerák előtt mosolyogva ráznak egymással kezet. Igaz, ezt főként a brüsszeli „pedellusok” rábeszélésére teszik, s – főleg kezdetben – nem is volt könnyű, mert mindannyian arra hivatkoztak, hogy a nemzeti önbecsülést és szuverenitást őrzik amásikkal és Brüsszellel szemben. Hasonló élményben volt részem, amikor később különböző európai fórumokon találkoztam a kelet-közép-európai írókkal. Világossá vált előttem, hogy a másik nemzetet azok becsülik, akik nem értékelik túl a sajátjukat, és horribile dictu, bírálni merészelik saját nemzeti politikai elitjüket.
Nem vagyok túl nagy híve a brüsszeli elefántcsonttoronynak, de méltányolom az eurokraták nyilvánvaló pedagógusi képességeit. Egyik kezükben öregurasan veszszőt suhogtatnak, a másikban euróval telt kosarat tartanak. Igaz, hogy hosszú, dadogós mondataik többnyire nehezen értelmezhetők, de azért a kosárnak van hatása, valamennyivel nagyobb engedékenységre – vagy a diplomácia nyelvén: kompromiszszumra – bírja az európai nemzetek politikusait. Jobban örülnék, ha hosszú mondataikkal az európai polgárok számára vonzóbb eszmét fogalmaznának meg, de sajnos erre már nem telik az erejükből. Lehet, hogy a kosárnak nagyobbnak kéne lennie, de a jelenlegi állapotok közepette erre sincs kilátás. Ilyen a mi európai Mikulásunk, kicsit dadogós, de azért jó, hogy van a kezében kosár. Időnként megfordul a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha a gazdasági válság miatt egyszer ez is üres marad.
Az írók és a sálat csereberélő szurkolók példája azonban arra utal, hogy ez a kosár talán mégsem ürül ki teljesen, van egy titkos rekesze, amelyről az európai politikusok sem vesznek tudomást. Történt ugyanis, hogy a szurkolók eszmecseréje után betértem néhány közeli könyvkereskedésbe. Mivelhogy az utóbbi időszakban arról olvasok, hogy Magyarországot megannyi külföldi támadás éri, egymás után szedtem le a könyvespolcokról a magyar írók szerb nyelven megjelent könyveit. Kosztolányi Dezsőtől kezdve egészen Esterházy Péterig, Jászi Oszkártól Bibó Istvánig. Egyegy kötettel már jelen vannak a fiatalabbak is. Darvasi, Dragomán... sorolhatnám tovább.
Most éppen a klasszikus Szerb Antalt fedezte fel és dicséri a szerbiai irodalmi élet. Éppen az ő könyvét, az Utas és holdvilágot lapozgattam, amikor rám köszöntött az egyik kiadó szerkesztője. Azért tért be, hogy ellenőrizze, a polcon vannak-e kiadója könyvei. Megpillantva a kezemben tartott kötetet, rögtön eldicsekedte, hogy Szerb Antal világirodalom-történetét szeretné kiadni. Remek, válaszolom, és javaslom, hogy jó lenne egy Babits-esszékötetet is lefordítani. Mert ugyan kitől tudhatna meg hitelesebbet a szerbiai olvasó a magyarokról, mint Babitstól? Rábólint, erről még beszélgetünk, mondja, majd hozzáteszi, hogy úgy látja, a magyar kultúrának ma nagy az ázsiója. Európában is, Szerbiában is. És igaza van, nem emlékszem, hogy Szerbiában az elmúlt négy-öt évben akár egy elmarasztaló kritika jelent volna meg magyar író könyvéről.
Hazajövet csak úgy kíváncsiságból – éppen a magyar kultúra napján – a világhálón bóklásztam, s elégedetten állapítottam meg, hogy az utóbbi évben megannyi európai újságban, folyóiratban emeltek fejet a magyar kultúra előtt. Baloldaliak és jobboldaliak egyaránt. Ez a tény elgondolkodtatott. Miért nem bízik ez esetben is a magyar politika a magyar kultúrában?
Apropó, Újvidéken a magyar kézilabdázók legyőzték a franciákat, és a közönség hosszas tapssal üdvözölte őket. Miért? Mert remekül játszottak. Mi a tanulság? Remekül kell játszani, fiúk!
A kézilabdázók és az írók remekül játszottak.
