A Háború és békében így ír Tolsztoj Kutuzov dacos és elkeseredett haragjáról, miután a franciákkal vívott borogyinói csata után kiadja a parancsot az orosz hadsereg visszavonulására Moszkva feladásával. Az orosz főparancsnok nem tudja, hanem „csak” érzi, hogy a vesztett ügy megfordul; a csüggedő orosz tisztek és katonák viszont úgy érzik, ezért úgy is tudják, hogy minden elveszett: a borogyinói csata, a „szent főváros: Moszkva”, a visszavonuló, vert sereg és az ország.

Kutuzov semmit sem tud Napóleonról, csak annyit, hogy a franciák elfoglalták az általa kiürített Moszkvát. Oroszország csak annyit tud, hogy Kutuzov nem tudta megállítani Napóleont Moszkva előtt, Moszkvában már Napóleon az úr, az orosz sereg javarésze, a legnevesebb tábornokok fele odaveszett, Kutuzov a sereg megmaradt felével talán valahol keletre van Moszkvától, Szentpétervár és a cár védtelen. Oroszországban reménytelen, bénult csend van. Az orosz parasztok a rekviráló franciák elől saját két kezükkel, parancs nélkül is mentik, ami menthető.

Napóleon az ellenség császára, de még mindig a forradalom tábornoka is. Ha a forradalom tábornoka szabadságot és földet ad az orosz parasztnak, ha Oroszországban a cári önkényt a Code Civil, a felvilágosodás jogi megkoronázása váltja fel, akkor Napóleon nem csupán az ellenség vezéreként, hanem a reformok császáraként léphet orosz földre. Akkor a francia polgári forradalom tábornokának az ütegei nemcsak a cár és Oroszország hadseregét zúzzák szét, hanem a polgárosodás útjában álló akadályokat is. A történelem kerekét azonban nem csak vissza nem lehet forgatni – bár ezt sokan megkísérlik –, de előre sem.

Borogyino és Moszkva franciák általi elfoglalása után Oroszország bénult kábulatba esett uralkodó osztályát az addig elszenvedett csapások után semmi sem tudta volna jobban a kétségbeesésbe kergetni, mint a jobbágyfelszabadítás, a modernizáció, a polgári törvényesség Napóleon általi megteremtése. Ha Napóleon nem csupán azért akarta volna Oroszországot meghódítani, hogy kincseit elrabolja, földjét megszállja, az orosz uralkodót elsöpörje, hanem azért is, hogy Oroszországot a francia polgári rendszer szintjére emelje, akkor is kiűzték volna a francia hadsereget az orosz földről. De így, hogy a francia császár a megtestesült önkény és erőszak, a képmutató tolvaj, az Oroszország földjét, rendjét feldúló, lakosai nyugalmát megzavaró zsarnok, dicstelenül vesznie kell.

Hiába intéz magasröptű kiáltványokat a néphez, hiába küld a cár elfoglalt moszkvai palotájában fogalmazott békefeltételeket, a bénult némaságba burkolózott Oroszországban még van ennyi erő, hogy hallgasson. Ha másért nem, hát dacból. Ha Napóleon nem a polgári átalakulás nehézágyúit, hanem csupán a francia tolvajbandát vezényli, akkor bukása nem csak elkerülhetetlen, de gyors is.

Kutuzov ezt érezte meg, amikor elrendelve a visszavonulást és ezzel Moszkva feladását, a borogyinói csata után összehívott filii haditanácsot követően a kétségbeesést ellensúlyozandó, dacból kimondja: „Fognak még a franciák lóhúst zabálni!”

Közel vagyunk ehhez és a lóhús is hiánycikk.