Drót
Hideg van, de nem fázom, mindent úgy csináltam, ahogy az edző mondta, először jól bekentem a talpam és a lábfejem és a lábszáram a kámforos zsírral amit adott, aztán arra húztam a vékony pamutzoknit, aztán a pamutzoknira rátekertem a vékony lyukacsos nájlonfóliát, a tetejét betűrtem a zokni szárába, s úgy húztam fel rá a külső vastag gyapjúzoknit. A nyakamban lóg a zacskó a térképpel és a tájolóval, de egyiket se veszem elő, tudom, hogy merre kell menni, az edző a nagy kört kombinálta össze a kis körrel, mind a kettőt sokszor lefutottam már, tudom, hogy merre visz az út.
Ismerem az utakat és az ösvényeket, tudom, hogy melyik fánál kell betérni a bokrok közé, hol lesz lejtő és hol emelkedő, de a hó mégis megváltoztatja az utakat, a fák és a bokrok is mások tőle, egyszer-egyszer amikor térden felül süppedek a hóban, úgy érzem, mintha még sose futottam volna erre. A táv felénél lehetek, a kiszáradt vízmosásban kell felfele futni, az felvisz egészen a domb tetejére, ott a kráter szélén kell majd végigmenni, aztán egyenesen lefele, el a lelakatolt sorompó mellett, rá a régi vasúti töltésre, onnan már könnyű, csak végig kell futni a sínek mentén.
Ez a legnehezebb szakasz, ez a hosszú emelkedő, előrenézek, a lábam elé, a hó lelassít, porzik körülöttem. Egy pillanatra feltámad a szél, az arcomba vágja a hókristályokat, csípi a bőrömet, mint a só.
Tudom, hogy mindjárt meg fogok akarni állni, itt a legrosszabb, a kaptató felső harmadán, mielőtt a kráterhez érnék. Ilyenkor mindig a robbanásra szoktam gondolni, a szegény gyerekekre, akik megtalálták azt a régi világháborús bombát. Nem kéne erre gondolni, csak a futásra kéne gondolni, arra, hogy emelem a lábam, ki a hóból, be a hóba, ki a hóból, be a hóba.
Nem nézek fel, úgyis tudom, hogy mindjárt a tetőn leszek, előredőlök, szétrúgom magam körül a havat, elképzelem, hogy egy fehér hófelhő vagyok, süvítek felfele a vízmosáson. Erősödik a szél, kavarja körülöttem a havat, becsukom a szemem úgy futok felfele, most már nem lehet sok hátra. Lihegve veszem a levegőt, a kaptatónak mindjárt véget kell már érnie, de nem ér véget, a szám telemegy hókristályokkal, még mindig nem nyitom ki a szemem, azt gondolom, ez tényleg sosem fog véget érni, sose fogok már feljutni a domb tetejére, nem szabad erre gondolni, erre se és arra se, hogy milyen egyszerű is lenne visszafordulni, nem, inkább számolni kell a lépéseket, nem is én számolok, a zoknimba tűrt zörgő nejlon számol helyettem, tíznél tartok, húsznál, harmincnál, hetvennél, aztán nem is tudom már, hogy mennyinél, újrakezdem, egy és kettő és megint egy és megint kettő, elég volt, meg kell állnom, tudom, hogy meg fogok állni, elég volt, még három lépés és megállok.
Valami a lábomhoz ér, oldalról, puhán súrolja a lábszáram, zörög tőle a nájlon, kinyitom a szemem, odanézek, egy róka fut mellettem, tudom, hogy képzelem csak, de olyan mintha tényleg ott lenne, hosszan elnyúlik, úgy szökell mellettem a hóban, az oldala megint a lábszáramhoz ér, érzem, hogy végigsúrolja a zokni alatt a nájlont. Szervusz, róka, lihegem oda neki, a hangom egészen olyan, mint a köhögés, a róka rám néz, aztán eliramodik, gyorsan rohan fel a vízmosásban, porzik a nyomában a hó.
Látom, hogy csak az emelkedő kétharmadánál vagyok, de már nem törődök a fáradtsággal, futok felfele, a róka után. Ahogy felér a domb tetejére eltűnik, tudom, hogy mire én is felérek, már nyoma sem lesz, olyan gyorsan futok amenyire csak bírok, a két vádlim és a combom megtelik forró fájdalommal, várj meg, róka, ne menj el.
Végre felérek a domb tetejére, először tényleg nem látom a rókát, de aztán igen, ott rohan a kráter peremén, porzik körülötte a hó.
Kisüt a nap, szikrázik körülöttem minden. Innen már könnyű lenne, innen már majdnem végig lefele kell csak futni.
A róka után nézek, aztán futni kezdek a nyomába. A kráter peremén mélyebb a hó, egyszer meg is botlok egy elszenesedett gyökérben, de nem esek el, futok tovább a róka után. A leégett erdő felé szalad, a robbanás után arra vitte a tüzet a szél, tudom, hogy a félig átüszkösödött fák miatt veszélyes arra menni, nem is jártam soha az erdőnek azon a részén, de most ez sem érdekel, futok a róka után.
Látom, hogy a törzsek közé ér, látom, hogy eltűnik közöttük, lehajtom a fejem, futok a nyomában.
Néha eltűnik előlem, aztán felbukkan újra, mintha várna, mintha nem akarná, hogy elveszítsem a szeme elől. A fekete törzsek között vibrálva kavarog a porhó, a napfénytől éles árnyékok vetülnek a hóra, ahogy futok, nem mindig tudom, hogy melyik az igazi fatörzs és melyik az árnyék.
A róka néha egészen közel enged magához, mintha hátra is nézne néha, hogy tényleg ott vagyok-e. Lehet, hogy csak képzelem az egészet, de nem érdekel, az érintése jut eszembe, az, ahogy a lábam szárához ért, hogy mennyire más volt, mint egy macska. Sokáig futunk a fák között, háromszor is majdnem utolérem, de aztán mindig eltűnik előlem. A hóban nem látszik rendesen, de a lendületből, ahogy futok, érzem, hogy enyhe lejtőn visz előre.
Csend van, csak a szél surrog halkan körülöttem, hallom, hogy néha megreccsennek a hú súlya alatt az üszkös fatörzsek, aztán egy másik hang is a reccsenések köré keveredik, halk fémes csörgés, arról hozza a szél, amerre a róka iramodik egyre hangosabb lesz, mintha valami nagy lánc csörögne vagy valami nagy fogaskerék csikorogna, nem tudom mi lehet az.
A szél megint megerősödik, és vele a hang is, fém csikordul fémen, a szél mintha a ruhám alá bújt volna, végigfut a hátamon a hideg, fázni kezdek, az jut eszembe, hogy vissza kellene fordulni, megint meglátom a rókát, egészen közel van, előrelódul, egyenesen arra amerről a hang jön.
Utána vetem magam, eltűnik, kiérek a fák közül, egy nagy, havas tisztáson állok. A tisztás közepét két sor ketrec foglalja el, acélcsövekre feszített sűrű dróthálókból vannak, cölöplábakon állnak, olyan mintha lebegnének fél méterrel a hó fölött. A ketrecekben rókák rohannak függőlegesen körbe körbe, nekirohannak a hálónak, felfutnak a ketrec plafonjára, majdnem mintha repülnének, úgy viszi végig őket a felső hálón a lendület, hogy aztán a hátsó drótfalon lerohanjanak, és megint felfussanak az elsőn, megállás nélkül, nagyon-nagyon gyorsan. Émelyítő és szédítő látvány, állok, nézem őket, körülvesz a fémes csapkodás és a rókapisi csípős szaga, a rókák mintha nem is vennének észre, úgy rohannak tovább körbe-körbe, mind az ötvenen, mind a százan. Érzem, hogy néznek, egyik se áll meg, de mindegyik engem néz, ahogy ott állok, a piros térdzokniba tűrt melegítőmben a ketrec sorok között.
Átnézek a dróthálón, a rókák mancsain szürke és csapzott a szőr, látom a karmaikat, ahogy átkaparnak a drótháló szemei között, olyan, mintha egyre gyorsabban és gyorsabban futnának, a fémháló csattogása egyre hangosabb.
Állok ketrecsorok között, a ketrecek ajtaján függő lakatokat nézem, nagyok és feketék, megfogom és megrángatom a legközelebbit, nem mozdul, csak a hidegsége eszi át gyorsan magát kesztyűm füssén. Nem törődök vele, megint megrántom, lehajolok, a hóba túrok, keresek valamit, amivel leverhetném, egy faág akad a kezembe, kihúzom a hó alól, a lakatra vágok vele, a fekete, üszkös ág eltörik, a csonkkal ütöm tovább a lakatot, tudom, hogy hiába.
Kiesik a kezemből a faágcsonk is, a lakat sértetlen, fekete, hideg. Csend van, nem tudom, a rókák mikor álltak meg, de most mind a dróthálóhoz nyomott pofával állnak, engem néznek, egyik se mozdul.
Hátralépek, úgy állok, érzem, hogy folynak végig az arcomon a könnyek, beszélni akarok, mondani akarok valamit a rókáknak, meg akarom ígérni, hogy vissza fogok jönni, vissza fogok jönni és ki fogom engedni őket, de nem jön ki a tokomon semmi hang.
Elfordulok, a bőrömön hideg jégcsíkok a könnyek, előredőlök, és futni kezdek vissza a város felé, a két kesztyűs kezem a sapkámon át a fülemre nyomom, de már a mozdulat közben tudom, hogy hiába, a szél úgyis mindjárt utánam hozza majd a rácsok csattogásának a zaját.
