Keringő
Felöltözöm, felveszem az új harisnyám, a fekete szoknyám, a hímzett blúzom, hozzá a korall nyakláncom, kimegyek a konyhába, Nagymami is felöltözött, kosztüm van rajta, blúz, leveleket formázó ezüst nyaklánc. A lábán sötétzöld pántos cipő. Azt mondja, vegyem fel én is a szép cipőmet. A fekete pántos cipő szorítja a lábam, de azért felveszem. Nagymami azt mondja, forduljak körbe, hadd lásson. Felemelem a karom, körbefordulok, a cipőm sarka kopog a padlón.
Nagymami azt mondja, indulhatunk. Kimegyünk az előszobába, mennék a fogas felé, hogy vegyem a kabátom, de Nagymami megfogja a karom, azt mondja, nem kell kabát.
Bevisz magával a nagyszobába. Ahogy bemegyünk, már tudom, hogy csak ide jöttünk, nem lesz semmilyen koncert, csak itt fogunk ülni, és hallgatjuk a rádiót. Nagymami megfogja az egyik fényes zöld ponyvát, suhog, ahogy lehúzza az egyik fotelről, int, hogy én is húzzam le a másikat, lehúzom, még sosem láttam ilyen közelről ponyva nélkül a foteleket, a kárpit hímzett, csupa virág és madár. Nagymami azt mondja, nézzem meg, milyen szép, olyan, mintha tiszta új lenne, mintha egyáltalán nem fogna rajta az idő.
Várom, hogy leüljön, de nem ül le, azt mondja, segítsek. Odamegy a komódhoz, amelyiken a letakart tévé van, azt mondja, vegyük le arról is a ponyvát. Szép óvatosan, mert nagyon szűkre van varrva. Megfogjuk a ponyvát, elkezdjük lehúzni a tévéről. Mióta Nagymaminál vagyok, még egyszer se vettük le róla, amikor kérdeztem, Nagymami azt mondta, a tévé rossz, be van törve a képcsöve, de ahogy lehúzzuk róla a ponyvát, látom, hogy nem igaz, nincs is betörve, csak a bekapcsoló gomb mellett hiányzik róla egy darabon a faburkolat, az alkatrészek közül egy sárga-fekete csíkos csavarhúzónyél áll ki.
Nagymami összehajtja a ponyvát, a tévé mellé teszi, kihúzza a komód legfelső fiókját, egy recés szélű kendőt vesz elő, rálehel, törölgetni kezdi vele a tévé képernyőjét. Azt mondja, szarvasbőr, jegyezzem meg, hogy ez a legjobb, semmit se karcol meg, semmin se hagy semmilyen nyomot.
Látom magam a tévé tükrében, magamat is és az egész szobát is, a díványt, a kis asztalt, a foteleket, az ablakot. Az arcom nagyon sápadtnak látszik a képernyő üvegében, a tévé görbülete megnyújtja és megöregíti. Megkérdezem Nagymamit, hogy mit fogunk megnézni. Nagymami azt mondja, ez az újévi koncert, a legeslegszebb dolog a világon, majd meglátom, hogy milyen szép lesz.
Kint a konyhában ütni kezd az óra, Nagymami megnyomja a gombot, a tévé zúgni kezd, más nem történik. Nagymami rávág az oldalára, a gyűrűje nagyot koppan, a képernyő közepén egy kis pont kivilágosodik, Nagymami megint megüti, a pont csíkká szélesedik, lefele csúszik, eltűnik, aztán megint ott a képernyő tetején, felülről lefele csúszik, Nagymami megint rávág, rám szól, hogy üssem meg én is az én oldalamon. Megütöm, a tenyerem nagyot csattan, nem történik semmi, Nagymami azt mondja, nyúljak be hátra, a tévé mögé, keressem meg az antennakábelt, az lesz az, amelyiknek recés a borítása. Hátranyúlok, a tévé műanyag hátlapja mögött kotorászik a kezem, találok egy kábelt, megfogom, Nagymami azt mondja, keressem meg rajta azt a részt, ahol lefoszlott a borítása, ne féljek, nem fog megrázni, csúsztatni kezdem az ujjaim a kábelen, érzem, hogy csupa por, aztán egy darabon ragacsos, mintha leukoplaszttal volna betekerve, aztán érzem, hogy vékony drótok ernyőn futó csík megáll, a képernyő csupa színes szemcse, mintha színes homokot szitálnának benne, a homok mögött fehér virágokat látok, rózsákat, aztán liliomokat, aztán olyan virágokat, amiket nem is ismerek, szív alakú virágok, és hosszú fehér ormány nyúlik ki belőlük.
Nagymami azt mondja, ez az, most jó lesz, ne engedjem el, megint a tévére üt, a kép már egyáltalán nem fut, de még mindig csupa szemcse. Nagymami azt mondja, ez a szegény tévé sose volt jó, Nagyapa tudta egyedül, hogy kell megszerelni, mindegy, mert úgyis a hang a lényeg, tartsam szépen a kábelt, ne engedjem el, mert akkor elmegy az adás. Megfogja a csavarhúzó nyelét, megtekeri, a szoba egyszerre megtelik zúgó, recsegő, sistergő zenével, fülsiketítőn hangos, Nagymami felsziszszen, megrángatja a csavarhúzót, a zene elhallgat, látom, hogy a képernyőn a színes homok mögött egy nagy hangversenyterem van, a színpadon egy egész nagy zenekar, a közepén egy karmester, a termet is látom, nagyon nagy, sose láttam még ekkorát. Nagymami megfogja a csavarhúzót, kirántja a tévéből, visszadugja, nyomogatja a nyelét, hallom, hogy a tévé belsejében recseg valami, a zene felhangosodik, most már sokkal tisztábban szól.
Nagymami éles szögben tartja a csavarhúzót, azt mondja, menjek óvatosan át az ő oldalára, de úgy, hogy az antennakábelt ne engedjem el.
Nyújtózkodnom kell, csak úgy tudok elmenni a háta mögött, a mellem a hátához ér, érzem, hogy valami sűrű parfümöt fújt magára, mást, mint amit egyébként viselni szokott. Azt mondja, a szabad kezemmel fogjam meg a csavarhúzót, óvatosan, az érintkezésnek nem szabad elmozdulnia.
Megfogom a csavarhúzót, érzem, hogy naftalinszag keveredik Nagymami parfümjébe, a vastag gyapjúkosztüm ujján felfoszlott az anyag, a szálai a bőrömhöz érnek.
Nagyon kényelmetlenül állok, fél kézzel átnyúlva a komód fölött, mintha egyszerre akarnám átölelni a tévét is és Nagymamit is.
Nagymami azt mondja, ez az újévi koncert, élőben adják, egyenesen Bécsből, minden évben megnézték Nagyapával, tudjam meg, hogy Nagyapa nagyon szépen tudott keringőzni, ő volt a legjobb táncos a városban, még a legügyetlenebb lányokat is úgy tudta megtáncoltatni, hogy azt érezték, igazi táncosok ők is, tudta, hogy kell megfogni a derekukat, tudta, hogy kell vezetni őket.
Nagymami félig elfordul, rám néz, mindjárt el fogja engedni a csavarhúzót, úgy tartsam, hogy ne mozduljon el, szépen, érzéssel.
Fogom, Nagymami elengedi a csavarhúzót, már csak én tartom.
Nagymami azt mondja, nagyon jó, leguggol, átbújik a karom alatt, ellép mellőlem. Hátrál egy lépést, azt mondja, jó lesz, tartsam ügyesen a csavarhúzót, szorítsam szépen az antennát, a tévé felső részén levő kerek gombhoz nyúl, annyira elcsavarja, amennyire csak bírja, a zene hirtelen nagyon hangos lesz, ott bömböl egyenesen a fülem mellett.
A tévé tükrében látom, hogy Nagymami odamegy az egyik fotelhez, belezökken, a vibráló szemcsék szétszedik az arcát, szédítő látvány, annyira, hogy egy pillanatra be kell hunyjam a szemem.
A zene nagyon hangos, egészen tisztán szól, hiába csukom be a szemem, a képernyő ott vibrál a szemhéjam mögött, érzem, hogy meg fog fájdulni a fejem, bizsergő és viszkető érzés, hátul a tarkómnál, lent, a bőr alatt, a hajszálak gyökerénél.
Nagymami megszólal, mond valamit, a zene először elnyomja a hangját, de aztán mégis meghallom, a keringőről magyaráz, hogy a legszebb és a legmegunhatatlanabb zene, annál nincs semmi csodálatosabb.
Kinyitom a szemem, a képernyő még mindig nagyon szemcsés, innen oldalról alig látszik rajta valami, egy vonót látok, aztán közelről egy hegedű nyakát, aztán egy karmesteri pálcát, kürtöket, messziről az egész zenekart és a színpadot, középen a karmestert, ahogy vezényel, megint virágokat, aztán az egész termet.
Hallom, hogy Nagymami azt mondja, mindig szeretett volna elmenni Bécsbe, szeretett volna egyszer személyesen ott lenni ezen az újévi koncerten. Milyen csodálatos dolog is lenne egyszer igaziból ott lenni, ott ülni és ott tapsolni, abban a gyönyörű, csupa virág teremben.
Ahogy ezt mondja, a képernyőn egy pillanatra megjelenik a közönség, az első sort mutatják, Nagymami tükörképe rájuk kopírozódik.
Nézem, hogy mosolyog, a fülemben zúgva és recsegve tamtamtamtatázik a keringő ritmusa, tudom, hogy mire a koncertnek vége lesz, nemcsak a fejem fog nagyon fájni, hanem a hátam és mind a két karom is. Behunyom a szemem, erősen fogom a kábelt és a csavarhúzót, a hátam mögött Nagymami a táncról magyaráz.
