A szuverenitás fantomja
Azt hiszik, ő mentheti meg a globális óceán hajótörötteit, a pénzügyi mentőövek után kapkodó, válságban fuldokló társadalmakat. Azt hiszik, létezik még a menekülésnek, túlélésnek, növekedésnek szuverén nemzeti útja. Létezik külön út. Szuverén nemzeti kiút a globális kiúttalanságból. Elhiszik, hogy lehetséges kiugrás a globális válságból s egyszersmind a globalizálódott világból is.
Természetesen senkinek nincsmegtiltva, hogy kiugorjon ablakon. Lehet kívülről és belülről óvni a világszakadék szélén tántorgó nemzetállamokat, hogy szuverénül a szakadékba ugorjanak, de megakadályozni nem lehet.Ha a világtól való szuverén elzárkózás, szeparálódás, a fennálló világrenddel való szembeszállás nemzeti külön útjai már a XX. században rendre helyi és olykor világkatasztrófába torkollottak, akkor ma, amikor a globalizálódás következtében a világ gazdaságilag úgyszólván egyetlen hellyé vált, és egyre nehezebb megmondani, hol ér véget egy nemzetállam autoritása területe és lakossága fölött, hol kezdődnek belügyei, és hol érnek véget, elmondható, hogy a legtöbb, amit a globális válságból való szuverén nemzeti kiútkereséssel el lehet érni: egy szuverén nemzeti katasztrófa.
Itt és most például egy szuverén államcsőd, amelyet − a szuverén parancsuralomnak megágyazott demokráciában − gazdasági szükségállapot követ. A fenyegető globális gazdasági katasztrófa szuverén nemzetállami legyőzése tehát csupán annyit jelent, hogy egy ország „nem ortodox módon” elébe siet a katasztrófának, és magán szemléltetve mintegy bemutatja a világnak, mit is jelentene, milyen következményekkel járna egy gazdasági világkatasztrófa. A helyi katasztrófáknak kétségkívül megvan a maguk globálisan elrettentő hatása: tükröt tartanak a közös válság legyőzéséhez szükséges belátásra, a szükséges engedményekre még mindig képtelen, a globális lepedőt egyre maguk felé rángató nemzetállamoknak, és enynyiben hozzájárulhatnak a közös kiút politikai kitaposásához. Ily módon a szuverén nemzeti önpusztítás is a világnak kamatozik.
A szuverenitás mindig is a modern nemzetállam túlvilágának lakója volt. Onnan rándult át e világra egy-egy szuverén nemzeti dühkitörés, szuverén háború, szuverén forradalom, szuverén diktatúra, szuverén népirtás kedvéért. Ma azonban már demokráciák is hívják. Nem akármilyen demokráciák persze, csak a legbüszkébbek. A rátarti demokráciák, amelyek ezért is nevezik magukat előszeretettel szuverén demokráciának. A parancsuralmi demokráciáknak nem parancsolhat senki és semmi, a parancsok urát − a népvezért − kivéve. Bizony még a demokrácia és a jogállam álcája mögé bújó, sajtószabadságot, tisztességes törvényhozást, tisztességes választásokat követelő offshore lovagok, tőzsdecápák, dőzsölő oligarchák, nemzetközi pénzspekulánsok és más sehonnai bitangok sem. Nehogy már ők mondják meg a szuverén népet szuverénül képviselő hatalom helyett, hol kezdődik a demokrácia, és hol ér véget a jogállam: „Mindenki láthatta − mondja a népvezér, a nép koronázatlan királya −, hogy a nép büszkén kiegyenesedve, felvetett fejjel és forradalmi kérlelhetetlenséggel a szuverén demokrá ciára szavazott. Egyszer s mindenkorra. Ha kell, alapjaiig bontjuk le a liberális-plutokrata demokrá ciát, de itt még egyszer olyan választás nem lesz, amely a nép által keservesen kivívott szuverenitást − a nemzet szuverenitását − megkérdőjelezheti vagy eltékozolhatja. Aki pedig kezét mégis a népszuverenitásra emeli, annak a néppel gyűlik meg a baja, azzal a nép fog elbánni, méghozzá igen-igen szuverénül. Nincs kegyelem a népszuverenitás ellenségei, e veszett kutyák számára. A nemzeti szuverenitás ellen szőtt világ-összeesküvés lelepleződött, a vádlottak a történelem ítélőszéke előtt állnak. Ítél a nép, a szuverenitás végső instanciája. Ítél a Népbíróság, a Nemzeti Ítélőszék, az Igazságos Bíró, a nép Vezérlő Fejedelme.”
Amióta mi, magyarok is büszke demokráciában élünk, tapasztalatból tudjuk, mit jelent a demokrácia szuverenitása: a nemzetállam végső hatalmi instanciájának azt a félreérthetetlen igényét, lépten-nyomon kinyilvánított követelését, hogy semmiféle nemzetközi pénzügyi szervezet, külföldi kormány, még külföldibb sajtóorgánum, nemzet ellen spekuláló külföldi hitelminősítő intézet, mitugrász jogvédő szervezet ne üsse bele az orrát a magyar demokrácia szuverén területén zajló újabb rendszerváltásba: semmi közük hozzá, mit csinálnak a magyar emberek az ő magyar demokráciájukkal, magyar jogállamukkal, mit cserélnek felmivel ésmennyi időre. Fő, hogy a szuverenitás labdája végre megint a népnél van, nem globális uzsorások és spekulánsok lábán pattog tehetetlenül. Az a nép, amely az aranycsapatot adta a világnak,megelégelte, hogy a nemzetállam védtelen kapujába a jöttment világ annyi gólt rúgjon, amennyit akar. Most már mi akarunk gólokat rúgni a világ kapujába. Mert minden csak akarat kérdése. Igen, a szuverén magyar demokrácia a világ kapuja előtt áll. Ante portas. Most már mi jövünk! Reszkess, Bizánc! Akarom mondani: Reszkess, Brüsszel! Reszkess,Moszkva! Reszkess, Washington!”
Van azonban a fogadkozó nemzeti szuverenizmus populista ideológiájával egy kis baj. A szuverenitás sohasem azt jelentette, hogy egy nemzet, egy állam, egy kormány „azt csinál, amit akar”, hogy bármikor bármit megtehet nemzetközi következmények, szankciók, válaszlépések nélkül, akár a saját szuverenitása alá eső területen és az autoritása alatt élő emberekkel, saját állampolgáraival, legalábbis, amióta azok nem alattvalók többé, mert emberi és állampolgári jogaik vannak. Mi több, a modern államok szuverenitása kifejezetten a nemzetközi jog szüleménye volt, a nemzetközi rendszerben értelmeződött, elismerése pedig nem egy szuverenitásra igényt formáló állam egyoldalú akaratnyilvánításán, puszta erején múlott, hanem azon, „betartja-e” a nemzetközi jogrendet, eleget tesz-e nemzetközi jogi kötelezettségeinek. A tényleges szuverenitást nem feltétlenül követte elismerés. A gyakorlatban ilyen „azt-csinálokamit-akarok” szuverenitás nem létezett, illetve ha mégis meg-megjelent, akkor zsarolásként és háborúként jelent meg, és az egész világot állította magával szembe, ami mindig a világellenes szuverenitás megsemmisítő vereségével ért véget.
Az abszolút szuverenitás a nacionalizmus agyréme volt. A nemzetek valóságos szuverenitása nem az önizoláció, a kizárólagosság, az egyoldalúság, a diktátum, a zsarolás, a dacolás, az ellenségeskedés politikájában valósult meg, hanem − éppen ellenkezőleg − az együttműködésben, a szövetkezésben, a belátásban, az alkukészségben, a nemzetközi közösség normatív rendjén alapuló kötelezettségvállalások fegyelmezett teljesítésében. Nincs az az európai nemzetállam, amely ma szuverénül semmibe veheti annak az államközi integrációnak a normatív politikai és jogi rendjét, amelyhez önként és dalolva csatlakozott; amely szuverénül forradalomként értelmezhet egy mégoly nagyarányú választási győzelmet, és ennek nyomán szuverénül felszámolhatja a jogállamot, a demokratikus rendszert pedig autokratikusra cserélheti; szuverénül szűkítheti az emberi és állampolgári, sőt a magántulajdonosi jogokat is; szuverénül maga alá rendelhet mindent, ami eredetileg éppen arra szolgált, hogy a szuverén államhatalom féke, korlátja, ellensúlya legyen: sajtót, alkotmánybíróságot, központi bankot, bíróságokat, független szakmai intézményeket, érdekvédelmi szervezeteket.
Az a nemzetállam, amely − ideológiáktól elvakultan, vagy az államot elfoglaló elitcsoport önös gazdasági érdekétől vezettetve − nemzetközi és államközi kötelezettségvállalásainak, a rá is vonatkozó nemzetközi polgárjogi, emberi jogi normáknak a számonkérését belügyeibe való beavatkozásnak tekinti, szuverénül semmibe veszi, avagy kikéri magának, könynyen a nemzetközi közösségen kívül találhatja magát: jó esetben csak diplomáciai elszigeteltségben, nemzetközi jogi karanténban, gazdasági szankcióktól sújtva, a nemzetek politikai páriájaként, rosszabb esetben pedig a bajkeverő „haramiaállamok” (rogue states) sorában.
