Európa
Bécsnél majd mindenki leszállt. Aki maradt, annak nyomós oka és szellős magyarázata volt maradni. Állunk az éjszakában. Az osztrák egyenruhások már végigszaladtak a kongó folyosókon, a magyarok meg most jönnek. Bámulok kifelé a sötétbe, ahol szál dróton lógva egyetlen villanykörte próbálja himbálózva oszlatni a hegyeshalmi rakodóperon sötétjét. 1978 ködös szeptember vége, még bő tíz év van Európa kapujáig, de ezt nem tudja senki.
Bár az ötlet jóval korábban megfogant, az új Európát a háborút követő békevágy kényszere szülte bele a kettészakadt világba. Inkább a németek iránt érzett politikai bizalmatlanság, mint az együttműködés gazdasági kényszere, hogy a Szén- és Acélközösség rafinált ellenőrző hálózataként fényt deríthessen az esetleges rejtett fegyverkezésre.
A Közös Piac politikai céljait a nyugat-európai polgár a francia–német kibékülésben, az elmosódó határokban, az árubőségben, a kiterjedő jóléti államban élte meg. Kár utólag szemrehányást tenni, hogy a szigorúbb gazdasági-pénzügyi szempontok, a szegényebb periféria későbbi csatlakoztatásánál háttérbe szorultak, mert az a geopolitikai megfontolás uralta a döntést, hogy a szovjet blokkal szemben szilárd, polgári demokratikus közösség létezzen. S minden jel szerint vállalható volt, hogy ez a periféria a közös pénzből felzárkóztatható lesz a központ amerikai Marshall-segélyből virágzó színvonalára.
A kilencvenes években is elsődlegesen politikai okai voltak az Európai Unió kapkodó és hirtelen kibővítésének. Mindenekelőtt a bizonytalan orosz helyzet, ami csak növelte a feltámadt s most kielégíthető kapzsi éhséget, hogy Nyugat-Európa visszavonhatatlanul bekebelezze nemcsak katonai szervezetébe, hanem saját gazdasági-politikai rendszerébe is a feltételeket örömmel vállaló egykori szovjet ütközőzónát a Balti-tengertől a Fekete-tengerig. A „létező szocializmus” örökölt gazdasági hátrányának vállalása elviselhető árnak tűnt, vagy magyaráztatott azért, hogy kihasználják a vakító, ritka történelmi pillanatot. A megelégedett öröm elnyomta az esetleges kételyeket, s igazán sokba csak az NDK került Németországnak, a többieknek a strukturális és kohéziós alapok jutottak a könnyű piacért és az olcsó munkaerőért cserébe.
Ám az 1990 utáni sietős bővítésnek –12-ből hirtelen 27 tagállam, amit nem követett az EU belső szabályainak tisztázása és megszigorítása – az volt a következménye, hogy az unió döntési mechanizmusa szinte cselekvésképtelenné vált. Mindez a „régi világban”, egy, a közösség önmozgásából adódó tempóban még kezelhető lett volna, csakhogy az ezredfordulóra éppen a Szovjetunió felbomlásával, az öntörvényű, bezárkózó, önmagát kereső Oroszországgal Európa sokat vesztett korábbi geopolitikai fontosságából, s így lemeztelenedve világossá vált gazdasági sérülékenysége is. Immár a világ, a globális kapitalizmus többi szereplője diktálta a tempót. S nem is történik mostanában semmi más, csak a politikai szempontokat megelőzve a világgazdaság kényszerítő erői írják újra a globális erőviszonyokat.
Európa pedig eddig túlontúl lassúnak és alkalmatlannak bizonyult az igazodáshoz. Lassú az autoriter Oroszországhoz, a centralizált pártállami-kapitalista, nagyban játszó Kínához, az önmagát egyedüli világhatalmi pozíciójában elringató, de kiérlelt amerikai demokráciához, az ázsiai Indiához képest. Európa lassú, és ezt a lassúságot a világ nem érti. Vagy legalábbis nem hajlandó sokat foglalkozni vele, kapitalizmusának sajátos kulturális gyökereivel, hagyományaival. Nem érti, nem óhajtja érteni még az angolszász világ olyan féleurópai részvevője sem, mint Nagy-Britannia, amely történelmi hagyományait – és különleges washingtoni kapcsolatait – követve csak saját érdekeivel van elfoglalva.
A világ nem vár Európára – ismeri fel Angela Merkel német kancellár, és igaza van. Még akkor is, ha nem lehet kierőszakolni olyan megoldásokat, amelyeket nem érlelt meg az idő. De annyit lát: az időből van mind kevesebbje Európának, ha lépést akar tartani a világgal, s nem akar annak kulturális skanzenévé lenni.
Voltak, vannak történészek – mint John Lukacs –, akik ismerik Európát, s a kezdetektől szkeptikusak voltak, mondván: az európai nacionalizmusok megölik az egységes Európa eszméjét. Mert hát a kérdés ugyanaz, mint volt ötven éve, amikor Jean Monnet, az unió egyik téglarakója leírta: „lehetetlen Európa problémáit olyan államok között megoldani, amelyek makacsul ragaszkodnak teljes körű állami szuverenitásukhoz”.
De: talán maga a valóság mosolyogja meg a szkeptikusokat.Mert érdekesmódon a politikai nemzetállamok a legkönnyebben éppen szuverenitásuk jellemző, napi gyakorlatban megélhető részei ről mondtak le a legkönnyebben. Virtuálissá lettek nemzetállami határaik, ami feleslegessé tette a sorozott nemzeti hadseregek fenntartását. Az euró oltárán feláldozták a nemzeti államok legnagyobb vívmányát, a nemzeti valutát, még ha meggondolatlanul is, mert közben lesöpörték a közös uniós pénzügyminisztériumot hiányolók kétségeit.
A politikai nemzetállamokat kulturálisszociális-igazgatási nemzetállamokká oldotta a globális kapitalizmus. A lehetőséget tekintve az emberek életvitele vált határokon átívelővé. Hazaszeretetté szelídül a nacionalizmus, amely a fejlett uniós centrumban legfeljebb a szélsőséges erők jelszava lett mint a szuverenitás elvont eszméje. Viszont a nemzetállamokat korábban külön-külön összemalterozó nacionalizmus hagyta űrt nem töltötte ki a földrész egészét egyben tartó európai összetartozás eszméje. Ha pedig a fejlett centrum országaiban is virulensnek mutathatják magukat – s esetenként virulensek is – a nacionalista hivatkozású szélsőségek, még inkább azok lehetnek a függetlenséget még alig megtapasztaló, a szovjet szférából épp csak kiszabaduló kelet-európai országokban. Amelyek még meg sem élhették saját szabadságukat, máris arra kényszerülnének, hogy e szuverenitást megosszák Brüsszellel. Mégis: vak az a politikai vezetés – mint a magyar is –, amely erre az érzetre hivatkozik.
Főként akkor szembeötlő ez, amikor a románok és a lengyelek horizontja sokkal tágabbnak bizonyul. Még ha Jaroslaw Kaczynski bornírt nacionalizmusa állambíróság elé állítaná is a jobbközép kormány külügyminiszterét, Radoslaw Sikorskit, mert az ráadásul Berlinben, a német kancellár oldalán nem átallotta kimondani: csökkenteni kell a nemzetállamok szuverenitását az unió javára, s szorgalmazta, hogy Németország álljon a föderalizáció élére. Lengyelország fel akar szállni a német-francia vonatra, s nem az unió ellenében akar erős országot építeni, hanem annak keretein belül. A vonattal, s Európában nem csak Kaczynskinak, leginkább az a baja, hogy a mozdonya német.
Néhány éve, hogy Helmut Schmidt volt kancellár emlékirataiban leírta: „Alig két évtizede az akkori angol miniszterelnök asszony – Churchill után szabadon – úgy vélte, hogy aki nem tapos a németek nyakára, annak a nyakára nőnek. Még néhány emberöltő, mire szomszédainknál elhalványulnak a német hódítás és megszállás borzalmai.” A brit kormányfő, Margaret Thatcher volt az, aki – a francia és az amerikai „óvatosságra” is hivatkozva – szinte könyörgött Mihail Gorbacsovnak, akadályozza meg valahogy a német újraegyesítést. A történelem Gorbacsovot igazolta, az egyesítés elkerülhetetlen volt. S aligha kell várni még emberöltőket, hogy megszakadjon az a visszavonultság, amelyre a németek alig fél évszázadig tartó, II. Vilmos császárral kezdődő és Adolf Hitlerrel befejeződő, súlyos következményekkel járó „kiruccanása” után kényszerültek. Hogy Berlin viszszatérjen nemcsak az európai, hanem a világpolitikába is. Már ha a német politikai elit, amelynek csak fogyatékos hagyományai vannak az Európán kívüli külpolitikában, hajlandó lesz erre.
A történelem furcsa fintora, hogy hatvan év múltán bizonyosodik be igazán Konrad Adenauer igaza. Hogy elutasítva Sztálinnak az egységes, de semleges Németországra tett mézesmadzag-ajánlatát, az atlanti elkötelezettséget választotta. Németország gazdasági óriás lett, de borsódzik a háta a vezető politikai szereptől. Éppen attól, amit most Európa – francia kézfogással – kénytelen lesz kiosztani rá, s amit Németországnak – a centrum gazdaságilag stabil országainak egybefogásával – el kell fogadnia. Németország nemcsak óriási anyagi terhet, de óriási politikai felelősséget is hordoz a vállán. Nélküle Európa összecsuklik. Guido Westerwelle német külügyminiszter írta lapunkban: „Elveszne a béke és a jólét biztosításának egyedülálló modellje, annak az esélye, hogy az európai értékeket és érdekeket képviseljük egy olyan világban, amelyben a Nyugat már nem játszik meghatározó szerepet... Többről van szó, mintsem csak pénzről és jólétről. Végső soron az értékrendünkről, a közösségünkről, a biztonságról és a szabadságról van szó.” Hát ebben ért Európa fordulóponthoz: ha elég érett, akkor a válságból katarzist tud varázsolni, ha nem, tragédiájában nem lesz semmi felemelő.
Ezért aztán amikor a külön magyar út nagyszerűségéről hallgatom a kormányfőt, amikor a parlamentben a fiatal jobbikos vezér érzelmektől fűtött előadását figyelem az unió gyarmatosításáról, annak a csupasz villanykörtének a fénye jut eszembe a hegyeshalmi rámpa sötétjében.
