Az igazgató
Mit kerestek itt, kérdezte, már becsöngettek. De csak most, mondták a gyerekek. Hát én is azt mondom, s a közelebbi gyerekeket pofon vágta. Nem olyan volt, mint a gyakorlati tanár, aki csak a rossz tanulókat ütötte meg, mert attól félt, a jó tanulók szülei fontos helyen dolgoznak, és majd bejönnek, aztán előveszik, hogy mit képzelsz te, gyakorlati tanár, nem tudod, mi a törvény, az én gyerekemhez hozzá mersz nyúlni, úgy feljelentelek, hogy eltiltanak a pályától egy életre. A gyakorlati tanár különben gyűlölte a jó tanulókat, mert az, hogy jó tanulás, az a gyakorlati foglalkozás szempontjából egyáltalán nem számított, itt épp a rossz tanulók voltak a jók, de hiába, ő mégis ezeket a gyakorlatiból jól szereplő gyerekeket vágta pofon. A Dányi Jóskát, például, akit az apja is vert,mertmindenkit vert különben az apja ebben a faluban. Az apák azért voltak apák, hogy az életben elszenvedett sérelmeiket a gyerekeiken torolják meg. Sokszor nem is lehetett tudni, hogy mi váltja ki a pofonokat, csak megtörténtek.
A gyerekek nem tudtak arról, hogy ezt az embert a munkahelyén valaki megbántotta, vagy az anyjuk épp olyat mondott nekik, amit nem tudtak feldolgozni, hogy már két hete ellökték őket az ágyban, hogy nincs együttlét, meg te mindig csak ezt akarod, és durr, csattant a gyereken a pofon. A Dányi Jóskát különösen sokat verték, mert ő tényleg nem tudott jó jegyet szerezni, mert nem tudott tanulni, hiába ült a könyv fölött, semmi nem ment a fejébe, minden osztályt kétszer járt. Na, ezt a gyereket ütötte leginkább a gyakorlati tanár, mert ideges volt azoktól, akiket nem mert megütni.
Az igazgató nem ilyen volt, ő nem félt a munkáltatótól meg a falu vezető beosztású embereitől, mert ő is vezető beosztású ember volt, eljárt velük inni a kocsmába. Záróra után is ott ültek, mert nekik záróra után is nyitva volt a Karesz, nem kockáztatta volna, hogy ezek a vezetők büntetésből, mert időben bezárt, és kitette a szűrüket, ráhívják a központi ellenőrzést. Az igazgatónak csak a távolság számított, azt vágta pofon, aki épp arra volt, amerre ment. A gyerekek mindig ügyeskedtek, hogy kikerüljenek az ütéstávolságból, de mindenkinek ez nem sikerülhetett. Örüljetek, hogy nem intőt kaptok, mondta az igazgató. Jobb, ha én verlek kupán, mintha az apátok a nadrágszíjjal.
A gyerekek azt gondolták, ez így természetes. Kémiaóra, nem tudtál valamit, leejtettél valami kísérleti anyagot, durr egy pofon, pajeszrángatás, vagy az ököl csontos hajlatával egy nagy koppanó ütés a fejre. Ez fájt a legjobban. A tanárok is úgy gondolták, hogy ebben a faluban egy ilyen csőcselék gyerekeit, akik itt éltek, csak ezzel a módszerrel lehet fegyelmezni, nem tudták, hogy mit tennének a gyerekek, ha nem kapnának ütleget.
Hazafelé mentek, nem tudni, mi váltotta ki a vitát, de a gyerek elkezdett szaladni, a Gabimeg utánavágta a táskáját, a Laci röhögött. Senki nem képzelné, hogy ez megtörténik, ami épp történt, hogy arra biciklizett pont a táskahajítás idejében a Gabi nagyapja, de mégis ez történt. A Gabi a rohanó gyerek után nézett, amikor a nagyapa megállt mellette, mi a lófaszt csinálsz az új táskáddal, mondta, s amint a Gabi odanézett, épp a nézésébe kapott egy pofont a nagyapától. A három gyerek csak állt, nem tudtak mit mondani, hogy jó napot, Gabi bácsi, ilyet. Csak néztek a tovább-bicikliző férfi után, aki még visszaszólt, hogy majd megmondom apádnak is. Fájt, kérdezte a gyerek.
Már megszoktam, mondta a Gabi, meg hogy azért csak elfelejti estére, és többet fog kapni. Biztos elfelejti, mondta a Laci, mire a kocsmából hazamennek, már nem emlékszenek semmire. Én biztos nem leszek ilyen, ha lesznek gyerekeim. A többiek ismondták, hogy ők sem, smentek haza, és a tanárokról beszéltek, hogy azért az még sincs rendben, hogy ők is ezt csinálják. A tanároknak ők nem a gyerekeik, verjék otthon a gyerekeiket. Azokat biztos nem lehet, azért kell minket, mondta a Laci, nem engedi a feleségük. Azt nem lehet elképzelni, hogy az igazgatónő megengedné, hogy az igazgató egy ujjal is hozzányúljon a Pityukához, az igazgató gyerekéhez. Milyen az a nő,mondta a Gabi, nem köszön sohase. Hallgat mindig, de szar lehet egy ilyen emberrel együtt élni. Lehet, hogy jobb, mondta a Laci, legalább nincs min veszekedni, nem úgy van, mint nálunk, hogy üvöltözik az apám, mert az anyám mondott valamit, hogy mondjuk, vesse le a sáros bakancsát, mert most mosta fel a konyhát.
Örülj neki, hogy nem intőt kapsz, mondta az igazgató a gyereknek, amikor leejtette a kémcsövet, és összetört, az apáddal barátok vagyunk, és ő is azt mondta, hogy ha valamit csinálsz, oldjam meg itt az iskolában. Az iskolai dolgoknak az iskolában a helyük. A gyerek ment a seprűért, hogy összesöpörje az üvegdarabokat. Az igazgató nevetett, szerette, hogy ő olyan, hogy bárkit pofon verhet. Valahogy a gyerekek is jobban elfogadták tőle, hogy ezt csinálja, jobban, mint a gyakorlati tanártól, mert éreztek némi igazságosságot benne. Az igazgató pofonjai olyanok voltak, hogy hozzátartoztak az igazgatóhoz, ha nem csinálta volna, nem gondolták volna, hogy ő az igazgató.
A gyerekek álldogáltak kicsit becsengetés után kint a bejárati ajtó előtt, mintha épp azt várnák, hogy jöjjön az igazgató, és vigye végbe a büntetését, hogy ekképpen igazgassa ezt a kicsi birodalmat. És az igazgató tényleg jött. Nem csengettek még be, kérdezte. De épp most, mondták a gyerekek. Akkor menjetek be, mondta az igazgató, és továbbment. A gyerekek nem mozdultak, nem értették, mi történt, mért nem jönnek az indító pofonok, holott a Ferikét már előre is lökték a sorban, hogy ő mindenképpen kapjon. De nem. Az igazgató ment tovább. Aztán óra volt, és annyi minden hiba volt azon az órán, a felelősök rosszul osztották ki a kísérletekhez az eszközöket, és az igazgató meg azt mondta, hogy cseréljétek ki. A felelősök odamentek a tanári asztalhoz, hogy megkapják a büntetést, de az igazgató csak azt kérdezte: sikerült. Sikerült, mondták, a felelősök. Akkor üljetek le, mondta az igazgató.
A gyerekek mindennap az igazgatóról beszéltek hazafelé, hogy mi történhetett. Mindenki elmondta, ha hallott valamit otthon. Állítólag egy alsós tanító nénivel volt viszonya, amit nem nézett jó szemmel a felesége, de ez volt a legkevesebb, mert leginkább a tanítónő férje sérelmezte. Ez a férfi a megyénél dolgozott, vezető beosztásban, vagy legalábbis vezető beosztású embereket ismert, s azt mondta az igazgatónak, hogy el tudja intézni őt egy életre, meg nehogy azt higgye, hogy a következő generáció is diplomás lesz a családjából, mert a Pityukát nemhogy egyetemre, még gimnáziumba se fogják felvenni, esetleg a legszarabba, ahonnét legfeljebb autószerelőnek mehet érettségi után, és nem mérnöknek, amit az igazgató szeretne. De hát van neki felesége, mondta valamelyik gyerek, minek neki egy másik nő. De milyen a felesége, el tudod képzelni, hogy az a nő szereti az igazgatót? Azt meg senki nem bírja ki, hogy egy életen keresztül olyannal éljen, akit nem szeret, meg olyannal, aki őt nem szereti.
Mentek a gyerekek, és megpróbálták elképzelni azt a szép tanítónőt, hogy az miért akart a kövér igazgatóval együtt lenni. Mit adhatott neki az igazgató a szeretetéért. Biztos megfenyegette, hogy kirúgja, ha nem szereti. És a nő persze elkezdte parancsra szeretni őt. De undorító ez az egész, hogy egy ilyen fiatal nő, ráadásul akinek ilyen kicsi gyerekei vannak, összeálljon, csak azért, mert az az igazgató, tőle függ, hogy mennyit keres. A történet napról napra látványosabb lett, átszőtte a falut és tovább a megyét is, végül még a rendőrség és a katonaság is belekeveredett. Az egyik gyerek azt hallotta, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy tönkreteszik az igazgatót, hanem hogy a rendőrök le is lövik, vagy a határőrök, véletlenül, vagy vadászat közben, mert az igazgató vadászott is.
Aki igazgató volt, annak kellett. Szóval összekeverik egy vaddisznóval. Kurvára megfenyegették, mondta ez a gyerek, hogy kinyírják, s ha ez kevés, lelövik a Pityukát is, mert a Pityuka ugye néha úszik az Ipolyban, az meg határfolyó, megtörténhetnek ilyen véletlenek. A gyerekek egész nyáron szőtték tovább a történetet az igazgató szerelmi életéről, s nem gondoltak arra, hogy az igazgató egy tavaszi délután elment az orvoshoz, hogy valamit érez a gyomrában, s akkor elküldték Vácra, ott megállapították, amit meg kellett. A nyár a kórházban telt. Nem a legjobb nyaralás, mondta az igazgató a feleségének, amikor meglátogatta. És tényleg nem az volt, bár még így is jobb volt, mint a következők, amikor az igazgató már nem volt.
