Jég
lképzelem, hogy nem hagyja abba félúton a mozdulatot, hanem tényleg megfogja, biztos melegek és kemények lettek volna az ujjai, finoman megszorította volna a kezem, és én is megszorítottam volna az övét, úgy mentünk volna kézen fogva.
A kezem forró a kesztyűben, lehúzom és a kabátom zsebébe dugom a kesztyűt, úgy megyek tovább. Hideg van, azt akarom, hogy fázzon a kezem, azt akarom, hogy ne legyen olyan forró. Péter biztos azért nem fogta meg, mert nem is akarta megfogni, csak képzeltem a mozdulatot. Szétterpesztem az ujjaimat, belelegyezek a hideg levegőbe. Megyek végig a sétányon, a diófák és a hársak fagyott levelei ropognak a csizmám alatt a murván, és akkor Péter egyszer csak ott van mellettem, először azt hiszem, hogy képzelem, de nem, tényleg ott van, köszön is, aztán ott lépked mellettem, a jobb oldalamon, maga mellett tolja a versenybiciklijét, nem szól semmit, én se szólok semmit, csak a bicikli kerekén pattognak a küllők, úgy megyünk, a keze megint ott van az enyémtől csak egy pár centire, nem nézek oda, de akkor is tudom.
Péter egyszer csak megszólal, azt kérdezi, hogy tudok-e korcsolyázni, és van-e korcsolyám, rögtön válaszolok, azt mondom, hogy tudok, és van, de még ki se mondtam, már meg is bántam, mert nem igaz, nincs korcsolyám, soha nem is volt, és soha nem is korcsolyáztam.
Péter akkor mindjárt azt mondja, hogy másnap délelőtt menjünk el korcsolyázni, kinyit a pálya, akkor a legjobb, amikor még új a jég, akkor úgy lehet suhanni rajta, hogy az egészen olyan, mint a repülés. Erre már nem mondok semmit, és a sarokhoz érünk, ahol be kell fordulni Nagymami utcájába, Péter megáll, én is megállok, Péter rám néz, mosolyog, úgy kéri, hogy ígérjem meg, hogy elmegyek, mert nagyon szeretne korcsolyázni velem. Tudom, hogy még mindig megmondhatnám, hogy nem tudok korcsolyázni, kérhetném, hogy tanítson meg, kérhetném, hogy szerezzen nekem korcsolyát, de mégsem azt mondom, hanem azt, hogy jó, és persze, és ott leszek.
Péter azt mondja, hogy a szobornál vár majd, a pálya előtt, aztán felül a biciklijére, és tekerni kezd, olyan gyorsan megy, hogy felkavarodnak a nyomában a fagyott levelek, már majdnem a sétány végénél van, azt gondolom, hogy nem fog visszanézni, de aztán mégis visszanéz, elengedi a kormányt, és int egyet. Visszaintek, mosolygok, de amikor elfordul, akkor beharapom a szám, nem értem, hogy mért hazudtam, azt kívánom, hogy bár mondtam volna meg az igazat, tudom, hogy már késő, másnap fog kelleni megmondani, nem, azt nem mondatom meg, hogy hazudtam, valami mást kell kitalálni, mondjuk azt, hogy kinőttem a korcsolyacipőmet, és csak a legeslegutolsó pillanatban vettem észre, amikor indulás előtt fel akartam próbálni.
Megyek, és közben újra és újra elmondom magamban ezt a mondatot, de hiába, mert egyre rosszabbul hangzik, egyre kevésbé hangzik igaznak, Péter tudni fogja, hogy nem igaz, tudni fogja, hogy hazudtam neki, nem fog akarni korcsolyázás helyett sétálni jönni velem.
Megyek, és azt gondolom, hogy bár vissza tudnám csinálni az egészet. Nagymama utcájának a felénél van egy nagy pocsolya az aszfalton, most jeges a teteje, rálépek, beroppan a csizmám alatt, lehajolok, kiemelek a vízből egy jégdarabot, az ujjaim közé szorítom, és akkor eszembe jut Nagyapa fényképe, az, amelyiket a fényképes dobozában találtam, az, amelyiken öltönyben van, és korcsolyázik, fél lábon áll, egészen a korcsolya hegyén, egy aktatáskát fog, két kézzel tartja a feje fölé, mosolyog, de a szeméből semmit se lehet látni, mert a szemüvege annyira csillog a fényben, hogy olyan, mintha nem is szemüveg lenne rajta, hanem két ragyogó villanykörte volna a homlokára kötve.
Nagyapa korcsolyáira gondolok, lekapom a vállamról az iskolástáskámat, futni kezdek Nagymami háza felé. Nagymami nincs otthon, ledobom a táskám és a kabátom, lehúzom a csizmám, keresni kezdem a korcsolyát. Meg kell lennie, Nagymami Nagyapa minden egyes tárgyát megőrizte, megvan a borotvája és a cigarettatárcája és a cipőkeféje és az olvasószemüvege, a korcsolyáinak is meg kell lennie. Sokáig keresem a korcsolyákat, aztán a kamgon beborítja a por, látszik, hogy nagyon régóta nem nyúlt hozzá senki. A doboz súlyos, ahogy átteszem a lépcsőre, majdnem kicsúszik a kezemből, a por hullámot vet rajta, aztán felkavarodik, látom, hogy a doboz tetejét egy korcsolyázó fehér jegesmedve díszíti, selyempapírból van, frakkot visel, széttárja a karját.
Kinyitom a dobozt, a korcsolyák selyempapírba vannak csomagolva, mintha tiszta újak volnának, félrehajtom a papírt, a cipők fekete lakkja annyira fényes, hogy látom benne az arcom, a korcsolya pengéi kékesen csillognak, az egyiket megfogom, kiemelem a dobozból, a penge élének homorú vájatát nézem, elöl a fűrészes fogakat, a pengét a cipő talpához fogó bronzszínű szegecseket. Soha nem láttam ilyen szép korcsolyát.
A másikat is kiveszem a dobozból, lemászok a padláslépcsőn egészen a harmadik fokig, ott megfordulok, elkezdem felhúzni a korcsolyákat. Először a balt veszem fel, közben azt mondogatom magamban, hogy nehogy kicsi legyen, ha nagy, az nem baj, felveszek három zoknit, csak nehogy kicsi legyen, de közben tudom, hogy nem lesz kicsi, kicsi se lesz és nagy se lesz, pont jó lesz, pont illeni fog a lábamra.
Illik is. Befűzöm, aztán meghúzom a fűzőt, megkötöm rajta a csokrot, a másikat is felveszem, befűzöm és megkötöm, aztán egy kicsi ideig csak ülök ott, és Nagyapa fényképére gondolok, arra, ahogy a fejét tartotta.
Leengedem a korcsolyák pengéjét a linóleumra, két kézzel a padláslépcső karfájába kapaszkodok, lassan felhúzom magam. Kész, a korcsolyákon állok. Elengedem a karfát, lépek egyet előre, a kamra belseje felé. Majdnem elesek, de aztán mégsem, a kopott perzsaszőnyegre lépek, érzem a puhaságát a korcsolya pengéi alatt. El fogok esni, tudom, hogy el fogok esni, ki fognak csúszni alólam a lábaim, neki fogok esni a polcnak vagy a hűtőszekrénynek, meg fogom ütni magam. Nagyapára gondolok, arra, hogy a képen a feje fölé emelte a karját, lassan kinyújtom és a fejem fölé emelem a két karom, közben megbicsaklik a bokám, de megfeszítem a vádlim, és erősen a szőnyegnek nyomom a korcsolya pengéjét, állok, azért is állok, állok, és a fejem fölé nyújtom a két kezem.
Felnézek, a kamra ablaka magasan van, egészen fent, a plafon alatt, kicsi ablak, egészen bevonja a jégvirág. Kinyújtózom, a fénybe tartom az arcom, tudom, hogy a jégvirágon és az üvegen túl szürke az ég, elképzelem, hogy felragyog a nap, felragyog és átsüt az ablakon, olyan erősen, hogy hunyorognom kell, olyan erősen, hogy be kell tőle hunynom a szemem. A fénybe kapaszkodom, megtart, maga felé ránt, végigsiklat a jégen.
Behajlítom a combom, hogy megfeszüljön, rádőlök, leengedem a kezem, úgy egyensúlyozok, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, suhanok a jégen, előre, egyenesen a fény felé. A korcsolya megtart, felemelem a lábam, oldalra lépek, hajtom magam, a korcsolya pengéje pendülve sercen a jégen. Zene szól, halkan, sercegve, mintha egy távoli gramofonból jönne, valami gyors induló, gyorsítok, oldalra nyújtom a kezem, mindjárt véget ér az egyenes, mindjárt kanyarodni kell. Az induló egyre gyorsabban szól, én is egyre gyorsabb vagyok, tudom, hogy Péter is itt van mellettem, együtt megyünk, csak mi vagyunk a pályán, most már kanyarodni kell, bele kell dőlni a kanyarba, oldalra csapom a kezem és beledőlök, de nem jól, érzem, hogy kicsúszik alólam a korcsolya, el fogok esni, de akkor Péter megfogja a kezem, a szorítása erős, pont olyan, mint amilyennek képzeltem, megfog és megtart, be vesszük a kanyart és akkor sem engedi el a kezem, úgy siklunk egymás mellett kézen fogva.
Látni akarom az arcát, ahogy rám mosolyog, odafordulok, és akkor látom meg, hogy nem ő az. Nagyapa van mellettem, a szemüvege ragyog, nem üvegből van, hanem jégből, és nemcsak a szemüvege, hanem a feje is és a nyaka is, mindene áttetsző tiszta jég, rám mosolyog, és a mosolyától fehér repedések indulnak el, a jég egészen kifehéredik, aztán egészen szertefoszlik, mint a köd, én meg elvesztem az egyensúlyomat, a hűtőszekrény ajtajának esem, aztán a szőnyegre csúszom. Megütöm a fenekem, nem fáj, de nagyon fázom, a lábam, a kezem, az egész testem hideg. Lenézek, a korcsolyák pengéje csupa fehér zúzmara, legjobban mégis a kezem fázik, az arcom elé emelem, széttárom az ujjaim, egy vékony jégdarab fekszik a tenyeremen, áttetsző, látom rajta keresztül a sorsvonalam és az életvonalam. A jég lassan olvadni kezd, ahogy az ujjaim közé folyik, egyszerre poshadt pocsolyaszagot érzek.
