Az üresen kongó folyosón nagyban keresték már őt is a párt vezetői. Cipőik kopogását visszhangozták a falak. Párban jártak, mert egyedül féltek volna az üres épületben. Tíz perccel korábban láttak egy árnyat, utána futottak, de kiderült, hogy ellenzéki képviselőé volt. Mindegy volt nekik, hogy kit találnak meg a sajátjaik közül, de most már nagyon kellett valaki, aki aláír egy-két egyéni képviselői indítványt. A leopárd pózban asztal alatt kuporgó képviselő, százötven társához hasonlóan, nem szeretett volna egy újabb törvénymódosítást beadni a saját neve alatt. Arra számított, hogy ha fél órán át még kibírja titkár barátja lábainak közelében, addigra talán a vezetők csak összefutnak valaki mással a frakcióból. Jól értesült volt, tudott a helyzet súlyosságáról és arról is, hogy emiatt a „nagy öregnek” is telefonáltak már.

A mezőgazdasági bizottság már tíz perce tárgyalta volna a kanadai őshonos kapák népszerűsítésének marketingtámogatását, de senki nem találta a levezető elnököt. Keresték mindenfelé, néhányan az asztalok alá is benéztek. De ő az Alsóház nevű sarki kocsmában ült, és várta kollégája telefonját arról, hogy elkaptak-e végre valakit a párt vezetői. Nem jött a hívás. A kocsmáros jól ismerte, látta rajta, hogy baj van, hiszen nemzeti politikusi karrierjét is kockáztatva, ezúttal skót whiskyt ivott. A sokadikat. Rég volt, amikor úgy futotta a levezető elnök a százat, hogy akár a folyosón szembe jövő pártvezetők elől is el tudott volna rohanni. Az volt ám a szabadság, úgy mozoghatott és akkor, ahogy és amikor akart. De most százhúsz kiló. Korábban a fele sem volt. Így múlik el a fiatalság, és így kell egyre óvatosabbnak lenni a mindennapokban.

Busz érkezett a Parlament felé, tömve alulinformált, bérletes képviselőkkel. Az asztala alatt bujkáló képviselővel konspiráló fiatal titkár a Parlament ablakából nézett ki, elbambulva követte szemével a megállóba érkező járgányt, amelynek ablakában észrevette politikus barátait. Érdekes módon, egyszercsak mindannyian a buszon maradtak, ami visszazökkentette a titkárt a mindennapjaiba. A képviselők, a megállóba érkezés előtt, egyszerre vették észre a párt „nagy öregjét”, aki éppen a Parlament kapujában várt bebocsátásra.

„Most ezt mivel indokoljuk?”, kérdezte ismét az asztal alatt lapuló barátjától a titkár, aki egy „Halkabban, kérlek, halkabban”-t suttogott vissza. Teste remegett. Az asztal alatt is érezte az öreg közelségét, akit kizárólag rendkívüli esetekben szoktak behívni. Ilyen az, amikor nincs meg a többség a frakcióban, a botránykezelés, vagy amikor egyéni képviselőimódosítókat kell gyorsan megszervezni.

„Hívd az Intézetet!”, suttogott a képviselő, mire a titkár felkiáltott: „Milyen jó ötlet!” Aztán már nem is gondolkozott tovább a téren látottakon, csak rohant a telefonhoz. Erre egy „pssszt” érkezett válaszul az asztal alól, de azért a képviselő büszke volt az ötletére, csak rettegett, hogy felfedezik.

Az öreg prosztataproblémákkal küzdött, első útja a WC felé vezetett, ahonnan horkolás hallatszott. A környezetvédelmi bizottság tagja bújt el ott, és a hosszú várakozásban elaludt. Már rég meg akarta műttetni az orrát horkolása miatt, de nem volt elég bátorsága hozzá. A politikában veszélyes volt horkolni – nincs annál kellemetlenebb ugyanis, mint egy plenáris ülést megzavarni.

A piszoárhoz indult az öreg, és bár nem volt már jó a hallása, de erre a morgó medvehangra felfigyelt. Mivel egyértelmű volt, hogy az ezen az oldalon lévő mellékhelyiségbe csak kormánypárti képviselők járnak, gyorsan könnyített magán, majd elővette a mobiltelefonját, és a pártvezetőket aWC-hez hívta. Soha korábban ilyen gyorsan még nem oldott meg problémát.

„Szia, hogy vagy? …Nem fizetett? Majd telefonálok neki… Igazából azért hívlak, mert kérünk egy közvélemény-kutatást arról, hogy a nép szereti a bankokkal kapcsolatos egyéni képviselői módosító indítványokat… Úgy 60–65 százalék legyen az igenlők aránya, az elég. Igen, emlékszem, akkor rossz kedve volt a főnököknek. De beszéltem velük, és elmagyaráztam, hogy a kilencvenszázalékos elvárás sok. Beleegyeztek, tudnak a 60–65 százalékról, nem fognak reklamálni, ígérem. Majd szólok, persze, ők fizetik. Meg kellenének nemzetközi példák is, hogy másutt is alkalmazzák. Mi az, hogy nincs ilyen? Kell, és kész! Köszönöm a megértésedet. Szia.”

A párt vezetői rátörték a WC-ajtót környezetvédő kollégájukra. Együltő helyében két módosítót is elfogadtattak vele, majd elégedetten távoztak. Kezet sem mostak. Az Intézetben a tudósok már írták hozzá a közvélemény-kutatást és nagyon törték a fejüket, mik lesznek a nemzetközi példák. Nagy volt a boldogság, amikor találtak egy abház, illetve egy guernsey-i példát is. Gyorsan megnézték, hogy hol vannak ezek az országok, ésmár írták is amegnyugtató elemzést.

Pár napot kellett várni, és a választók is megtudták: Kanadában a dolgok jól mennek. Az ország gyorsan fejlődött, és a tévéből, a szakértők segítségével meg lehetett azt is tudni, mennyire euroatlanti minden olyan módosító indítvány, amelyet a kormánypárti képviselők tettek annak érdekében, hogy gyorsan fejlődjön minden.