Amikor ezt a családanyát ő, mint lényegében háztartási alkalmazott, e hét elején a létező legtipikusabb öngyilkospózban megtalálta, legelőször arra gondolt, nem is hív mentőt. Nem, hanem legyen meg az Ő akarata. Aztán persze hívott, mert félt volna nem hívni, meg az akarat, talán azzal se ilyen egyszerű, mint ahogy ő egyszerű asszony létére elgondolni képes.

Hogy totál ki van fordulvamagából, azt én abból is láthatom, hogy elmondja nekem mindezeket, egy idegennek egy villamoson. Még ha dióhéjban is, pedig ez úgy regény, ahogy van, de a Boráros térnél úgyis leszáll. Nem beszélve, hogy jobb, ha részleteket nemigen mond, pláne, amíg folyik a nyomozás, illetve nincs teljesen lezárva, ahogy az ügyvéd úr tájékoztatta azt a szegény asszonyt. A részletekre különben is haragszik, igazság szerint mocskosak, és tényleg az ördög lakik bennük, a vaksors szarva, a sívó ösztöné. Viszont maga az eset mért ne tartozna a közre, ha egyszer az érintetteknek mindegy, ha élnek, ha halnak, ami ráadásul el sincs dőlve megnyugtatóan.

Akikről ő beszél, nagyon is vallásos, kifejezetten szépmagyar család voltak, nagy házzal, komoly autóval, róluk semmi terhelő vagy a normálistól elütő nem volt mondható. Az, hogy a férfi, illetve az apa micsoda, az is csak a végén, a szomorú történtekből derült ki, legalábbis az ő kívülálló tudomására akkor jutott. Hogy minimum félcigány, az irányultságától függetlenül is.

Ezzel együtt azt hiszi, a két ikerleány, Gyöngyvér és Emese, szerette az apját. Lehet mondani, hogy csüngtek rajta, legalábbis amikor ő látta, nem sokszor, akkor csüngtek. Az anyjukkal, azzal, akitől ő most jön, inkább volt problémájuk, kamasz lány létükre sokat és elég csúnyán vitatkoztak, ruhán, bakancson, kimaradáson, meg hogy egyikük, mindegy is, melyik, mit rak ki a képernyővédőjére vagy mit nem, és hogy jó poén-e második gimnáziumban erre a célra a Hitler fényképe. Ezen hosszan veszekedtek, a pofozkodásig menően, és bizony, vice versa.

Ahogy alkatra, úgy természetre sem voltak valami szelíd ibolyák, szerették a küzdősportokat, a festéklövészetet, a mindenféle katonásdit, meg, hogy úgy mondja, a bizonyos szélsőséges társaságot, amit ő itt és most nem szeretne minősíteni. De igenis volt másik oldaluk is, cicákat tartottak meg aranyhalakat, a Gyöngyvérke sokáig klarinétozott. És persze éjjel-nappal ültek a számítógép előtt, élték a világukat.

Az már a kifejezett tragédiához tartozik, hogy valamikor kora tavasszal az Emesének, ahogy mondani szokás, lefagyott a gépe, vagy a Gyöngyvérnek, és bementek az apjuk szobájába internetezni, aki a garázsban rámolt valamit, illetve a műhelyben. Ezzel sajnos megtörtént a baj, megtalálták az apjuk titkos levelezését, amiből kiderült, hogy évek óta férfi szeretője van, a középvezető szegény anya háta mögött.

Ezen a két kislány rettentően kiborult, ami teljesen érthető. Úgy döntöttek, titokban elpostázzák az egész levélváltást az anyjuknak, hogy egy jóakarója küldi. Másnap a szokásos női ürüggyel, ha értem, otthon maradtak az iskolából. Amikor a szüleik eltávoztak, bementek az apjuk szobájába, és munkához láttak. Elolvasták, aztán kimásolták és elküldték az anyának a legzaftosabb leveleket. Épp készen voltak, amikor az apjuk váratlanul hazaérkezett, és számon kérte, hogy mit keresnek a dolgai között.

Semmit, mondták a lányok, lefagyott a szar kis laptopjuk, de ez az ember egyre dühösebb lett, egyre jobban belovalta magát a kiabálásba. Erre a lányok megmondták, hogy állítsa le magát, mindent tudnak. És hogy bennük egy világ omlott öszsze, továbbá ekkora förtelemről nem fognak hallgatni semmi körülmények között.

Az apjuk először fenyegetőzött, aztán sírt, könyörgött, mindenfélét ígért, de sajnos a végén elvesztette a fejét. Nekik rontott, és mivel megverni nem akarták, úgy megütötte a Gyöngyvérkét, hogy állítólag komolyan vérzett az orra. Vagy az Emesét. Azzal elrohant.

A lányok innentől szabályosan összeesküdtek az apjuk ellen. Az anya este megtalálta a leveleket a számítógépében. Nem egyet, nem kettőt, és nagyon gusztustalanokat, isten bocsássa meg, de ez az igazság. Ő ugyan csak beléjük pillantott egy portörlés erejéig, de az neki bőven elég volt.

Gondolhatom, attól kezdve az a szegény ház maga volt a pokol. Ami ott történt, író után kiált, ő csak annyit mond itt, a Baross utcánál, hogy író után. Az anya két napig tudta magában tartani, aztán megmondta a lányoknak, hogy ezt és ezt tette vele az apjuk, illetve a családjával. Nem a teljes igazat mondta, merthogy férfi az illető, azt elhallgatta. A lányok egy darabig játszották a hülyét, aztán elég nyersen megmondták a szegény asszonynak, hogy csúnya dolog buziknak falazni. S hogy ők küldték át a leveleket, tudják, mi az ábra. És onnantól templomjárás ide vagy oda, együtt buzizták, köcsögcigányozták a szerencsétlen apát.

Minden álló nap éjszakáig ment a haddelhadd, minden lehallatszott az alagsorba, ahol őneki van a kis bázisa, ha este nem érné már el a HÉV-et. Emiatt van ennyire jól tájékozódva, legtöbbször párnát is hiába szorított a fülére, annyira zengett a ház. Az anya rögtön megmondta a férjének, hogy friss AIDS-igazolás nélkül az előszobába se engedi be, mert ő fiatal életekért felelős, továbbá amíg végleg el nem takarodik, menjen ki lakni a kisházba, mert volt egy ilyen vendéggarzon vagy mi hátul a kertben, a garázs mellett.

A szegény asszony üvöltött, az apa készségesen hallgatta egy darabig, hol sírt, hol letérdelt, hol próbált kicsit vitatkozni, aztán egy ponton megelégelte, becsapta az ajtót, elment, és részegen, késő éjszaka keveredett elő. Akárki akármit mond, borzasztóan szenvedett, éppúgy, mint a felesége és a gyerekei. Ha hiszem, ha nem, hangszálgyulladása lett a bűntudattól, mintha már életében is a másvilágról jött volna a hangja.

Hosszú heteken át vekengett, megígért mindent, csak bocsásson meg neki a felesége, legalább emberileg, mert neki a családja a mindene, de az anya nem engedett, a baszós muzsikusvérét emlegette és a lányokat, akiket elárult az anyaszentegyház előtt, és akik elárvultan fognak fölnőni, kétszeres szégyenbélyeggel a homlokukon.

De hogy mért elárvultan, mért, ordította ez az összehullott ember. Hát hiszen ő él, és eztán is mindent megad nekik, a lelkét kiteszi a szarig, a fehér epéig, pont úgy, ahogy eddig. A nő erre csak toporzékolt és rikoltozott, hogy ne adjon meg mindent, egy ilyen köcsögcigánytól őnékik nem kell semmi.

Adatközlőm nem tudja bizonyítani, de az a benyomása, hogy a köcsögcigányozást frissen tanulta a lányaitól, akik az összes létező módon bujtogatták az anyjukat, már ha egyáltalán otthon voltak, mert sajnos nem nagyon, éjszaka se, ezt, legalább nekem, aki nem vagyok hatóság, le kell szögezze.

Az apjukkal egyáltalán nem álltak szóba, igaz, nem is lehetett már a vége felé, mert ez a rendes, kicsit pipogya tanárember állandóan be volt rúgva, és ennek megfelelően is viselkedett. Ha meglátta őket az udvaron, a garázs közelében, kifejezetten futott utánuk, hogy meg szeretné ölelni valamelyiket. Vagy ölni, olyan is volt.

És ha ez nem lett volna elég, egyszer a mobiltelefonját vágta az anya fejéhez, aki összerogyott, és ott feküdt a kandalló előtt legalább negyven percig. A lányok találták meg, mert feltűnt nekik, hogy a szokásos ajtócsapódás után mekkora csend van odalent a szokásos vinnyogó sírás és átkozódás helyett. Tiszta szerencse, hogy nem lett más baja, mint egy zúzódás a szemöldökcsonton, viszont látni továbbra is látott rendesen, hála az Úrnak.

Bárcsak ne látott volna. Mert aznap éjjel négyen vagy öten meglesték az apát, ahogy botorkál haza a HÉV-megállótól, és símaszkban, „köcsögcigány, megdöglesz” felkiáltással megtámadták. Botokkal, házi viperával ütlegelték, bakanccsal rúgták, amíg állt a lábán. Részegen is nagyon szívós volt, sajnos, mert utolsó erejével az egyik támadóról letépte a símaszkot, mint egy Jókai-regényben. Még eszénél volt annyira, hogy a gyönge fényben is lássa, az illető támadó nem más, mint a Gyöngyvérke. Vagy az Emese, mert ezt a védelem nagy erőkkel vitatja.

A mentősök szerint a rohamkocsiban ő maga kétszer is Gyöngyvérkét mondott, ami nem perdöntő, mert lényegében nem volt magánál, és egy tönkrevert részeg ember, ugye, nem perdöntő. Ezt az ügyvéd úr magyarázta az öngyilkossága előtti napon az anyának, s hogy erre lehetne építeni a stratégiát, ha a lányok visszavonnák az összes korábbi vallomásukat.

Mert a két lány egy percig nem tagadott, hanem mindent beismert. Azt is, hogy ők bujtották fel a barátaikat, és egyáltalán nem bánják a történteket, egy ilyen verés a minimum, amit az apjuk megérdemelt. Amikor viszont az előzetesben valaki megmondta nekik, hogy az apukájuk agyvérzést kapott, és két nap alatt meghalt anélkül, hogy magához tért volna, szabályosan összeroppantak. Idegosztályra kellett vinni mindkettőt, máig ott ápolják őket, rendőr sétál az ajtó előtt, képzelhetem.

Lényegében itt a vége, sóhajt fel a házvezetőnő, illetve ő most mindjárt le kell szálljon, úgyhogy mindegy is, hol a vége, vagy van-e vége, illetve tanulsága.

A szegény anyjuk e hét elején mehetett be a lányokhoz először, le voltak nyugtatózva, két szürke vadnyúl a fehér kórteremben. Ölelés helyett megsimogatta a hajukat, minden rendben, mondta, az ügyvéd úr nagyon bizakodó. Aztán nézte a padlót, amíg ki nem vezették.

Amikor hazaért, egy szó nélkül fölment a szobájába, és bevette az egész nyugtatóját. Hála istennek mégse eleget, mert úgy néz ki, életbenmarad, ami isteni szerencse, hisz csak kell valaki a kislányok mellé, ha egyszer kijönnek, ahonnan kijönnek, persze ezt a bíróságnak kell eldönteni, hogy honnan, nem neki, aki épp tiszta hálóinget meg ilyesmit vitt az anyának, s most megy vissza abba az átkozott házba a macskák meg az aranyhalak miatt, igaz, csak nappalra, megérthetem, hogy éjjel nem szívesen tartózkodik azok között a falak között.