A legjobb befektetés
A kultúra számtalan apró eleme szükséges ahhoz, hogy az intézmények, az iskolák, a termelés megfelelően működjön. Ha gondolatkísérletben egy német vagy svéd városka összes lakóját hirtelen valamelyik elmaradott országba telepítenénk egy ottani, üres településre, és figyelnénk, mi lesz a sorsuk, igen nagy valószínűséggel azt találnánk, hogy a kezdeti nehézségek után leginkább egy német falura hasonlítanának. Átalakítanák közvetlen környezetüket és felépítenék azokat a kulturális struktúrákat, amelyekben eddig éltek. Tiszta utcákkal, fegyelmezett munkával, a törvények és a közösség tiszteletével. Ha már megszilárdult egy-egy kulturális formáció, az mindig nagyon stabilis, az elmaradott, hanyag, a törvényeket kijátszani igyekvő, mint a mienk, az is.
Egy ország kormányzata általában nagy, számokkal leírható célokat tűz a társadalom elé. Mennyivel nőjön a termelés, mennyi munkahely keletkezzék, és hasonlók. Fontos, utólagos számok. Senki se gondolja, hogy ötször akkorák is lehetnének, valahogyan tehát nem attól függenek, aki kitűzi őket, hanem attól a kultúrától, amely szerint a lakosok élnek. Ha valaki igazán változtatni akar, akkor sokkal többet törődik azzal, hogy az emberek hogyan, milyen körülmények között sajátítják el a kultúrát. Mitől lesznek becsületesek, szavatartóak, mitől adóznak tisztességesen, mitől fogadják el a társadalom működéséhez alapvetően szükséges szabályokat. Hogyan alakul ki a kultúrájuk.
A rendszerváltás óta szabadon dönthetjük el, hogy mit hogyan csinálunk, legalábbis azt, hogy a saját belső életünk alakulását hogyan szabályozzuk. Az ember szocializációja, amelyben a kultúrája kialakul, jó 12-15 év alatt megy végbe, és teljesen attól függ, hogy ezen idő alatt kik veszik körül, hogyan nevelik, miért jutalmazzák vagy büntetik. A kultúra bölcsője tehát a család a hagyományos társadalmakban. Amodern társadalom átalakulóban van, és erre figyelemmel kell lenni. A társadalomnak mindent meg kéne tennie a család védelmében, mert ott alakul a következő generáció kultúrája. Modern időkben az lenne a normális társadalmi felfogás, hogy ha valaki a családban nem kaphat meg mindent, amire szüksége van a jó neveléshez, annak halmozottan kéne azt megkapnia az óvodában, az iskolában az állam segítségével. A kultúra mindenkinek egyformán jár, aki megszületett. És nemcsak a középosztály családjaival szükséges törődni, hanem minden gyerekkel, bármelyik családban él. Az, aki elmaradott szegény emberek gyereke, a társadalomtól különös figyelmet kellene kapjon, mert idővel, amikor felnőtt lesz, meghatározója lesz a kultúrának.
A rendszerváltás előtt sok óvoda volt, ahol valamelyest korrigálni lehetett a természetes család elmaradottságát. Ezek nagy részét piaci szempontok alapjánmegszüntették, a megmaradók megfizethetetlenek lettek a szegényeknek. Szarvashiba! Sohasem késő, csak üdvözölni lehet a kormány szándékát, hogy javít ezen a helyzeten. Kérdés, hogy eleget-e? Minden vizsgálat azt mutatja, hogy a gyermeknevelésbe fektetett tőke sokszorosan megtérül, természetesen nem jövőre, hanem húszéves átfutással. Húsz évet már elvesztegettünk. Óvoda után jön az iskola, és tudomásul kell venni, hogy modern időkben az iskola funkciója alapvetően megváltozott, nemcsak valamiféle gyorsan avuló tudást ad, hanem kénytelen átvenni a szétbomló családtól a nevelés és a tényleges szocializáció funkcióit. A legtöbb családban ma mindkét szülő dolgozik, sem idejük, sem energiájuk nem marad a magas szintű családi kultúra kialakítására. Ez az iskola feladata lett. Megint csak a kormányt kell dicsérnem: az iskolának egész naposnak kell lennie.
Kreatív, a világot megismerni segítő, érzelmileg is motiválni képes közösségekké kéne az iskoláknak alakulniuk, hogy nemcsak oktatást, de kultúrát is adjanak. Ehhez nem elég, ha az egész napos iskolában rosszul fi zetett emberekből, többnyire sajnos hölgyekből verbuválódik a tanító és a tanár, ebben az esetben az iskola csak gyermekmegőrző funkciót tud ellátni, közösséggé nem alakul. Fel kéne végre fogni a mindenkori kormányzatoknak, hogy egy-egy szakma fizetésének színvonala szelekciós tényező, ha alacsony, akkor azok a fiatal emberek választják, amelyek nem voltak képesek a jól fizető szakmákba elhelyezkedni. Ha a fizetési színvonal magas, akkor jönnek a jobb képességűek, kiemelkedő tehetségűek is. Persze megint csak nem egyik évről a másikra, hanem úgy húsz év alatt szelektálódhat ki a valóban iskolába való szakembergárda. Nem elméletekről mesélek, Finnországban a tanári fizetéseket a legmagasabb kategóriába emelték, elsősorban a pozitív szelekció igénye miatt, és a befektetés húsz-harminc év alatt busásan megtérült. Ma a finn gyerekek vágyott szakmai rangsorlistáján a tanár van az első helyen, és csak utána jön az orvos és amérnök. És jól kimutatható a hatás a gazdaságra is.
A következő nagy kérdés, hogy mit tanítson és hogyan neveljen az iskola. Itt megint el kéne vetni a megszokott sémákat. A munkahelyeken szükséges tudnivalókat nem az iskolában kell tanítani. Az iskola dolga az, hogy tanulni tudó, minden után érdeklődő, kulturált embereket neveljen. Az iskolai „tananyag” (rossz már a szó is) persze kell tartalmazzon elemi készségeket, írást, olvasást, számolást, de alapvetően egy kommunikációs közeget kell alkosson, hogy felnőttkorban az emberek felismerjék, hogy ugyanazon kultúrához tartoznak, közös kultúrájuk, közös érdekeik, közös történelmük, közös hazájuk van. Az egyetemeknek kell önállóaknak és nagyon különbözőeknek len niük, az iskola kultúrája legalább nyolcvan százalékban azonos kell legyen mindenki számára, különben az a kommuniká ciós funkció elvész, és az nagyon kellemetlen következményekkel jár.
Nehéz a megszokottól eltérni és esetleg valami egészen mást csinálni. Belülről serkentve egy ilyen átalakulási folyamat elképzelhetetlen. Kívülről viszont világos, egyértelmű kereteket kellene kidolgozni, húsz évre előre. Ehhez persze nemcsak a jelenlegi politikai elit egyértelmű támogatása szükséges, hanem a tanároké és az egész társadalomé is. Nem könnyű kialakítani, de megérné.
