A l’Autostrada del Sole-t Mussolini építtette a fasizmus virágéveiben, s a busz mögött szikáran megmutatkozott, hogy milyen teljesítményre volt képes valójában a két társadalmi rendszer. Az azonos startvonalról induló, azonos technikai kultúrával, történelmi előzményekkel, háborús veszteségekkel bíró német szocializmus és német kapitalizmus. Harminc évvel később, a 83 éves közgazdász, Kornai János könyvét olvasva (Gondolatok a kapitalizmusról, Akadémiai Kiadó) visszaköszönt a régi kép.

A Trabant azóta már csak szomorú viccként él. Nem veszik komolyan a „fősodor” nyugati közgazdászai, s amikor Kornai János azt veti a szemükre, hogy lebecsülik az „elfajzott képződmény, a torzszülött”, jobb híján „létező szocializmusnak” nevezett korszak tapasztalatait, akkor korántsem saját munkásságát félti, amely ezen összehasonlításra épül. Az érdektelenségben azt az eltúlzott igényt fedezi fel, s bírálja joggal, amely magáról azt állítja: univerzális magyarázóerő birtokában van, s nem érdekli a „vissza nem térő történelmi kísérlet” hozadéka. Márpedig a Trabantot és aMercedest – főkéntMussolini sztrádáján – érdemes megbámulni, mert benne van az egész XX. század. A kapitalizmus, s annak bal- (Sztálin) és jobboldali (Hitler), gyakorlatban megbukott forradalmi elutasítása.

Kornai professzor „csak” a kapitalizmus és a „létező szocializmus” teljesítményét hasonlítja össze, „csak” a kapitalista és a szocialista piacot elemzi. Egyszerű mozdulattal sorol 89 olyan technikai újítást, amely a XX. század emberének életformáját alapjaiban változtattameg. A nyomtatott áramkörtől a teflonon át a robogóig és az ATM-ig, a vonalkódtól az elektronikus kereskedelemig egyetlen olyan úttörő innovációt nem talál, amely ne a kapitalizmus terméke volna. (Még a Rubik-kocka is ilyen, az ötlet magyar, a gyakorlati innováció amerikai.) Az adatok bizonyítják, hogy az új termékeknek és az új technológiának még az elterjedése is sokkal gyorsabb volt a tőkés gazdaságokban, mint a „létező szocia lizmusban”. Jó: ezt nagyjából eddig is sejtettük, de mik volnának azok a specifikus rendszertulajdonságok, amik az olasz sztrádáig elvezetnek?

Ami a kapitalizmust illeti: a decentralizált kezdeményezés, az óriási jutalom, a verseny, a széles körű szabad kísérletezés, a befektetésre váró lekötetlen szabad tőke. Ami pedig a szocializmust: a centralizáció, hogy nincs, vagy jelentéktelen a jutalmazás, nincs verseny a termelők és eladók között, a kísérletezés szűk korlátai, a lekötetlen szabad tőke hiánya, a beruházások merev allokációja. Az innováció a kapitalizmus létfeltétele, mozgató ereje – mondja a professzor –, míg ami a szocializmusban siker volt, az rendszeridegenként születettmeg. Tipikus példa a szovjet hadiipar, amely sokáig versenyképes volt az amerikaival, de amely a rendszeren kívül működött, s külső versenynyomásra fejlődött.

Kornai Jánost minden tapasztalata arra vezeti, hogy kimondja: egyértelműen a kapitalista rendszer pártján áll, de nem kritikátlan vakbuzgó híve. Nem követi a „fősodor” közgazdászait, akik szerint a kapitalizmus maga „a” gazdasági rendszer, és nem egy a történelmileg létezett rendszerek közül. E rendszernek vannak erényei és vannak vele született bajai is, amiket nem lehet kijavítani, kiküszöbölni, csak tompítani, amelyekkel együtt kell élni. „Csak” bebizonyítja, hogy a magántulajdon által vezérelt piaci koordináció meghaladja a „létező szocializmus” köztulajdonon alapuló bürokratikus koordinációját. S bár elismeri a kapitalizmus ciklikus válságainak romboló hatását, osztja Joseph Schumpeter nézetét a „teremtő rombolásról”, amelynek nyomán a régi termékeket újak váltják fel, miközben vállalkozók tűnnek el és tűnnek fel,munkahelyek szűnnek meg és teremtődnek, éltetve az egész rendszert. Ne feledjük: ez tiszta közgazdasági leírás, nem foglalkozhat mélységében mindennek a szociális velejáróival, a sokszor keserű emberi sorsokkal, azzal, hogyan élik meg a ciklikus hullámvasutat egyénként vagy közösségként az emberek.

Kornai fogalmi rendszerében tehát a „létező szocializmus” hiánygazdaság, túlkeresleti gazdaság, míg a kapitalizmus többletgazdaság, túlkínálati gazdaság, beleértve a munkaerő-kínálatot, azaz az állandó munkanélküliséget is, mert a valóságos piac nincs és nem is lehet soha egyensúlyban. Kornai figyel e szerves bajra, s bár nem foglalkozik az éppen aktuális válsággal, viszont vitára bocsátja az általa legfontosabbaknak tartott kérdéseket, amiket e válság is újragenerál:mit jelent a jóléti állam különböző szegmenseinek kiterjesztése vagy szűkítése az innováció és a vállalkozói kedv szempontjából? Milyen haszon és milyen kár származik a verseny szűkítéséből, a centralizáció fokozásából? Hogyan függnek öszsze a tulajdonviszonyokban és a koordináció formáiban végbemenő gyakorlati változások olyan végső értékekkel, mint a szabadság, egyenlőség és a testvériség?

Továbbgondolva: ha specifikus rendszertulajdonságai miatt nem létezhet emberarcú „létező szocializmus”, s nem létezhet humánus kapitalizmus sem, amelynek viszont jelenleg nincs megvalósítható alternatívája, akkor hogyan tehető mégis élhetővé a kapitalizmus?

A hit – hogy létezhet igazságos és főként kizsákmányolás nélküli társadalom – egyik központi mágnese máig hatóan Marx, akinek munkásságát Kornai professzor is elismeri, bár meglehetős kritikával kezeli, munkaérték-elméletét például elveti, míg azt a felismerését, hogy a hitelezés expanziója hogyan vezet (marxi értelemben) túltermeléshez, azaz a valóságos keresletet meghaladó termeléshez, „zseniális eszmefuttatásnak” tartja. E zsenialitás valóságát érezzük mostanában a pénztárcánkon, de alig veszünk tudomást arról, hogy „mellékesen” többek között ez az expanzió mosta el a hagyományos társadalmi osztályszerkezetet, amikor a munkamegosztásban elfoglalt hely sorsszerű meghatározottságát és társadalmi értékítéletét felváltotta a megélt élet választható minősége, s létrejött a tömegtársadalom masszája.

S ha már szemrehányást tett a közgazdasági „fősodor” érdektelensége miatt, akkor legalább ő maga megpróbálja megválaszolni a kérdést: felelős-e Marx azért, ami Lenin, Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev Szovjetuniójában, Mao Kínájában és a tanítványok által uralt többi kommunista országban történt?

Válasza egyértelmű: „...ami 1917 után létrejött a világ kommunista régiójában, és 1989-ig létezett, az alapjaiban véve megvalósította azt, amit Marx a kapitalizmus ellentéteként létrejövő szocialista rendszernek tekintett”. A valóságos rendszer legfontosabb két vonása éppen az, amit Marx várt és előírt: 1. domináns lett a köztulajdon, főként állami tulajdon formájában, 2. a piaci koordináció teljes felszámolása, a centrális tervezés, a bürokratikus koordináció.

Ha a kérdésekre mi is igennel válaszolunk, akkor el kell vetnünk Kornai szemrehányását, s igazuk volna a „fősodor” közgazdászainak: a kapitalizmus maga „a” gazdasági rendszer. Ha valóban Marx elmélete valósult meg, akkor a kapitalizmus meghaladhatatlan, hiszen a „létező szocializmus” a gyakorlatban bizonyult életképtelennek. Akkor a globálissá lett kapitalizmussal vége a történelemnek, a polgári demokrácia által féken tartott kapitalizmusban az emberi lényeg és szabadság teljességében kibontakozhat.

Marxi értelemben ez lehetetlen, de lehetetlen volt a „létező szocializmusban” is, amely nemMarx gyakorlatimegvalósítása volt, hanem a kapitalizmus tagadásából született sajátos berendezkedés, a kapitalizmus és a nyers kommunizmus torzszülötte. Marx ellenben olyan társadalmi rendszerről beszél, amelyet a kapitalizmus hord ki magában, s meghaladja azt. A piaci koordináció teljes felszámolása, a domináns centrális tervezés, a bürokratikus koordináció ugyanaz-e, mint hogy „az egyesült szövetkezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést”? A köztulajdon mint főként állami tulajdon létrehozása volna a tulajdon társadalmasítása? Az államosítás lett volna Marx ideája, amikor az állam elhalásáról beszél? Nem: a sztálini rendszerben a tőke kezelésére társadalmasítás és a felszámolt tőkésosztály helyett igen gyorsan kifejlődött a djilasi „új osztály”, az a nómeklatúra, amelynek szerkezeti impotenciájáról Kornai professzor innovációs táblái és piaci elemzése oly tisztán beszél, s amelyet rajta kívül kevesen ismernek és értenek jobban.

Egy pillanatra szedjük elő ismét a fiatal Marx 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratait, amely revelációként hatott a hetvenes évek Magyarországán. Az ott leírt még csak „politikai természetű nyers kommunizmusban” felismerni véltük a „létező szocializmust”, ahol „a közösség csak a munka közössége és a munkabér egyenlősége, amelyet a közösségi tőke, a közösség mint az általános tőkés fizet ki. A viszonynak mindkét oldala egy elképzelt általánosságba van felemelve: a munka mint az a meghatározás, amelybe mindenki bele van helyezve, a tőke mint a közösség elismert általánossága és hatalma.” Milyen tágabb horizontú logikai előrelátást várhatnánk el egy XIX. századi gondolkodótól? Vissza hát Marxhoz? – mint ahogyan a hetvenes évek reformerei meghirdették. Ez lehetetlen, de nem ok arra, hogyMarxot etikailag is felelőssé tegyük Sztálinért, mint ahogyan nem elégséges ok arra, hogy a mai kapitalizmusban a történelem pozitív végét lássuk.

Mert igaz: a túlkínálati gazdaság – szemben a túlkeresletivel – az árubőségnél sokkal többet kínál. A szabadságot. A szabad választás lehetőségét a politikai, kulturális javak, eszmék többletkínálatából. A pluralista politikai demokrácia nem működhet piacgazdaság nélkül, mondja a professzor, s mi Fukuyamára emlékszünk: a kapitalizmus a parlamentáris demokráciában a legvirulensebb, mert az tudja az individualizmust leghatékonyabban összesimítani a közösség érdekeivel. Ám a világban azt az agresszivitást is láthatjuk, ahogy a kapitalizmus sokféle politikai berendezkedésben életképes, nem ragaszkodik a plurális demokráciához, az emberi szabadság nyugati értékrendjéhez. Példa rá Kína, ahol teljes sebességgel álltak át a piacgazdaságra anélkül, hogy a politikai szférát átalakították volna. Azt is látjuk, hogy a globalizációban a kapitalizmus egyszerre mozog horizontálisan és vertikálisan, azaz terjeszkedően használja nemzeti piacként a világpiacot, miközben – ha rászorítják, vagy felismert önérdekből – állandóan korrigálja, „puhítja” önmagát.

Azzal, hogy a „létező szocializmus” megbukott, még nem tagadhatjuk meg a kapitalizmus történetiségét. Azt a lehetőséget, hogy egyszer e gazdasági-társadalmi formációt is felválthatja valami még életképesebb.

A mostani, kétségtelenül mély válságra például többféle válasz is született. A baloldali olyan rendszert szeretne felépíteni, amely szerencsésen ötvözi a szocializmus és a kapitalizmus kedvező vonásait és kiküszöböli mindkettő bajait. Egy másik – félreértve a globális kapitalizmushoz való alkalmazkodással nyüglődő európai nemzetállamok kudarcait – a nyugati kultúra hanyatlását vizionálja a feltörekvő Ázsia árnyékában, és új jobboldali forradalmat hirdet. „Modernizált” autoritárius, antikapitalista berendezkedésről beszél, amely XX. századi bal- és jobboldali forradalmakat „megtisztítva”, az állam vagy a nemzet mindenhatóságát hirdeti.Mindkettő kudarc.

Ha – mint gondoljuk – a „létező szocializmus” csak a kapitalizmus egyik torszülött változata volt, akkor a „keresztezése” a „létező kapitalizmussal” értelmetlen, hiszen minden pozitív tulajdonsága fellelhető a kapitalizmusban is, mint ahogyan a jóléti állam azt fel is leli. Ami pedig a jobboldali ideát illeti: pluralista politikai demokrácia és szabad piacgazdaság feltételezi egymást. Nemcsak a „létező szocializmusra”, hanem minden autoritárius, államközpontú berendezkedésre igaz: első számú karakterisztikuma a totalitáriánus politikai monopólium és a represzszió. Az életképtelenség. További válasz lehet, amit kibontakozni látunk: a törekvés, hogy a globális kapitalizmust globális demokratikus kontroll alá vonják.

Nem gondoljuk magunkat a kapitalizmus felmagasztalóinak, de jelen pillanatban nyoma nincs semminek, ami a kapitalizmust felválthatná. Ez még akkor is igaz, ha a magántulajdonon alapuló szabad piacgazdaság dinamikája e magántulajdon általános kiterjesztése felé mozog, s belátható, hogy ez határtalan és bevégezhetetlen törekvés, amely alighanem meghaladja az emberiség – a föld – erőforrásainak a lehetőségeit. A másik kérdés: valóban csak a magántulajdonon alapuló parlamentális kapitalizmus képes kiterjeszteni az emberi szabadságot?

Kornai professzor szerint Marx ignorálta magát a problémát, az emberi szabadságjogok intézményes védelmének nehezen megoldható problémakörét. Pedig őt éppen Marx szociális érzékenysége vonzotta, s hát nem feledkezhetünk meg Engelsről, aki elég alapos beszámolót írt a munkásosztály angliai helyzetéről. Igaz:Marx nem a francia forradalom által meghirdetett polgári jogok mellett állt ki – azok igazi örökösének Lenin hirdette magát –, megvetette korának formális burzsoá alkotmányosságát, parlamentarizmusát. Nem számolt, hogyan számolhatott volna a tömegdemokráciákkal, a kapitalizmus átalakulásával, emberi jogi felpuhulásával. Meg kell-e állnunk a szabadság-egyenlőség-testvériség polgári szentháromságánál, amikor a polgári parlamentarizmus azt már meghaladta?

A távoli jövő talán nem a magántulajdon szabadságának határtalan kiterjesztése, hanem a magántulajdon fogalmának kiüresedése felé vezet. Amikor a magántulajdonlás értelmét veszti. Nem nagy és elvont dolgokra kell gondolni, hanem a hétköznapi gyakorlatra. Nyersen fogalmazva: nem kívánunk tulajdonolni mosógépet, ha az utcánkban olcsó mosoda van, bár ebben az esetben tulajdonunkmínusza amosodás tulajdonpluszában jelentkezik. De az interneten már bármikor szabadon hozzáférhetünk filmekhez, könyvekhez, amelyek valódi társadalmi tulajdonként funkcionálnak. E köztulajdonlást persze csak a magántulajdon bizonyos mértéke – saját számítógép – teszi lehetővé, ezért a mértéken kell gondolkodni. S hát a jövő talán legnagyobb kérdése: a jóléti állam megfogyatkozott közszolgáltatásait mennyiben tudják majd pótolni a közösségi szerveződések szolgáltatásai.

Húsz évvel a „létező szocializmus” bukása után itt ülünk mindannyian a lerobbant buszban, és tekingetünk kifelé a hátsó ablakon. Nem értjük a világot, alig van fogalmunk arról a kapitalizmusról, amiben élünk. Kornai professzor könyve az ábrándok lebontásában segít. Ösztökél a szabad gondolkodásra, és ennél többet aligha érhet el.