Utazás az éjszaka mélyére
Dörner György (Csurka Istvánnal együtt) lett a győztese az új színházi vezetőváltásnak. Az interneten megismerhető pályázatának színházszakmai, esztétikai színvonala elfogadhatatlan, ideológiájában veszélyes, támadó jellegű és inkább harcias politikai röpiratra emlékeztet. Művészeti, esztétikai oldalról látszólag szimpatikus elem (különösen a nem szakmai olvasók számára) a magyar nemzeti dráma elsődlegességének hirdetése, mert ahogy hangsúlyozzák a pályázatban: ez manapság méltatlanul háttérbe van szorítva. S mindjárt fel is sorolnak jó néhány klasszikus, félklasszikus címet.
Nemes cél egy mondat erejéig, csak a valóságban, a színházi élet realitásában mindez cáfolható, mert a szakmában köztudott, hogy a klasszikus és a kortárs magyar dráma nagyjából-egészéből súlyának megfelelő arányban van ma jelen a színházak repertoárján.
A színház és az idő ugyanis mélységes és titokzatos szimbiózisban létezik egymással. Vannak klasszikusnak tekintett drámai alkotások, amelyek elvesztették kapcsolatukat az idővel, s ahogy Peter Brook nyomán mondjuk: halott színház. Vannak aztán olyan tetszhalott drámák, amelyeknél a színházcsinálók új nemzedéke rátalál arra a megszólaltatásra, amely kiszabadítja a művet a feledésből. Van, amelyik életmű többször is elfelejtődik, majd újra és újra életre kel. Több izgalmas megfejtése volt manapság Az ember tragédiájának, szinte ugyanannyi a Bánk bánnak vagy Weöres Sándor A kétfejű fenevadjának is.
Ilyen esemény volt régebben Füst Milán kései és Szép Ernő újrafelfedezése vagy Déry Tibor Az óriáscsecsemőjének életre keltése. Jelenleg reneszánszát éli a Caligula helytartója, Székely János remekmívű vitadrámája, amely a hatalom szorításában vergődő ember erkölcsi dilemmáját faggatja. Hasonló kérdéseket jár körül Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja a Nemzetiben, decemberi bemutatóval. A Csongor és Tünde a Vígszínház Házi Színpadán látható, a Katonában Bessenyei György A filozófusa, néhány éve Debrecenben Csokonai Karnyónéja és Egerben Csiky Gergely szatírája, a Prolik (eredeti címén A proletárok).
Az igaz nagy művekben, a klasszikus és a modern drámákban a jelenidejűség rejtetten lappang. S ha ezt a színházcsinálók aktivizálni tudják, akkor a mű naprakészen tud megszólalni. Az új vezetők műsorterve például feltünteti Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját. (Azóta azonban az örökösök letiltották a Sarkadi-drámák játszását, ahogy a Sütő-örökösök is, és Szakonyi Károly a saját műveit úgyszintén.) Paradox helyzetként például előfordulhatott volna, hogy egy bátor és korszerű hangú rendezőnek sikerül egy jelenre hangszerelt előadást létrehoznia ebből az istenkáromló, pokolra szálló szövegből, akkor az előadás mondandója egy mai, szabadsághiányos, kiúttalan, zsákutcás világról beszélne. Ez a dráma ugyanis valóban a „halálkultúrát” képviseli, amit most a „balliberális” művészet ellenzői oly mélyen elítélnek.
A halálról beszél, mert egy halálos világban született, 1960-ban, a diktatúra legsötétebb éjszakáiban, és tragikus üzenete nem múlt el a magunk mögött hagyott világgal együtt. Ettől a szöveg-jelenidejűségtől féltek anno, a szocialista időkben is a kultúrkorifeusok, és ezért is volt akkor olyan szigorú cenzúrázás, központosítás, ellenőrzés. Csurka István valószínűleg még nem felejtette el, mikor kiváló drámái, a Deficit, a Ki lesz a bálanya? a hatvanas–hetvenes években nem vagy nagyon késve kerülhettek színre, de nemcsak az ő szövegei, hanem például Illyés Gyula Kegyence, Sarkadi, Weöres Sándor, Eörsi István, Kornis Mihály, Nádas Péter alkotásai. Érdekes és friss bizonyítékként aznemlehet.net internetes oldalon Mertz Tibor előadásában részlet látható az Eredeti helyszín egyik monológjából. Ez a Csurka István-darab 1976-ban került színre, éles harcok után a Pesti Színházban, Horvai István rendezésében, s a kontraszelekció kifejezés ebből az előadásból vált közismertté. S ez a jó színpadi szöveg ma is érvényessé vált, mert a mostani közállapotok újra hasonlítanak a 70-es évekre, a kontraszelekció bénító korszakára, s ezt jó szimattal, napjainkban vették észre („aktivizálták”) a színházcsinálók a Karinthy Színházban. „Azt hiszik, hogy én nem tudtam, hogy nem vagyok alkalmas erre a szakmára? Első perctől kezdve tudtam. Mindenki tudta! És mégis alkalmas voltam. A legkényesebb ügyeket bízták rám! Kellettem, minden piszkos munkát velem végeztettek el! Kitüntetéseket kaptam! Bezony. Ne hidd, kisapám, hogy te olyan fenemód tehetséges vagy. Most rád van szükség, most te kellesz nekik. (…) A torzonborz ifjoncoknak van igazuk, ezt az egész bandát el kell söpörni…” (Rivalda 75–76 Nyolc magyar színmű, Magvető Könyvkiadó,1977, 97. old. Részlet.)
Dörner György pályázata kitér a kortárs drámaírókra is, állítván, hogy a nemzeti értékeket hordozó mai magyar dráma háttérbe van szorítva, s ők majd újra feltámasztják. A kortárs magyar dráma és a kortárs színház azonban épp ellenkezőleg, prosperáló, „egymásra találó” korszakát éli. Szakmai berkekben köztudott, hogy manapság egyre jobban kiépül a jól működő kezdeményezések összefüggő hálózata: az NKA által támogatott Katona József pályázatban a drámaíró és a színház együtt pályázhat egy bizonyos produkciós összegre. A Debreceni Csokonai Színház minden évben megrendezi a kortárs magyar drámák fesztiválját, a Deszkát. A fiatal, pályakezdő drámaírókat pedig a dramaturgok Nyílt Fóruma támogatja évtizedek óta. Egyre gyakoribbak a színházak saját pályázatai, például a Nemzeti Színházé, Tízparancsolat elnevezéssel. (A pályaművekből kettő a Nemzetiben, egy a Színművészeti Egyetemen, a többi pedig felolvasó-színházi formában került színre.)
S ebben a felsorolásban benne sincs még az új irányzat, az új „trend”: a nem irodalmi dráma, pontosabban az olyan kollektív, magyar színészcsapatok által létrehozott magyar előadások magyar nyelvű alapanyagai, amelyek mint gyorstüzelésű egységek a legfrissebben tudnak reagálni a jelenkori magyar valóságra, társadalmi változásokra, közhangulatra. Klasszikus példája ennek az irányzatnak Schilling Árpád egy évtizede készült Hazámhazám és Fekete ország című, társadalomkritikai tablója. Ahogy erős látlelet a világkrízisről legújabb munkája, a Krízis trilógia is.
Hasonló hangvételű produkciók Pintér Béla és Mohácsi János szatirikus krónikái a magyar jelenről és a magyar múltunkról. Azért kell ennyire kiemelni a magyar szót, mert Dörner György inkriminált dolgozatában a kelleténél sokkal többször szerepel, ami teljesen értelmezhetetlen józan ésszel, hiszen mindnyájan magyarok vagyunk, magyar nyelvű színházat csinálunk határon innen és túl, magyar nézők nézik a magyar szerzők jó vagy kevésbé jó drámáit és előadásait. Minek ezt ennyire hangsúlyozni? De az előttünk, a valóságban zajló többepizódos, egyre durvuló színpadi történet erre is ad újabb és újabb támadó válaszokat.
Egy demokratikus, sokszínű és heterogén kulturális életben egyaránt helye van a hagyományos és az alternatív, a külföldi és a hazai, a szöveghű és a modernizációs színházi törekvéseknek, a különböző felfogások összeütközésének, belső színházi döntéseknek, kik, melyik művet tartják idő- és korszerűnek a bemutatásra, s ezek az alternatívák egymást gazdagíthatják. De az ellenségképzésnek ebben az egyre erősödő légkörében ez nálunk ma nem színház-esztétikai kérdés, hanem aktuálpolitikai. Dörner György és Csurka István hatalmi szóval került vezető pozícióba közismert politikai nézetei hangoztatásával és egy felkészületlen pályázattal. Így szó sem lehetett alternatívák és felfogások ütköztetéséről, arról az újra és újra ismételt és gyakran hamvába holt próbálkozás mérlegeléséről, hogy létrejöjjön-e vegytisztán a magyar drámák színháza.
Elképzelhető azonban, hogy ebből a politikailag hiszterizált helyzetből napjaink színháza profitálni fog, és ismét több lehet önmagánál. A színházcsinálók szerepvállalása, felelőssége növekedhet, mert érzik, hogy a kimondott szónak megint súlya, többletjelentése lehet, hasonlóan, mint a rendszerváltás előtt. Jó példa erre a Kamra előadása, Máté Gábor rendezésében A mi osztályunk című lengyel dráma, amely számunkra meghökkentő kíméletlenséggel tárja fel az antiszemitizmussal, gyűlöletekkel, tragédiákkal terhelt huszadik századi lengyel történelmet. S ez a közép-európai sorstörténet ma és nálunk naprakészen, felelősségébresztően szólal meg: szembesít bennünket a mi saját, kibeszéletlen, megíratlan huszadik századi múltunkkal és a jelenben körülöttünk zajló méltatlan háborúkkal.
Az új színházi pályázat még kódoltan, Csurka István azonban már gátlástalan nyíltsággal hirdeti antiszemita nézeteit. Egyik újabb interjújában már kétségbe vonja egyes magyar szerzők magyarságát is, név szerint említve Spiró Györgyöt, egy nagy vitát kavaró, de majdnem harminc éve megjelent verse kapcsán: „…Mi inkább magyar szerzőket akarunk játszani. Spiró tán nem magyar szerző?” – kérdezi a riporter. „Nem tudom. Íróként számomra nem bizonyított, hogy az lenne…” (Heti Válasz, 2011. 10. 13.) Egy hajdan jelentős magyar író mondja ezt a súlyosan dehonesztáló és riasztó történelmi emlékeket idéző szavakat kollégájáról, egy másik, napjaink egyik legjelentősebb magyar írójáról. És ezt követte Ascher Tamás és a liberális szellemi kultúra és színház elleni példátlan támadása a Magyar Fórumban.
Egy kiegyensúlyozott, egymás véleményét toleráló európai országban nem okozna különösebb riadalmat ilyen szélsőséges vélemény és ilyen szélsőséges eszméket hirdető marginális orgánum. De itt, ahol ez a periféria a centrumtól kap megerősítést, már sokkal nagyobb egy ilyen döntés veszélyessége, destabilizáló hatása.
E két újdonsült színházvezető politikai és ideológiai nézetei már egyértelműen bizonyítottak. A nem csillapodó és szokatlanul nagy méretű tiltakozás elsősorban eddigi, múltbeli szereplésük, megnyilvánulásaik és nem jövőbeli színházi terveik miatt robbant ki. És védelmezőik kínosan, óvatosan kerülik az állásfoglalást a már közismert nézetekkel kapcsolatban, csupán a jövőről beszélnek, azzal a viszonváddal illetve a tiltakozókat, hogy előre és méltatlanul támadják „a magyar nemzeti dráma otthonát” és a készülő „szép” és „értékmentő” előadásokat.
A küzdelem állóháborúvá változott. Nem maradt más hátra, mint a folyamatos tiltakozás és valamiféle halvány reménykedés, hogy a döntéshozók mégis felmérik a következményeket, visszavonják döntésüket, és új pályázatot írnak ki az Új Színház vezetésére.
