Haj
Aztán nyoma veszett. Voltak homályos sejtések, feltételezések, de bizonyíték semmi. Hiába, nem lett volna szabad élő libát hozatni, amikor még a döglöttel is annyimacera van, és ott van két háznyira a hentes. Még ilyet.
Jóska bácsi bűntudatosan üldögélt a konyhában, mintha a szökés az ő lelkén száradt volna. A bűntudat nem volt alaptalan, és ráadásul a kevéske szalonna rövid, tiltott örömemost veszélybe látszott sodorni a bőséges, szabadon fogyasztható libatepertő hosszabb élvezetét is. Szódával hígítgatta gyomrában a pálinkát, és közben igyekezett szóba elegyedni a kis lelenccel, aki nem nagyon válaszolt, csak igennel vagy nemmel, és semmit se kért, csak ült kukán a túl magas hokedlin. Elég csúf kis jószág volt szegényke a csutka hajával. Végül mégiscsak megszólalt, és az asztallapot bámulva azt mondta, hogy őneki pisilnie kell.
A férfi kikísérte a folyosóra, és zavartan hallgatta, ahogy csorgat az olajzöld ajtó mögött. Sötét volt bent, és a gyerek elcsodálkozott, hogy itt összevágott újságot használnak vécépapír helyett. Karistolta a fenekét, és nem ment le a vízzel a lukon. A kislány a láncon függő fa lehúzót alig érte el. Később egy zománcbilit rendszeresítettek neki éjjelre, mert félt egyedül kimenni, és a konyhában alvó Edut se akarták az ajtónyitogatással fellármázni.
Edu szegény így is rosszul aludt. Álmában sokszor kiabált, néha mély, rekedt hangon sírt is, Edit néninek néha fel kellett kelni és kiülni mellé a sezlonyra, amíg meg nem nyugodott. Ha nem álmodott roszszat, akkor meg horkolt, az is áthallatszott a konyhából.
Aznap este, amikor végül galambleves lett liba helyett, mert mégiscsak meg kellett valahogy ünnepelni a kislány érkezését, Edu a tányérba hajolva, szörcsögve evett. Nem szóltak rá. Vacsora után kiment a gangra cigarettázni. A mutató- és hüvelykujja vége sárga volt az összecsippentett, tövig szívott cigarettáktól, a fogai pedig feketék. De nemcsak ettől volt félelmetes: a karjára tetovált számok is ijesztővé tették. A kislány látott már ilyet a nevelőintézetben, két gondozónőnek is volt számsor a karján. Mind a kettőt utálta, különösen a magas szeplőst, mert az ütötte-verte őket, és ha rendetlenül találta az ágyukat, mindent lesöpört a földre. Ettől a tapasztalattól aztán Edu lomhasága is kiszámíthatatlannak és fenyegetőnek tűnt,mintha bármikor kitörhetne belőle a kiabálós felnőtt.
Ha Edu este mackónadrágban és kombinében elhelyezkedett a konyhai sezlonyon, és fejére húzta a pokrócot, onnantól csak az asztal mögé préselődve lehetett eljutni a hátsó falikútig. Barna, magas szárú, fűzős cipőit az ajtó mellé állította. Kövér testének savanykás szaga reggelre betöltötte a helyiséget, csak délutánra oszlott el valamennyire. Szellőztetni nem volt hová, a gangra néző ajtót folyton zárva kellett tartani a cigarettafüst miatt.
A szobában ugyanabban az időben feküdtek le aludni, mint odakint Edu, ez volt a szabály. Egyszer még mindenki kiment a folyosó végébe, egy pisai körutazásra, ahogy a bácsi mondta, minden este nagyot nyerítve a saját viccén. Aztán becsukták mind a két ajtót, a külsőt kulcsra, a szoba és konyha közöttit csak kilincsre.
Az intézetben nyitva kellett tartani éjszakára a hálótermek ajtaját. A folyosón égett a lámpa, hogy ne aludjanak sötétben. Nem azért, hogy ne féljenek, hanem hogy nemászkáljanak: engedély nélkül nem volt szabad még vécére se menniük. Tíz után tilos volt minden átjárás az épületszárny túlsó végébe, csak az éjszakai ügyeletes adhatott engedélyt. Ő porciózta a vécépapírt is, négy kocka járt minden alkalommal. Papucsa senkinek sem volt, a kongó éjjeli folyosókon sütötte a talpukat a hideg kő, utána jólesett visszabújni a takaró alá.
Nehéz volt most a kislánynak elaludni ebben az ismeretlen szobában, idegen ágyban, idegen testek, szagok között. Itt sem volt vaksötét, világított a körfolyosón egy ablak, a jobbra lakó, éjszakáig fusizó cipészé. Nappal az öreg egy cipőfelsőrész-műhelyben dolgozott, ilyenkor pedig a házbéliek holmiját javítgatta a konyhaasztalnál. Később a kislány megismerkedett vele, és a cipész megmutatta neki titokzatos, sokrekeszes dobozát, amelyben csatokat, szögeket, bőrdarabokat tárolt.
A néni lefekvés előtt a nagy politúros szekrény ajtaja mögött vetkőzött le, Jóska bácsi, a férje pedig már bent feküdt az ágyban, és ütögette középen a párnát, hogy megmutassa a lelenc kislánynak, hogy hol lesz az ő helye. Felhajtotta a paplant, és figyelmeztette a gyereket, hogy ne nagyon rugdaljon, mert akkor kiteszik aludni az Eduhoz a konyhába.
A néni megállt hosszú köntösében az ágy mellett, eligazgatta a takarót a gyereken, aztán háttal leereszkedett az ágy szélére. Előregörnyedve, mozdulatlanul ült. Hosszú percek teltek így el, mintha ebbe a tartásba merevedve akarná eltölteni az éjszakát. A cipész lakásából a gangra szűrődő gyönge fény behullott a horgolt függöny lukacsain. Ebben a félhomályban feküdt a kislány, lehunyt szemhéja mögül figyelte a húsos hátat. A néni egyszer csak felállt, levette a köntöst, aztán egy valószínűtlen, már álmodottnak tűnő mozdulattal levette haját is a fejéről. Teljesen kopasz volt, a tükör elé letett haj pedig hevert élettelenül, mint valami skalp. A gyerek alvást színlelt, ahogy az intézetben szokott, amikor a gondozónők este körbejárták a termeket és felgyújtogatták a villanyokat, de közben lélegzet-visszafojtva leste, hogy mi következik még. Majd kiugrott a szíve. Sose látott azelőtt parókát, ezért arra gondolt, hogy talán a néni is tetves lett. Hogy ezek szerint a felnőtteket is leborotválták, csak ők visszakapták a hajukat.
Neki igazán megmondhatta volna, ő nem mond el senkinek semmit. Az a sok sötét haj mind az övé, csak már nincs odanőve? Félálomban még eltervezte, hogy másnap, ha a néni lehajol hozzá, akkor meg fogja érinteni a fejét, és akkor minden kiderül.
Ezzel a megnyugtató gondolattal aludt el, és már nem is érezte, amikor az asszony megsimogatta az arcát, aztán az éppen csak nőni kezdő, szúrós haját is.
