Kommentátor? Megmondóember?
Ma a jogállam szétroncsolódása és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése zajlik, ami állampolgárként aggodalommal tölt el. Ha az ezt előidéző politikai erők térnyerésében politikusoknak, újságíróknak s más közéleti embereknek van felelősségük – s ők ezt látványosan boncolgatják is (ez vicc volt, mert valójában nem teszik) –, akkor biztosan van politikai elemzői felelősség is. Ennek kapcsán érdemes újra végiggondolni, mire is való a nyilvános politikai elemzés.
Időről időre felmerül, kik azok, mit gondolnak a világról, akik televíziókban, rádiók ban, újságokban a politikai események magyarázóiként szerepelnek. A „politológus” összefoglaló kifejezés alatt egyéb háttérrel, tudással rendelkező személyiségek is rendre feltűnnek, ha politikáról beszélnek. A szerepfelfogások eltérők, hiszen egyaránt jelen vannak a politikai kommentátori és a megmondóemberi késztetéssel nyilvánosság elé lépő megszólalók. A média részéről is többféle igény merül fel. Ilyen a szakértői tudás bevonásának célja mellett a „kimondóember” alkalmazása (valaki, akinek a neve alatt politológusi „rang” szerepel, erősítse meg azt, amit az újságíró is tud), vagy éppen a politikushelyettesítés szándéka.
A politikusok közötti viták ugyanis elfogadhatatlanul megritkultak, ezért a különböző nézőponttal rendelkező elemzők és újságírók vitatkoznak helyettük (ami abszurdum). Mindezen cselekvésekben és pótcselekvésekben ott van azért a hitelesítés igényének mozzanata: a nyilvános elemzés felkentjeinek (önirónia) véleménye papírforma szerint tekintélyesebb, mint másoké, hiszen ők mégiscsak hivatásszerűen foglalkoznak a politikával, nem alkalomszerűen. Véleményükre emiatt elvileg érdemes odafigyelni.
Itt persze azonnal beúszik a hitelesség értelmezésének problémája. Kinek mi a hiteles? Több kutatásból tudjuk, hogy Magyarországon sok ember szemében az számít demokratának és/vagy magyarnak, akivel azonos politikai oldalon áll. Ez az elemzők megítélésére is hat, hiszen van, akinek a „saját” elemzője a hiteles, akimásfajta szókészlettel mondja el azt, amit az adott oldal politikusa képvisel. Mások számára viszont a „semlegesség” a hitelesítő tényező (összefüggésben azzal, hogy a választók nagy részének nincs kedvenc pártja, kedvenc pártálláspontja).
Tegyük hozzá, a semlegesség normális esetben nem azt jelenti, hogy valakinek nincs véleménye, vagy hogy tudatosan úgy tesz, mintha nem lenne: egyet ide, egyet oda üt. Inkább azt kellene, hogy jelentse: azonos mércével, azonosan korrekt módszerekkel vizsgáljuk a különböző politikai szereplőket, a hozzájuk kötődő problémákat. Az elemzés eredménye azonban nem garantálható előre: ez is a neutralitás része. Az elfogulatlan elemzés végeredménye akár markáns következtetés is lehet.
Kétségtelen tény, hogy a politikai elemzők egy része (önkritika) sokáig a kelleténél jobban tartott az ilyen markáns következtetések levonásától, olyan esetben is, mikor arra mód és szükség lett volna. Lehet ez intellektuális gyávaság, de talán van rá magyarázat. A politikai elemzők mai középgenerációja, amely a 2000-es években lépett a nyilvánosság elé, a polarizált pártrendszer körülményei között volt kénytelen beszélni a politikáról. Márpedig aki egyik törzs tagjának sem érezte magát a törzsi háborúk közegében, sőt kifejezetten zavarta a háborús légkör, túlkompenzálhatta a távolságtartó hozzáállást. Egyúttal azonban ez a viselkedés racionális is volt, amennyiben világosan látszott: egész kicsi véleménykilengés is beskatulyázást jelentene, bedarálódást a polgárháborúba, amelynek alaptételeivel nem értünk egyet.
Három évvel ezelőtt Körösényi András, Tóth Csaba és Török Gábor közös tanulmányban vizsgálták, milyen politológusi szerepek léteznek. Ezek egyikeként definiálták a nyilvánosság előtt szereplő politikai elemzőt, aki hivatásszerűen űzi munkáját (tehát nem közügyekben megnyilvánuló más foglalkozású értelmiségi). E tevékenység célja a megismerés és a nyilvános politikamagyarázat. Az elemző esetében a politikai elkötelezettség irreleváns abban az értelemben, hogy a szakmai szempontokat nem rendeli a politikaiak alá – ha mégis megteszi, akkor kiesik az elemzői szerepből. Amúgy is, az igazi kérdés nem az, hogy képviselői vagy kormányszóvivői szerepből vissza lehet-e menni elemzőnek (szerintem igen), hanem hogy menet közben hány szerepet lehet vinni. A szakmai és emberi tisztesség sokat segít, ám a szerephalmozás elkerülésemég annál is nehezebb kérdés, mint első ránézésre látszik.
A három jeles szerző tanulmánya szerint a siker kritériuma az elemző esetében az ismertség és a megrendelés. Pontosabban az ismertség hozza magával a megrendelést. Ez rendben is van, már csak az a kérdés vetődik fel, honnan érkezhet egyáltalán megrendelés politikai elemzésre. Valószínűleg politikai szervezettől vagy a politikai közeggel kapcsolatban álló üzleti vállalkozástól. Ez nem jelenti automatikusan a tanácsadói szerepbe történő átcsúszást. Másfelől viszont az elemző kerülhet olyan helyzetbe, hogy szakmai módszerei alkalmazása nyomán a vele átmeneti vagy tartós üzleti viszonyban lévő megrendelő számára kedvezőtlen következtetést kell levonnia a nyilvánosság előtt. Ez esetben el kell döntenie, megteszi ezt vagy sem. Legyünk őszinték: nem biztos. Ily módon (meg más módon is) marad homályban a politika és a gazdaság összefüggésének számos olyan eleme, amelyekről keringenek ugyan információk a beavatottak körében, ám feltárásuk szinte lehetetlen.
Kérdés továbbá: mit is elemzünk? Meggyőződésem, hogy az elemző dolga az elemzés tárgyának megválasztásával kezdődik, elsősorban a politikai relevancia kritériumának alkalmazásával. Egyszerűen fogalmazva: az elemző el kell hogy válassza egymástól a fontos és kevésbé fontos kérdéseket, szereplőket, fel kell hogy hívja a figyelmet a valóban lényeges folyamatokra. Ebből adódóan a szakmai szempontok és a politikai elkötelezettség küzdelme már itt elkezdődik. Mindez keveredik a média elvárásaival, amely leggyakrabban a leegyszerűsítésre és a dramatizálásra törekszik. Ezen túlmenően is fontos kérdések állnak előttünk. Végül is mit elemzünk? Azt, hogy ki mennyire ügyesen szerzi meg és birtokolja a hatalmat? Vagy azt, hogy mit képvisel, aminek érdekében hatalmat kíván szerezni, összehangolva elveket és gyakorlatot? Számít-e, hogy az elemző világképével összeegyeztethető-e a pártok, politikusok által kitűzött cél? Vagy váljunk üressé és cinikussá, így kerülve el az elvi elköteleződés veszélyét (provokáció)? Végső soron tehát arról is szó van, hogy az elemző miként gondolkodik a politikáról.
A hatalomtechnikai elemző az érdekek szakértője. Ez megfelelő szemléletmód egy olyan bejáratott, viszonylag nyugodt demokráciában, ahol a kormányképes politikai erők egyikének győzelme sem jelent gyökeres változást az ország életében. Emellett a politikusokmegértésére irányuló – nem is olyan egyszerűen megvalósítható – törekvés, valamint a hatalomszerzés technológiájára irányuló elemzés menekülési útvonal azok számára, akik egy „hideg polgárháborús” világban nem akarnak egyik oldalhoz sem tartozni, főként mert mindkét háborús féllel szemben kritikusak. Ellenben a saját nézőpontját érvényesítő, „igazságkereső”’ elemző eloldja magát a beskatulyázástól való (jogos) félelemtől. Ugyanakkor azonban vékony jégen járva kell összeegyeztetnie szakmai módszereit saját elvi meggyőződésével. Ha nem tudja ezt megtenni és elfogultságba csúszik, akkor annak saját igazságkereső ambíciója esik áldozatul elsőként.
Mindemellett le lehet vonni olyan tanulságot (önvallomás), amely szerint az országban pontosan az ellenkezője történik mindannak, amit az elemző az egyetemen megtanult (szakmai megközelí tés) és amivel azonosulni tud (meggyőződés). A kormányt illető nyilvános kritikám alapja éppen ez.
Talán az sem mellékes, miből él az elemző. Máig a fülembe cseng egy tévés szerkesztő csodálkozása, hallván hogy este 8-kor, a tanítás és a szereplés után még leülök írni: „Dolgozol?! Azt hittem, te egy sztár vagy!” A médiaceleb politológusokat nem kell sajnálni. Ám a „horribilis” egyetemi, kutatóintézeti fizetés, a saját elemzői vállalkozás (elemzőcég) egyáltalán nem stabil bevétele mellett az írások honoráriuma (bár néha az az adakozás a civil szféra felé, hogy ingyen írunk) meg az esetleges könyvek jogdíja boldogítja őket, valamint a választási műsorok honorja – más tévészereplésért ilyet nem kapunk. Esetleg a meghívottként tartott előadásokért számlázott összeg üti a markát (amennyiben nem grátisz vállaljuk), továbbá a tartósan vagy alkalomszerűen végzett tanácsadói tevékenység díjazása. Abban óriási differencia volt és valószínűleg van, hogy „elemzőcégként” ki mennyit keres a politikailag erősen befolyásolt piacon. Volt, van, aki nagyon sokat. Van, aki megél, de úgy, hogy az imént felsorolt tevékenységek mindegyikét végeznie kell, hogy fenntartsa magát. Mondom, nem önsajnáltatás, csak tény.
Egyéni tanulságként levonható, hogy nem lehetünk (lehetek) pusztán érdekszakértő, hatalomtechnológiai megfigyelő. A meggyőződés és a szakmai tudás összeegyeztethető. A következtetés, ha megalapozott, vállalható. Továbbá igenis fennáll a közszereplő felelőssége (mert egyes bátor politikusokkal szemben közszereplőnek tekintem a nyilvánosan elemző kollégákat és magamat is). Ennek a felelősségnek azonban nem az a lényege, hogy rámutassunk, melyik politikus a „jó”, s melyik a „rossz”, közreműködve ezzel a szektásodás újabb fokozatba lépésében. Hanem például az, hogy hozzájárulunk a nézőpontok kiszélesítéséhez, a „pártológia” felszámolásához (Csizmadia Ervin gondolata), legalábbis kiegészítéséhez. Ebben az értelemben lehet feszegetni az elemzői szerep kereteit: a gumicsontok rágcsálásában való részvétel helyett a kérdezés képességét érdemes fejleszteni. Messzebbre és mélyebbre kell tekinteni, mint eddig, és ki is kellene mondani, amit látunk.
Mintha egy normális országban élnénk.
