Káoszokrácia
Bár annyi köze talán mégiscsak van, hogy a káosz szó ebben a különös szóösszetételben nem a minden rendet és formát elnyelő feneketlen világszakadék, nem az ásító vagy tátongó űr, az anyaölként hívogató semmi eredeti mitológiai jelentésében szerepel. Ellenkezőleg, olyan társadalmi állapotok, gazdasági berendezkedések, uralmi módok mintázatát jelölik vele, amelyeket a „lineáris rendben” gondolkodó politikaelmélet és általában is a „rendes” gondolkodás a téboly elszabadulásaként, követhetetlen zűrzavarként intéz el és rekeszt ki a figyelemre, megértésre és megismerésre érdemes tárgyak köréből. A káoszelmélet ezzel szemben a shakespeare-i igazság újrafogalmazását jelenti: igen, káosz − de van benne rendszer.
A politikai köznyelvben a káosz szó jobbára az anarchia szinonimája. A rend feltételezi a rendteremtő és a rendet fenntartó hatalmat (a feudális anarchia hosszú történelmi korszakát követőenmindenekelőtt az állam legális erőszak-monopóliumát), a káosz viszont anarchiát − azaz a hatalom hiányát, hatalomnélküliséget − jelent. Ennek a hatalomnélküliségnekpersze lehetséges egy anarchista, de pozitív olvasata is: „Semmi hatalmat senkinek!” Ez azonban nem káoszt jelent, vagy ha káoszt, akkor pozitív káoszt. Az orosz forradalom idején az anarchisták jelszava így hangzott: „Az anarchia − a rend szülőanyja.” A rendé tehát, nem a káoszé.
A káoszokrácia (chaosocracy) fogalmát politikaelméleti értelemben először alighanem a német-spanyol származású szociológus és politikatudós, Juan Linz használta. Alfred Stepannal közösen írt művüknek címében is szerepel az új fogalom a „nemdemokratikus” és „hibrid” politikai rendszerek felsorolásában (Modern Nondemocratic Regimes. Totalitaria nism, Sultanism, Hybrids and Chaosocracy). Lenz egy másik írásában a káoszokrácia „politikai gazdaságtanát” mutatja be.
A káoszuralmi rendszerben a káosz alkot egyfajta rendkívüli − jobbára háborús, terrorisztikus, kriminális – eszközökkel fenntartott és működtetett rendszert, amely a magánérdek (oligarchikus érdek, klánérdek, törzsi érdek, bandaérdek) korlátlan érvényesítése jegyében magába kebelezi szinte az egész társadalmat, erőszakkal és félelemmel itatja át a mindennapokat. Mindent a káosz „szabályoz” itt, abban a negatív értelemben persze, hogy az egyetlen játékszabály mindenféle játékszabály teljes hiánya. Egyetlen dologra lehet csak biztosan számítani: arra, hogy nem lehet számítani semmire. Mindenki harca ez mindenki ellen. Aki kapja, marja. Az erősebb kutya jogán. Ez az egyetlen szabály: a káoszokrácia „törvénye” és „rendje”.
Úgy tűnik, hogy évszázadokkal ezelőtt Thomas Hobbes Leviathán vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma című nagy művében nem a társadalom, a „társadalmi szerződés” előtti „vad”, „kaotikus” természeti állapotot, hanem a társadalmak összeomlása után következő káosz uralmi rendet jellemezte így: „Ahol nincs közhatalom, ott nincs törvény, ahol nincs törvény, ott nincs igazságtalanság. A háborúban az erőszak és a csalárdság sarkalatos törvények. (…) Ennek az állapotnak további következménye, hogy nincs se tulajdon, se uralom, nincs biztos enyém-tied, ehelyett minden ember csak azt mondhatja magáénak, amit meg tud szerezni, és csak addig, amíg birtokában képes tartani.”
Oroszországban a kilencvenes évek oligarchikus káoszuralmát „beszpregyelnek” nevezték (’besz’ = nélkül, ’pregyel’ = határ), ami azt jelentette, hogy ebben az időszakban megszűnt a társadalmi együttélést szabályozó minden erkölcsi és jogi határ: a cselekedeteknek nem volt törvényi korlátja, nem léteztek mindenkire érvényes játékszabályok, senkit nem védett meg senkivel és semmivel szemben a jog. Bármi megtörténhetett, bármi megtehető volt, mindent a nyers és kíméletlen erő döntött el. A magánerőszak mondta meg, mikor mi a törvény. Az állam szereplőinek is, akik ugyancsak kivették részüket a káoszuralom oligarchikus hasznából. Káoszuralmi jegyeket a rendszerváltás időszakában szinte minden társadalom mutatott, ha korántsem egyforma mértékben: legerőteljesebben a „végeken”, vagyis a Balkánon és egyes exszovjet belső- ázsiai és kaukázusi tagköztársaságokban, leghalványabban pedig Közép-Európában. De a rendszerváltás kezdetén − elég most csak a „spontán privatizációra”, a taxisblokádra, az alvilág, üzlet és politika összefonódásaira, ilyen-olyan leszámolásokra, bérgyilkosságokra, robbantásos merényletekre, olajszőkítési ügyekre utalni − a magyar rendszerváltáson is kiütköztek a káoszuralom markáns jegyei.
A káoszokráciák keletkezésében leggyakrabban az úgynevezett fosztogatható vagy szabadon szétrabolható javak (lootible resources), mindenekelőtt ásványkincsek, természeti erőforrások − arany, drágakövek, kőolaj, kőolajszármazékok, erdők stb. −, különösképpen pedig a kábítószer-termesztés és -kereskedelem játszanak döntő szerepet, mint azt – Sierra Leone és Burma ellentétes, mégis összetartozó példáinak összehasonlító vizsgálatán keresztül – Richard Snyder mutatta be egy hálón is olvasható tanulmányában (Does Lootable Wealth Breed Disorder?). Ismeretes módon az oroszországi oligarchikus káoszuralom („beszpregyel”) kialakulásában is éppen a szabadon fosztogatható javak – irdatlan készletek – játszottak meghatározó szerepet. A spontán privatizáció csupán kezdetét jelentette a kőolajért, alumíniumért, földgázért, aranyért vívott oligarchikus háborúknak, amelyek egy-egy oroszországi régióban vagy posztszovjet köztárságban véres etnikai és polgárháborús káoszokba torkollottak, és afrikai, dél-amerikai típusú káoszokráciák kialakulását eredményezték.
A központi állam összeomlása vagy legyöngülése és bénult tehetetlensége nem előfeltétele, inkább következménye az ilyen fosztogatható erőforrások megszerzéséért fegyveres háborúra is kész oligarchák, hadurak (warlords), törzsi vezetők, alvilági bandavezérek rivalizálásának és mohó étvágyának. A legyöngült központi állam ilyenkor legtöbbször maga is csak egyik szereplője a káoszuralmi rendszernek, mint azt némely „narkokatonai rezsimként” („narco-military regime”) jellemzett dél-amerikai állam szomorú története is mutatja. Káoszuralmi rendszer alakult ki többek között Afganisztánban, Szomáliában, a Szaddám Huszein nacionalista diktatúrájának bukása utáni Irakban, káoszuralom kialakulása fenyeget ma a másik nacionalista diktátor, Kadhafi rezsimjének összeomlása után Líbiában. A példák végtelenül sorolhatóak.
A szabadság demokratikusan megformált rendje − a szabadság polgári kozmosza −, ha talán nem is az utolsó szó a szabadság történetében, mindenesetre nyitott rendszer, amely éppen nyitottságának köszönhetően képes megválaszolni a belső és külső káosz szüntelen kihívását, integrálni vagy semlegesíteni a káosz felé sodró tendenciákat. A demokrácia zűrzavarba hanyatlása éppen akkor következik be, ha a rendszer bezárul, képtelenné válik az ellentmondások integrálására; vagy ha „rendszerhiba”, esetleg a demokrácia társadalmi megalapozatlansága és védtelensége miatt nem bírja ki a rendszeren kívüli erők – politikai, gazdasági erők, kriminális erők – nyomását, és végül az általuk indított hadüzenet nélküli háborúban felőrlődik és összeroppan. Helyére ilyenkor vagy a káoszokrácia vagy valamilyen autokrácia lép.
Az autokratikus állam azonban a káosszal csak úgy tud megbirkózni, hogy lenyeli. Lenyeli, akár a mesebeli kiskakas begye a darazsakat.Minél erősebb volt korábban a káoszuralmi rendszer, annál több káoszt kell az államnak magába gyömöszölnie. A kriminális világ, a gazdasági korrupció, a kleptokratikus bürokrácia rablódarazsai jól elvannak azonban a rendteremtő állam erős gyomrában is: a legnagyobb rablódarázs − az állam − előjogait elismerve továbbra is serényen dolgoznak, gyűjtik a mézet, csak politikai dongásuk hallható kevésbé. A káoszuralom ilyenformán nem szűnik meg, csak átalakul: beköltözik az államszervezetbe, és azon keresztül élősködik tovább a fosztogatható javakon, mint azt az oligarchikus káoszuralmat elnyelő – egyfolytában az államszervezet kriminalizálódása, a csinovnyikok „beszpregyel”-je és korrupciója ellen hadakozó – orosz állam esete mutatta meg az utóbbi évtizedben.
Hasonlóképpen áll a helyzet újabban Magyarországon is. Az a társadalmi és gazdasági káosz, amelyet a hatalom- és vagyonszerzés során meghasonlott magyar politikai osztály felelőtlensége és rivalizáló középosztályi tömegeik mohósága, közelebbről a fosztogatható javak (elsősorban az állami források) megszerzéséért vívott hatalmi harc „hideg polgárháborúba” való átcsapása generált, jelenleg ott tart, hogy a káosz integrációjára egyedül képes demokratikus rendszert felszámoló – a régi káoszt még „fülkeforradalmi” káosszal is tetéző –autokratikus állam kénytelen a káoszt folyamatosan magába nyelni. Mivel a populista „fülkeforradalom” a káoszuralmi tendenciákat a liberális demokráciából, nem pedig annak konszolidálatlanságából, a „hideg polgárháborúból” eredeztette, a káoszt a széttrancsírozott demokrácia és a felaprított jogállam testrészeivel együtt tömi magába. Jól láthatóan a jogbiztonság már eddig sem növekedett, hanem csökkent attól, hogy felszámolták vagy az államba kebelezték a káoszuralmi tendenciák integrálására egyedül alkalmas demokratikus intézményeket. Az immár belülre került, megemészthetetlen káosszal való egyre kétségbeesettebb és egyre dühödtebb birkózás a versengő autokrácia (competitive authoritarianism) konszolidálása helyett most már vagy a permanens „fülkeforradalom” káoszába vagy a személyi zsarnokság ugyancsak kaotikus örvénylésébe taszíthatja az országot. Ez utóbbi is egyfajta káoszuralom, még ha a káosz itt – sajátos módon – egyetlen személy zsarnoki önkényéből táplálkozik is.
