Belekotorászok a zsebbe, úgy sem találom, csak a zsebkendőm van benne, egy ceruzacsonk, egy fél dió meg a papírba csomagolt zsilettpenge, amit rajzórára hoztam.

Tisztán emlékszem, hogy beletettem, amikor felvettem a dresszt, és kontyba csavartam a hajam, és beletűztem a hajcsatokat, de most nincs ott, mindent kiveszek a zsebből, és az ülőpadra teszem, kifordítom a zsebet, de a hajgumit akkor se találom. Leguggolok, és megnézem a padlón, hogy hátha leesett, de ott sincs.

Megkérdezem Olgit, hogy nem látta valahol, azt mondja, nem, a többiek is hallgatnak, a hajgumi nincs sehol.

Egy hete a vörös-fekete selyemkendőm tűnt el, pont így, tornaóra után. Most már biztos, hogy nem én vesztettem el, biztos, hogy ellopta valaki.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA

Keresés közben a copfommajdnem egészen kibomlott, újra befonom, lehúzom a csuklómról a fekete befőzőgumit, ami tornaórán volt a végén, ráhúzom a hajamra, ahogy meghúzom, elszakad, és elpattan a sarokba.

Már becsengettek a következő órára, a többiek már kimentek, egyedül vagyok az öltözőben.

Tudom, hogy sietni kell, földrajzóráról nem szabad elkésni.

Nincs mivel megkössem a hajam, egy pillanatig csak állok, nem tudom, mit csináljak, aztán lenézek a cipőmre, a fehér cipőfűzőmre.

Előveszem a zsilettpengét, kibontom a zsírpapírból, levágok a bal cipőfűzőmből egy darabot, azt kötöm a copfom végére.

Futok végig a folyosón, hogy időben beérjek az osztályba, végig a hajgumin gondolkozom, hogy vajon ki lophatta el.

A lépcsőkhöz érek, megfogom a korlátot, hármasával szedem a lépcsőfokokat, biztos, hogy a zsebembe tettem, nagyon jól emlékszem, a selyemkendőnél még azt hittem, hogy lehet, hogy az iskolába jövet vesztettem el, de a hajgumira tisztán emlékszem, azt nem veszthettem el, akkor pedig tényleg csak egy dolog történhetett, valaki elirigyelte tőlem, aztán meg kilopta a zsebemből.

Épp beérek az osztályba a tanár előtt, még a padomhoz se érek, amikor bejön.

Földrajzórán egyáltalán nem is figyelek oda arra, amit a tanár magyaráz, mindent bemásolok a füzetbe, amit felír a táblára, de közben végig azon gondolkozom, hogy vajon ki lehetett.

Nézem a lányokat, és próbálom kitalálni, hogy melyik volt, de senki se viselkedik furcsán vagy gyanúsan, senki se fordul el, senki se hajtja le a fejét, senki se kerüli a pillantásomat.

Kicsengetnek, nagyszünet jön. Nem megyek ki, kipakolom a padra a táskámat, hogy hátha ott van, de közben tudom, hogy nem fogom megtalálni.

Csak a hetesek maradnak bent, Hajni a táblát törli le, Olgi sepreget.

A könyveimet és a füzeteimet is megrázom, hátha becsúszott a lapok közé, közben tudom, hogy nem, nem csúszhatott be.

Mindent visszapakolok a táskába. Olgi leteszi a seprűt, kérdezi, hogy megtaláltam-e, mondom, hogy nem.

Olgi azt mondja, megfájdult a hasa, vécére kell mennie, megkérdezi, hogy bent maradok-e, amíg visszajön. Intek, hogy menjen nyugodtan, a hetes csak akkor mehet ki az osztályból, ha valaki felváltja addig. Hajni azt mondja, neki is ki kell mennie, elmegy ő is Olgival.

Egyedül vagyok az osztályban. Körbejárok a padsorok között, a hajgumimra gondolok, a kis csengőkre, hogy vajon hol lehetnek, kinek a padjában, kinek a táskájában.

Amikor harmadszor megyek el a katedra mellett, megbotlom valamiben. Lenézek, a szemétlapát az, mellette ott a kisseprű, épp belerúgtam a szemétlapátba, félig lefolyt róla az összesepert por. Leguggolok, megfogom a kisseprűt, leguggolok, visszaseprem a lapátra.

A por szürke és egészen finom, sok van belőle, vagy három marékra való, félig megtölti a szemétlapátot.

Mindet összeseprem, aztán leteszem a seprűt, és felemelem a lapátot, oda akarom vinni a szemetesvederhez, hogy beleöntsem.

A por olyan finom, hogy minden lépésnél megmozdul, ide-oda csúszik a lapáton, majdnem mintha víz volna. Két kézzel fogom a lapátot, úgy viszem. A port nézem, megint a hajgumim jut eszembe, hogy Nagymami mit fog szólni, ha megtudja, hogy elvesztettem. A por megint megmozdul, mintha szél kapna bele, örvényt fodroz a por tetejébe, egy villanásnyi időre látom csak, aztán már el is tűnik, közben nagyon távolról és nagyon halkanmeghallom a hajgumimon lévő ezüstcsengők hangját. Tudom, hogy ezt képzelem csak, nem csenghetnek, kócot tömtem beléjük, hogy ne csenghessenek. Megállok, úgy hallgatózóm, tudni akarom, hogy merre felől jött a hang, de csend van.

Az első pad mellett állok, ráteszem a lapátot a pad tetejére.

A port nézem, a teteje sima, ceruzahegyezék-forgácsok és napraforgóhéjak keverednek benne összegyűrt papírgalacsinokkal.

Bal kézzel belenyúlok, kimarkolok belőle egy kis port, a levegőbe szórom, a csengők hangjára gondolok.

A por hosszú egyenes csíkban hullik a padlóra, egyenesen a kabátok felé mutat.

Előrelépek, közben megint a porba nyúlok, megint a levegőbe szórom, a csík továbbnő, követem, hagyom, hogy vezessen, hagyom, hogy mutassa az utat.

Ahogy a kabátokhoz érek, a csík elfordul, megy végig a fogas mellett, végig a kabátok mellett, már az utolsó előttinél vagyok, amikor elfogy a por, a padló felé fordítom a lapátot, de nincs már több benne. Lenézek a padlóra, a petróleumtól sötétbarna parketten szürkén kígyózik a por, a végén egy hegyezékforgács háromszöge éppen az utolsó előtti kabátra mutat.

Egy sötétlila füss, nem tudom, hogy kié, azt látom, hogy nem lánykabát, hanem fiúkabát.

A földre dobom a szemétlapátot, leakasztom a fogasról a kabátot, megrázom, hiába, a csengők hangja nem hallatszik, pedig tudom, hogy a hajgumi benne van, tudom, hogy benne kell lennie.

A leghátsó padra teszem, először a két külső zsebébe nyúlok bele, aztán a két belsőbe, aprópénzt találok, gombokat, egy darab spárgát, egy gyufásdobozba dugva egy zöld drótból hajtogatott tyuksziparittyát, kinyitom a dobozt, U alakba hajlított gombostűk vannak benne, a hegyük egy fehér radírgumiból levágott csíkba szúrva. Még egyszer átnézem a zsebeket, a hajgumit akkor se találom.

Tudom, hogy nincs sok időm, a lányok mindjárt visszajönnek, a helyére kell akaszszam a kabátot, vissza kell seperjem a lapátra a port. Mindent visszateszek a kabát zsebeibe; ahogy felemelem, hogy visszategyem a fogasra, fent a gallér alatt észreveszek egy szakadást a bélésén. Biztosan oda dugta el, oda, a bélés mögé. Visszaakasztom a fogasra, aztán két kézzel gyorsan mindenhol végigtapogatom, suhog a tenyerem alatt a füss, lent, a kabát aljánál, mélyen a zsebek alatt egyszerre valami keményet érzek, a hajgumi az, a kerek csengők formájából biztosan tudom.

Nem tudom, hogy vegyem ki onnan, megint megtapogatom, megpróbálom a szakadáson át beledugni a kezem, de nem érem el. Aztán eszembe jut a zsilettpenge, előveszem, a kabát béléséhez illesztem, végighúzom rajta. A bélés szétnyílik a penge alatt, a belseje fehér, olyan mint a géz, még mindig nem látom a hajgumit, megint meghúzom a zsilettet, a fehér géz alatt bolyhos szürke anyag van, azalatt zöld posztó, azalatt megint valami fehér, bolyhos anyag, mindegyiket felhasítom, már látom a kabát külsejének a lila füss anyagát, a hajgumi még mindig nincs sehol, benyúlok a bélés belsejébe, le a legaljára, és ott van, érzem, megfogom és kiveszem a bélés redői közül, bele van tekerve valamibe, azért nem vettem észre, az ezüst csillogást keresem, és nem egy kis fekete csomagot. Elkezdem kibontani, és egyszerre tudom már, hogy mibe van betekerve, a selyemkendőmből van levágva egy fekete darab.

Érzem, hogy elönt a harag, rámarkolok a hajgumira, aztán ököllel megütöm a kabátot, puffan a kezem alatt, érzem, hogy a csengők belsejében megmozdulnak a kis fémdarabok. A másik kezemben ott van még a zsilett, széthúzom a kabátot, a tetejétől az aljáig végighasítom a belsejét, kétszer, háromszor, négyszer, sokszor egymás után. Csak akkor hagyom abba, amikor már cafatokban lóg a kabát bélése. Megfordítom, hogy ne látsszon, zsebre teszem a zsilettet is és a hajgumit is.

Meghallom, hogy jönnek vissza a lányok, gyorsan felkapom a lapátot és a seprűt, elkezdem visszaseperni a lapátra a port; abból, ahogy a levegő csípi a bőrömet, érzem, hogy az ujjamon hosszú, hajszálvékony sebeket ejtett a zsilett.