A politikai stabilizátor kék madara
Hazánkban most éppen az adminisztratív állam ötlete tűnik fel a kormány szemében stabilizátorként, amely orvosolná a demokratikus állam göthösségét. A kormány gazdálkodásába orrát beleverő Alkotmánybíróság? A háromezernél több, szinte megszámlálhatatlan konfliktust generáló helyi önkormányzat? Az autonómiákról fecsegő megannyi érdekvédelmi, tudományos, kulturális intézmény? Hisz ezek mind napi viszályok fészkei, s csak instabillá teszik az ország politikáját. Jobb ezért eleve a vitagócokat megszüntetni, s a schlagfertig kormány akarat előtt útakadályt képező viszonylagos önállóságokat leépíteni. Láthattuk, hetekig nem volt fűtés egy csomó iskolában, mert az önállóságában tehetetlen megye még erre se volt képes. De elég a kormányelnöknek utasítani a belügyminisztert, s felmelegednek a fűtőtestek.Hol a boldogság mostanában? Hát az állam által központilag fűtött, meleg szobában.
A demokratikus jogokat visszanyeső központi állami akarat stabilitást ígér a tapasztalható bizonytalan vergődések helyett. S bizony téved az, aki azt hiszi, hogy az állam polgárai meleg szívvel csüngnek a vitákban, konfliktusokban, kompromisszumokban élő-mozgó demokrácián. Ez még a kétszáz éve érlelődő modern amerikai demokráciában sincs egészen így. A szociológiailag többoldalúan értékelt és értelmezett értékkutatásokból az domborodik ki, hogy Amerika polgárai inkább azt szeretnék, ha önzetlen emberek irányítanák országukat, s nem kéne annyit kínlódni azzal, hogy a körmükre nézzenek (Erről számolt be például még a 2004-ben a Stealth Democracy című vizsgálat, amelyet John Hibbing és Elisabeth Theiss-Morse végzett.)
Nem oly meglepő tehát az sem, hogy most szeptemberben Peter Orszag, Obama elnök lemondott költségvetési muftija, s immár a Citibank egyik vezetője az amerikai politika gondjait „automatizált szakpolitikákkal” és „depolitizált bizottságokkal” kívánja orvosolni. Nem jelentéktelen visszhangot kiváltó cikkében azt javasolja, hogy tegyük a rendszert kevésbé demokratikussá. Ergo, ha a mi országvezetésünk azt hiszi, hogy önálló utat jár egy ütőképesebb kormányzás érdekében holmi politikai stabilizátorok kitalálásával, akkor ki kell ábrándítani: világdivatot követ.
A divat meg, tudjuk, hullámzik, s telistele visszatérésekkel, mert újat roppant nehéz kitalálni. Ha Peter Orszag azt mondja, hogy túl sok a jóból, túl sok a vitát, széthúzást kiváltó, a hatékony kormányzásra diszfunkcionálisan ható demokratikus intézmény, akkor ez nekünk ismerősen hangzik. Nem írta-mondta-e fáradhatatlanul a mindig mosolygó és ironizáló Sárközy Tamás már húsz éve is, hogy a kormányozhatóság szempontjából káros az, ha Magyarországot elönti a „demokratikus düh”, hogyha meggondolatlanul importálunk alkotmánybíróságot, ombudsmant, önkormányzatokat miegymást. S milyen igaza volt, már akkor is, hisz az efféle intézményekkel sokkal macerásabb a kormányzás. Mi meg két évtizede tévelygünk, aminek végére tömeges lett a képviseleti demokráciából való kiábrándulás. De itt az idő,most vagy soha, strukturáljuk át az egész politikai szerkezetet, s építsünk bele boldogságot, nyugalmat hozó stabilizátorokat.
De mik is ezek? Az „automatizált politikák” olyan lefuttatható paneleket, szoftvereket jelentenek, amelyek automatikusan hoznak meg döntéseket, egyesek szerint megspórolva, de valójában kirekesztve a demokratikus vitákat. Ha az adatszolgáltatás során egy érték elér egy előre meghatározott szintet, akkor a rendszer maga fékez le – így az elképzelés. Tehát például nem csurog ki több pénz gyógyszerre vagy útjavításra a költségvetésből. Vagy gondoljunk például az „alkotmányos adósságkorlátra”. Ha beírjuk az alkotmányba, hogy hol az államadósság túlléphetetlen határa, akkor nem fogunk eladósodni, mert állítólag a kormány akkor nem tervezhet bőkezű költségvetést, s nem vehet fel korlátot átlépő hitelt. Csak a politikai érdekérvényesítésből fakadó nyilvános vitákat kell kiküszöbölni, s megoldottuk a problémát.
A „depolitizált szakbizottságok” ugyanerre a srófra járnak mint elgondolt, automatikus stabilizátorok. Sőt „a kormánytól független intézményekre kell bízni a sikerhez szükséges intézkedések kikényszerítését” – mondja jegybankelnökünk. E „megoldás” előképe a jegybankok függetlensége, amit szintén mint stabilizátort gondoltak ki már régen, hogy ugyanis függetleníteni kell a hosszú távú monetáris gondolkodást a napi politikában bukdácsoló kormánypolitikától. Csakhogy nincs olyan jegybank a világon, amelynek kiváló szakértői között ne lenne szakmai konfliktus; a jegybanki meg a kormányzati szándékokat pedig végső soron célszerű politikailag összehangolni – mert ahol ezt nem teszik, ott ráfizet az ország.
A politikátlanított szakértői bizottságok államirányító hatásáról a liberális és a legkevésbé „államittas” Economist csípős gúnnyal ír. Az ilyes ötleteket egysze rűen az önoperálás paradoxonának nevezi a lap, valami olyan abszurdnak, mint amikor a kezét tört sebészorvos magamagát akarja megoperálni – „kiszervezni” a politikából a politikát. A konfliktusos hullámverések lecsillapítását ígérő, a demokráciát visszafogó adminisztratív állam ugyanis csak a szőnyeg alá söpri, kivonja a nyilvánosságból a konfliktusokat, amelyek láthatatlanná téve, a százfelé természetes érdekellentét miatt beköltöznek magába a központi államszervezetbe. Minderről, nem is oly régről, bőven vannak tapasztalataink.
Hányszor halljuk-olvassuk manapság, hogy a politika (csak így: „a politika” – jelentsen ez a szó bármit is a mi zilált és zavaros köznyelvünkben) ma már alkalmatlan a körülöttünk észlelt problémák kezelésére. A gazdasági világválság, a feneketlen korrupció, az éghajlatváltozás, a képviseleti demokráciából való kiábrándulásmiegymás – a négy-öt évente újraválasztott és döntésre felhatalmazott körök képtelenek e problémákkal bármi érdemlegeset kezdeni. Nahát, milyen igaz! Senkinek se tetszik a rendszer? A két nagy divatos irányzat: a központosításra és az automatizálásra való törekvés jórészt különböző ugyan, de mindkettő a demokratikus intézményektől szeretne megszabadulni.
