– Utálom azt mondani, hogy „párom”, üres szó. Nevetséges lenne „élettársamnak” hívni. A partner kifejezést inkább az együtt élő melegekre értik. Egyértelmű, hogy többről van szó, mint barátságról. (A „szerelmem” megnevezést nem említi, ennek a pátosza nem illik a két visszafogott emberhez.) Utólag jut eszembe, hogy húsz-harminc éve még vadházastársaknak hívták volna őket, de ez végképp kiment a divatból, ahogy más archaikus fordulatok is. – Arra jutottunk végül, hogy én vagyok az ő csaja, ő meg az én pasim. Ennyi.

De azért érezhetően nem elégítette ki ez a megoldás, s ezért megállapodtunk, hogy pályázatot írunk ki a megfelelő, korszerű kifejezésre. Olyan emberpárokat kell ezzel civilizáltan megjelölni, akik élet- és vagyonközösségben élnek, esetleg közös gyereket, gyerekeket nevelnek, ám kapcsolatukat nem tették hivatalossá. Talán ha meglesz a megfelelő szó, akkor a jelenség kilép a bulvárlapok, a vallásos közlemények és a tudományos elemzések köréből. Már csak azért is, mert olyan világjelenségről beszélünk, amiről mindenki tud, de szemmel láthatóan senki nem tudja, mit kezdjen vele.

Kérdezem férfi kollégámat, ő mit gondol a házasság nélküli együttélés tömegessé válásáról. Mi ennek az oka? Szerinte jórészt az, hogy tudják, hogy majd el kell válni, és abba nagyon kényelmetlen belekeverni az államot, a bíróságot stb., rossz a szertartást lejátszani „visszafelé”. „Maga a rituálé lassan érvényét veszti, viszont veszett drága minden, ami vele jár. A legtöbbször már együtt élnek a párok, mire eljönne az esküvő ideje, de akkor meg már minek. De azért úgy tapasztalom, hogy még a leglazább nők is szeretik elképzelni magukat gyönyörű esküvői ruhában hosszú lépcsősoron.”

Hát igen, ez jellegzetes férfiálláspont. Az internetes női portálok is többnyire azt feszegetik, hogy a férfiak miért ódzkodnak az esküvőtől. Többnyire arra a következtetésre jutnak, hogy azért, mert megtörtek a tabuk, a nők nem tagadják meg tőlük a házasság előtti szexet. Változtak a családok is, elfogadják az együttélést, a „próbaházasság” intézményét. A férfiak védik körömszakadtáig a szabadságukat a papírtól, ők nem akarják elkötelezni magukat. Igen ám, de a tapasztalat azt mutatja, hogy egyre többen tartós, házasságszerű kapcsolatokat építenek. Nem az olcsóbbat, a közös albérletet választják, hanem lakást, sőt házat is vesznek, közös hitelük van, gyerekre is vállalkoznak. Nem véletlenül, hanem tervezetten. Hallottam olyan párról, amely már három közös gyereket nevel. (Ez azért nagyon kivételes helyzet, úgy gondolom.) Senki nem gondolná róluk, hogy nem „hivatalos” házasok.

A külső szemlélő nem lát bele az együtt élő párok fejébe, s ha esetleg meg is kérdezné, miért maradt el a hivatalos szentesítés, tapasztalatom szerint kitérő válaszokat kap. „Minek az? Az csak papír! Drága az esküvő. Így is jó, s ha elválnánk, legalább nem kell az ügyvédeket fizetni...” – ezek főleg férfiválaszok. Aztán vannak női válaszok, amelyek bizonytalanabbak, s azt sejtetik, hogy ők igazából szeretnék, de a másik vonakodik. Sok év együttélés után már bátorság kell ahhoz, hogy döntéskényszerbe hozzák a férfit. Mi van, ha fogja a kalapját és elköltözik?

Húsz-harminc évvel ezelőtt is voltak ilyen párok. A statisztikák és a magánemlékezet szerint azonban akkor az „élettársinak” nevezett kapcsolat többnyire alacsony iskolai végzettségű és társadalmi státuszú rétegekben volt gyakoribb. Sokszor abban az esetben éltek együtt papír nélkül, amikor az egyik fél (vagy mindkettő) egyszerűen különköltözött a férjétől, feleségétől. Emlékszem a rendőri hírekre, amelyek családi erőszakról szóltak, ahol esetleg K. József támadta meg a vele egy háztartásban élő élettársát, B. Gézánét. Ezek a kapcsolatok továbbra is keletkeznek és léteznek, de a fiatal értelmiségi és középosztályban, különösen a nagyvárosokban, elsősorban Budapesten a tartós együttélés szinte tömegessé lett – egyházi és állami áldás nélkül. Miért?

A másik kérdés persze az: kell-e ezzel foglalkozni? Nem egyszerűen arról van-e szó, hogy a modern társadalmakban egyre többen szakítanak a régi formákkal? Nem a párkapcsolatokkal, hanem a premodern korból származó külsőségekkel és kötöttségekkel. Az interneten kószálva kutattam, hol foglalkoznak a legtöbbet a jelenséggel. Két vonala van az elkötelezetten házasságpárti forrásoknak. Az egyik az egyházi, keresztény/keresztyén tanácsadó és felvilágosító közlések. Akár papok, akár világiak írják, ezek a szerzők általában egyértelműek: a házasság előtti szex elkerülését és az egyházilag szentesített együttélést tartják boldogítónak. (Találkoztam kivétellel is. Egy Gábor atya néven nyilatkozó budapesti plébános azt mondta, hogy ő bizony nem tagadja meg az áldást attól a pártól, ahol a jövendő feleség terhes. Tudomásul veszi a korábbiaktól alaposan eltérő mai életformát. A többi pap, szerzetes tanácsadó szövegeiben ilyen lehetőség fel sem merül. Pedig jól tudják, hogy létezik.)

Az ünnepélyes egybekelések másik nagy propagandistája a bulvár, a női lapok sokasága. Ők annyiban közel állnak a valósághoz, hogy szereplőik, köztük a celebek a mai gyakorlathoz híven többnyire már élnek valamilyen kapcsolatban, de amennyibenmegházasodnak,úgy abulvár felvisít az örömtől. A sajtónak ez az ága élhal az ilyen hírekért. A házassági ideáljuk pedig nagyon hasonló ahhoz, amit az egyházak népszerűsítenek. Elbűvölő, ahogy a bulvár fürdőzik az esküvői előkészületek, a terhességi tesztek és próbálkozások világában. Van ugyan jó pár ellentmondás az egészben. Celebbé nemritkán épp ordenáréságuk, „durva modernségük” teszi ezeket az embereket. Amikor azonban az „eljegyzés, esküvő, babavárás” szavak felmerülnek, a celebeket minimum boldoggá avatják. Jó oka van ennek. A bulvár ugyanis tudja, amit tud a politika és a szociológia tudománya is: a magyar társadalom mélyen családközpontú. Elvileg bizonyosan. Minden szociológiai vizsgálat azt mutatja ki, hogy a megkérdezettek értékeik között első helyre a családot teszik. A magyar ember gyerekközpontú is. A megkérdezett fiatal nők döntő többsége nagy családról álmodik. Aztán a mindennapok felülírják az álmokat, közbejön valami, és csak egy gyerek lesz a családban, vagy jó esetben kettő. A bevezetőben felvázolt jelenségnek mindehhez köze van.

A demográfusok aggódnak a házasságkötések nélküli együttélések terjedése miatt. Azt feltételezik, hogy ez az egyik oka a gyerekszám csökkenésének. Ezért –az egyháziakkal együtt – ők is a hivatalos házasság fennmaradásában látják a nemzet jövendőjét. Az aktuális politikai kurzus is ezt nyomja. (Az emberek mindennapi gyakorlata arról szól, hogy a hagyományos egyházak képtelenek érvényesíteni tanításaikat híveik között. Ezzel fordítottan arányosan növekszik a politikai befolyásuk. Ez is bizarr magyar jelenség.) Egyébként a „törvényesített és a megszentelt házasságok” majd fele válással végződik. Az újraházasodási kedv pedig csökken. Az együttélésre való hajlandóság azonban megmarad, így a megfelelő szavak továbbra is sokaknak hiányoznak. Ez nem magyarázható már azzal, hogy a nők iskolázottabbak, igényesebbek lettek, s ezért nem találnak magukhoz illő társat, mivel a férfiak lemaradtak ezen a téren. A társat megtalálják, a korábbi mintákat, szüleik, nagyszüleik példáját azonban mind kevesebben követik. (Igaz, a megelőző generációk párkapcsolatai is elég viharosak voltak.) A felszínen konzervatív politikai divatok dúlnak, a liberális, szabados életviteli modellek nem számítanak trendinek. Eközben azonban a huszonéves, harmincas párok közül nagyon sokan kísérleteznek a saját életükkel. Ha megkérdezzük őket, miért nem lesznek hivatalosan is férj-feleség, sokszor az a válasz, hogy miért, így nem jó? És képtelenek megnevezni, mi is nekik a másik ember, akivel együtt élnek.

Leányálom