Úgy próbált aludni, hogy hátratett könyökeit valahogy a szíjba dugta, hátha az éjszakára hátrafeszített vállai egyszer úgy maradnak. Hát nem, a Fő utcai tárgyalás előtt is csak görnyedten állt. Tiltott határátlépés miatt kapott aztán egy év elzárást. Hogy miért a hadbíróságra tartozott ez, arra ötven év után már nem emlékszem, hisz akkormár rég semmi közünk nem volt a katonasághoz. Amikor kiszabadult, kérdeztem, mi a ménkűnek ment neki a lezárt határnak. Csak annyit mondott: kíváncsi volt, látni akarta a világot.

A múlt század két háborúja közt élő felnőtt nemzedéknek nagy gondot okozott az ország megkisebbedése. Számukra, a „nagyobb politikai keretben kialakult mentalitásuk” miatt – ahogy Száraz György fogalmazott egy esszéjében – elképzelhetetlen volt az ország jövője a megzsugorított méretben. Voltak talán, akik úgy gondolták, hogy az újabb méretekhez is hozzá lehet szokni, hiszen vannak Európában nálunk kisebb területű országok is – s egész tűrhetően megvannak. Csakhogy a második világháború után az ország nemcsak úgy maradt, mint előtte volt, hanem állampolgárai előtt az országhatár minden irányban légmentesen be is záródott.

Nem egyszerűen a kisebb méret volt szorító, hanem a bezártság miatti politikai klausztrofóbia. Barátom, nyilván számos egyéni ok mellett, ezért ment neki a határnak, hátha átjutva, nagyobb lélegzetet vehet. 1989-ig aztán évtizedek teltek el mire az állam politikai határai átjárhatóvá váltak. Akkoriban meg is fogalmazódott, hogy az ország visszanyerte szuverenitását. Kétségtelen, a szovjet birodalom hatósugarában eltöltött évtizedek után, az önrendelkezés és függetlenség hiányának teljes átélését követően joggal-okkal kézenfekvő volt akkor a szuverenitásról beszélni – csak a „visszanyerte” ige tűnt kissé pontatlannak. Az előző századokra ugyanis inkább illett Kosáry Domokos megfogalmazása, aki úgy látta, hogy a történelmi Magyarország egy nagyobb politikai keretben viszonylagos, és jelentős önállósággal rendelkezett, de szuverén nem volt.

Azért jut mindez eszembe, mert államunk vezetői a mostani politikai szócséplésbe egyre gyakrabban keverik bele a szuverenitás fogalmát is – holott mire ez 1989 táján ölünkbe hullott, jórészt anakronisztikussá lett. A szuverenitás nemes veretű szó, mély elméleti háttérrel. Fogalmi tartozékai közt a függetlenség, az integritás és az önrendelkezés hármassága mérvadó, de a szuverenitás ezen tartozékai összességénél is több. A szuverenitás a végső, megfellebbezhetetlen instancia, az abszolút uralkodó korlátlan döntésképességének eszménye. Ezt a történelem során csak néha, néhány nagyhatalom közelítette meg – mégpedig csak ott és akkor, miután kialakult egyéb erőtartalékai mellett az úgynevezett „belső szuverenitás”. A Nagy Péterek, Nagy Katalinok, Nagy Frigyesek országaiban előbb ki kellett alakítani az abszolutista önkényt, hogy arra építhessék úgynevezett szuverén nemzetközi szerepüket.

Ez a bizonyos „belső szuverenitás” ugyanis arra utal, hogy az abszolút uralkodó döntését országában senkinek nem állott sem jogában, sem módjában megkérdőjelezni. Az újkor európai államainak szuverenitásai az abszolutista államokban erre a kikényszerített, belső politikai feltételre épültek (előtte, vagyis a középkor végéig a rendi kötöttségek és tagoltságok miatt még a nagy királyok se voltak szuverének, sőt még a szuverenitás fogalma sem létezett). A szuverenitás és az abszolutizmus a politikatörténet sziámi ikrei. S valójában emiatt hozom mindezt szóba. Érdemes ezt észben tartani, hogy a szuverenitásigények anakronizmusa kitetsszék. A szuverenitás tartozékai nak említett függetlenség, integritás, önrendelkezés a történelem során máig igen fontos és minden országot megillető értékek – de a jobbára önkénnyel párosuló belső szuverenitás megkérdőjelezhetetlenséggel, megfellebbezhetetlenséggel párosuló többlete nélkül. A világ ugyanis változott. Egyrészt számos országban gyökeret eresztettek a demokratikus igények és intézmények, s a demokrácia értékei az államközi térben is kívánatosakká lettek.

Ez a változás utalja a szuverenitás veretes fogalmát a napi politikai célok helyett a történelmi elemzésekbe. Ha ugyanis egy országban valamifajta demokrácia van, ha a politikai igények többes számát, vagyis a pluralizmust nem fojtják el, ha valamennyi re is szabad a véleménynyilvánítás, s annak alapján az önszerveződés, akkor az állami szférában sehol nincsenek és nem is lehetnek megfellebbezhetetlen instanciák. Magyarországon bármennyire recseg-ropog a jogállam intézménye, s kreáltatott egy furaura új alkotmány, senki és semmilyen intézmény nincs antidemokratikus módon, ergo, szuverén államjogi pozícióban. Ha pedig a szuverenitásnak megroggyannak, vagy eltűnnek a belső tartópillérei, akkor az államközi viszonyokban egyre üresebb szóvá lesz.

Tudom persze, hogy a szuverenitás szót köznapian sok értelemben használjuk, és ezek közül még leginkább kifejező, ha ezt egy öntörvényű személyiségre, nem pedig egy államra vonatkoztatjuk. Bibó István például szuverén személyiség volt – de egy állam? A sok bajjal terhelt, nyavalygó nemzetközi térben meglehetősen nagy a kölcsönös egymásrautaltság, s kétségtelen, hogy eközben találkozhatni szinte leplezetlen nagyhatalmi igényekkel is, mint önérdekű önkénnyel. De – ha van fülünk – hallhatjuk, hogy még a nagymellényű országok is szeretik ezt többnyire valami demokratikus mézzel és a kölcsönös érdekekre hivatkozó mázzal bevonni. És nem véletlenül. Történelmi okai miatt magából a szuverenitás szóból – ha nem elemzésként, hanem érvényesítendően hangzik el –, inkább csak pökhendiség árad, nem akölcsönös együttműködés készsége. Megfontolandó lenne tán, hogy vezető politikusaink csínján bánjanak a szuverenitás célkitűzésnek tetsző emlegetésével. No, de ne osztogassak én tanácsokat, s már ez is sok volt a teoretizálásból.

Érdekes volt viszont a minap arról hallani, hogy parlamenti házelnökünk egy külföldi ország politikai pártjában vállalt valami tisztséget. Hogy lehet ez? – kapták fel fejüket néhányan. Hogy jogilag mit kell erről tudni, annak csak a verzátus jogászok amegmondhatói – demiért lenne ez probléma az Európai Unió képezte közös politikai térben? Ha egy magyar állampolgár hosszasan talicskázik, vagy gyógyít Skóciában, szavazhat a helyi önkormányzat megválasztásánál, s ha egy ottani párt alapszabálya megengedi, akár párttag is lehet. A nagy, közösen vállalt európai térben politikai aktivitásunk előtt is légiesednek az államhatárok. Csak az állami szuverenitás híveinek okozhat gondot, ha házelnökünk államhatárainkon túli politikai szervezetekben fejti ki aktivitását – főként, ha e szokatlan pártpolitikai aktivitással megcélzott ország is szuverénnek véli magát. Úgy tűnik a méretérzékelésünk sem egyforma, amikor vágyakról, akaratról, lojalitásról, illetékességről, s hasonlókról van szó. Van, akit a térképen lévő határok korlátoznak, van, aki a „Kárpát-medencésben” éli ki képzeletét, s van, aki európai térségben lélegzik – már amíg hozzájut az európai levegőhöz.