A lengyel kártya hasonló volt a magyarhoz: kicsiben a lengyel kisemberek játszották, gondjaikról megfeledkezve, nagyban a politikusok egymással szemben – de most ez utóbbival nem foglalkozunk, pedig lenne kijátszani való kártyánk, bőven.

Andzrej pipázott. Ezt még a szocializmusban sajátította el. Középiskolai matematikatanárként megtanulta, hogy csak akkor lesz tekintélye, ha borotválatlanul és csapzottan, félregombolt ingben, pipáját eregetve mutatja meg a világnak, milyen az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Donatnak elkeresztelt pipája állandóan a szájában lógott, aki ismerte őt, egyértelmű kapcsolatot fedezhetett föl agyi energiái és a megrágott, foggal tépett pipa szájhoz illesztése között. Cibor lakatos volt, Andzrej pedig a kor elvárásainak megfelelően, összebarátkozott vele. Hiszen minden értelmiségre kellett jutnia legalább két, munkásosztályból jött barátnak. A lengyel kommunizmus nem viselte el ugyanis azt, ha valaki diplomásként elzárkózott a világtól. Cibor jó ajánlólevél volt Andzrejnek, és miután kiderült, hogy mind a ketten szerettek kártyázni, így meg is találták a közös témát.

Gawel más volt. Őt később csapták a csapathoz. Akkoriban híre ment ugyanis, hogy Andzrejnek már lassan egy éve nincs két, munkásosztálybeli barátja, ami persze nem volt igaz, de sokan elhitték. És mivel a kártyázás időszakán kívül Andzrej mindig hazament a munkából, így aztán nehéz volt élete fontosabb rezdüléseit ellenőrizni. Ilyenkor a Párt Etika Főosztálya szigorúan fedett ügynököket küldött rá, barátkozni. Gawel kiváló partner lett, mert ő is tudott kártyázni.

Barátságuknak több szakasza volt. Andzrej egyre inkább ellenzékivé vált, amiről Gawel kritikus hangú jelentéseket küldött a Főosztályra. Később azonban Andzrej hatott Gawelre, aki megértőbb lett, és finomabban írt barátjáról. Majd jött a rendszerváltás, Gawel hátrébb vonult, Andzrej viszont előrébb került. Cibor pedig, két kártyaparti között, csak szerelgette a lakatokat, egyiket a másik után.

A régi, megszokott Párttal szétesett a titkosszolgálata is. Lett persze új Párt, amely megszervezte a maga új titkosszolgálatát – döntően a régi embereiből. Gawelnek már nem kellett jelentenie sehová. Őszintén megélhette mindegyikük a barátságukat. Kártyáztak, miközben beszámoltak egymásnak a velük történtekről, beszélgettek, politizáltak. Háromféle életút ide vagy oda, az új, demokratikus rendszerben valóban egy oldalon álltak. Andzrej ellenzékiként úgy érezte, hogy az új hatalom a volt kommunistákból épült fel, és ez bántotta kissé, Cibor látta volt kollégái árulását, ahogy odadörgölőztek az új hatalomhoz, Gawel pedig mindig egyetértett két barátjával.

A Vendéglő a Szerethető Nemzethezben fi nom volt a pierogi, a kásák fenségesek, a bigos, a makowiec és a drozdzówka pedig egyszerűen csak kihagyhatatlan. És ahogy a kártyázások egyre gyakoribbak lettek, úgy szaporodtak a kormány elleni keserű szidalmak. Egy osztás – egy osztás a kormánynak. A félelem azonban egyre nagyobb úr lett – egyszercsak azt vették észre, hogy halkul a hangjuk, néha már csak suttognak. Leginkább persze „Jerzy-ről és Kondratról”, a miniszterelnök mögött álló két pénzügyi hatalmasságról. „Az övék minden, a hidak, az utak, a magánbörtönök, a kórházépítések, a fociklubok, a közvélemény-kutatók, az ellenzéki pártok.”

Az étterem személyzete egyébiránt szerette a „három, bohókás öreget”, maguk közt csak így nevezték őket, a ház legrégebbi törzsvendégeit. Akik még a legnehezebb időkben is kitartottak mellettük. Hetente egyszer vacsoráztak is. Erre mindig jutott pénzük, és ki nem hagyták volna, még akkor sem, ha egész héten erre kellett gyűjteniük: megesett olykor, hogy ezért, előző nap csak egy karéj kenyeret ettek. Mert ami szokás, az szokás.

Így telt az életük.

A három, bohókás öreg azt sem vette észre, amikor egy nap a vendéglőt, amelyet a Szerethető Nemzethez ajánlottak, „átvette” a korábbi tulajdonosától Jerzy, aki aztán partnerként behívta Kondratot is. Ők persze nem nagyon bukkantak föl az étteremben, erre nekik nem volt idejük annyi más üzlet mellett. A három öreget egyébként is csak a nagypolitika nagy pénzei érdekelték: a személyzet meg kellően diplomatikus volt az új tulajdonosok és a bohókás öregek felé is, így aztán békésen teltek a hetek, hónapok, talán évek is, teljes harmóniában.