A minimumról
Három, egymáshoz látszólag nagyon lazán kötődő példán keresztül szeretnék rámutatni, merre vezet az út a két politikai tábornak egymás felé. Szándékosan nem olyan témákkal hozakodom elő, amelyek mostanában uralják a címlapokat: a devizahitelezés és az adórendszer túlságosan átpolitizált ahhoz, hogy higgadt párbeszéd tudjon kialakulni róluk. Példáimmal nem igazságot akarok osztani, csak nyilvánvaló problémákat elővenni, és ahol lehet, kézenfekvő megoldási javaslatokat tenni.
Amikről szót kívánok ejteni, azok a társadalom kohéziójának, szövetének erős szálai: a közbiztonság, az ipar és a labdarúgás. Elsőre nagynak tűnik a távolság köztük, másodjára viszont felfedezhetjük, lényegében lefedik a magyar közéletet.
Kezdjük a közbiztonsággal. Az Orbánkormány helyesen ismerte fel, hogy e téren gyors beavatkozásra van szükség. Jobb lett volna, ha a „két hét alatt rendet teszünk” nem marad meg választási szlogennek, hanem a kormány cselekedetekben is megmutatja elkötelezettségét. Merthogy ma Magyarországon „helyzet” van. Aki ezt tagadja, az a homokba dugja a fejét. Az ország egyes részein barbár korszakot idéző állapotok uralkodnak, a törvényt nem tisztelik, sőt azt megsérteni sikk. A börtönben töltött évek adnak tekintélyt ezekben a közösségekben, a fiatalabb generációk ezt a mintát látják maguk előtt, ezt követik, adják tovább az utódaiknak.
Állítom, hogy az ilyen térségekben uralkodó közállapotok nemcsak a társadalmi együttélésre vannak káros hatással, de az Orbán-kormány által gazdaságpolitikai credónak tekintett növekedést is megfojtják. Akik elszenvedik a mindennapos atrocitásokat – lopásokat, betöréseket, fizikai erőszakot a nyílt utcán –, s azt tapasztalják, hogy a jog, az igazságszolgáltatás nem a kellő erővel szegül szembe az elkövetőkkel, lelkükben megtörve a potenciálisnál kevesebbet tudnak hozzátenni a közöshöz: ahogy fogynak a javak, úgy fogy a kezdeményezőkészség, a motiváció az előrelépésre. Legyen szó háztáji gazdálkodásról, vagy üzemszerű tevékenységről, ha állandóan kifosztanak, egy idő után inkább nem vetek magot, és nem költök új gépekre. Minek, kinek?
Eljött az idő, hogy szembenézzünk a problémával, ami a cigány–magyar együttélésből, vagy inkább együtt nem élésből fakad. Jellemzően kétféle reakcióra volt képes eddig a társadalom: vagy általánosítva kriminalizál mindenkit, aki a roma népcsoporthoz tartozik (ez az elterjedtebb), vagy lényegében felmentést ad a törvényszegés alól a hátrányos helyzetre, a mélyszegénységre hivatkozva. Látható, hogy mindkét álláspont elfogadja – mert hisz abból indul ki –, hogy jelen vannak a bűnözés e formái, csak míg az első genetikai alapú magyarázatot ad, a második a megélhetést, a létfenntartást helyezi a középpontba.
Mindkét válasz elfogadhatatlan. Nincs genetikai meghatározottság, de feloldozásról sem lehet szó. Ha gondolunk valamit a jogállamiságról, a törvényekről, akkor nem tekinthetünk diákcsínyként, csibészkedésként az akár halálesettel is végződő bűntettekre. Az élethez, a tulajdonhoz való jog szent és sérthetetlen, a jogrend ezek hiányában alap nélküli tető. Aki ezek ellen vét, nem számíthat megértésre, jöjjön bármilyen mélyről. E mélység nem jelent kizárólag anyagi szakadékot – az elkövetők sem mind az éhkopp miatt válnak tettessé. Súlyosabb problémának tartom, hogy ez a mélység elnyeli a társadalmi normakövetés, az együttélés aranyszabályait, a törvény iránti tiszteletet. Ezt a problémahalmazt, amit a cigányság leszakadása jelent, ma már nem lehet csak szociálpolitikai ügynek tekinteni. Miközben az is, nagyon is. A jogot azonban mindenkinek tiszteletben kell tartania, és mindenkivel be kell tartatni.
Ott lent a nevelés, oktatás hozhat fényt, de ezzel nem lesz megoldva – rövid távon biztos nem – a jog, a rend fenntartása. A közrend megerősítésére sürgősen anyagi erőforrásokat kell áldozni, a költségvetésben privilegizáltként kell kezelni ezt a területet. Ezt javaslom elsőként tárgyalási alapnak a kormánypártok és az ellenzék számára.
A következő feladat, hogy megtaláljuk a közös nevezőt az iparpolitikában. A köznyugalom a belső békét hivatott megtartani, a hosszú távon fenntartható növekedésnek azonban csak az egyik feltétele.
Az immár három éve tartó válság újfent rávilágított, hogy a magyar ipar teljesen kiszolgáltatott más államoknak, külföldi cégek megrendeléseinek. Ami kevés megmaradt a növekedési ütemünkből, azt a kivitelnek köszönhetjük. Ennek a hasznát jó lenne itthon tartani, újra befektetni. Ez azonban nem a mi döntésünk, az exportra termelő, meghatározó cégek külföldi befektetők kezében vannak, ők határoznak arról, hogy mit kezdenek a nyereséggel. Van, aki nálunk fekteti be, van, aki hazaviszi, és otthon forgatja be a gazdaságba.
Nyilvánvalóan az lenne a paradicsomi állapot, ha a magyar cégek hoznák haza külföldi leányaiktól a nyereséget, illetve ha saját jogon, saját termékeinkkel tudnánk megjelenni a piacokon.
Kitörési lehetőségnek látom, hogy a „magyart”, mint márkát, újra bevezessük a világ piacaira. Meg kell erősítenünk, hogy jelen vagyunk. Szándékosan nem hungarikumot írtam: olyan fejlesztésekre gondolok, amelyeknek a lehető legszélesebb körben lesz keletje. A finnek évtizedekig nagyot tudtak dobni a Nokiával, egy olyan termékkel, ami a megbízhatóságot, a magas minőséget képviselte. Van ennél jobb országimázs?
Nekünk pillanatnyilag nincs ilyen átütő erejű termékünk. Hiányzunk a manapság trendinek számító szektorokból, mint az elektronika vagy a játékipar. Utolsó nagy esélyünk a Rubik-kocka volt, de arról lemaradtunk: Rubikot sokan ismerik, azt, hogy ő magyar, jóval kevesebben tudják.
Szükség van tehát két-három innovatív termékre, amelyek felkeltik a fogyasztók érdeklődését, nemcsak itthon, de szerte Európában, Amerikában, Ázsiában. Tisztában vagyok vele, hogy könnyebb erről álmodozni, mint kitalálni, mi legyen az. Itt van dolga az államnak: működtessen egy olyan gazdaságfejlesztési alapot, ami kifejezetten az innovációra koncentrál: együttműködve az egyetemekkel, kutatóműhelyekkel, felkarolva az élet- és piacképes ötleteket, forrást bocsátva a vállalkozók rendelkezésére, adott esetben tulajdonosi szerepet is vállalva a cégben. Az ötletet így végigkíséri a megszületésétől fogva a termék piacra lépéséig. A már létező innovációs alapnál jóval aktívabb, kezdeményezőbb szerepvállalásra van szükség. Ha kifogásolják az eljárást, tiltott támogatásnak tartva azt, a kormány Brüsszelben is határozottan képviselje Magyarország érde keit. Ebben el kell menni a falig.
Ha ez sikerül, onnantól könnyebb lesz ápolni a magyar termék image-et, mert e név már ismert, vagy ismertebb lesz, mint azelőtt. A zászlóshajó termékek kapukat nyitnak meg a többi magyar vállalkozás előtt, kedvező lehetőségeket teremtenek a hazai termékeknek a piacra lépésre.
Nyilván nem tudjuk egyik pillanatról a másikra piacra dobni az áttörést eredményező fejlesztéseket. Még ha meg is születtek már a zseniális ötletek, időigényes eljárással lehet csak kiszűrni, hogy melyik juthat el végül a fogyasztóig. Ám ha magyar iparpolitikáról beszélünk, ez a lépés véleményem szerint elkerülhetetlen. Egy ilyen gazdaságfejlesztési alap felállításáról szintén egyezséget javaslok a politikai pár toknak.
Harmadikként a labdarúgásról essék szó. Feltételezem, senki nem tagadja, hogy mekkora üzlet rejlik manapság ebben. Euró milliárdok forognak a klubok és szövetségek között, és ebből nekünkmégmorzsák sem jutottak eddig. Pedig egész iparágak települtek rá a labdarúgásra.
Egyértelmű, hogy a tőkehiányos magyar labdarúgás itthoni forrásokból nem tudja tartósan biztosítani a maga finanszírozását. Haza kell hozni ezt a pénzt – mégpedig a nemzetközi kupákból.
Az első csoportkörbe jutva már tisztességes összegeket markolnak fel a klubok, innen is továbblépve pedig régen látott pénzeső hullana a magyar labdarúgásra.
Az odáig vezető út a következőképpen fest elképzelésem szerint: mivel a hazai mezőnnyel a csoportkörbe jutás is legtöbbször megoldhatatlan feladat, ezért vissza kell hozni a jelenleg külföldön játszó, magasan jegyzett magyar futballistákat, két-három csapathoz irányítva őket. Ezek a társaságok alkalmasak lennének arra, hogy a selejtezőknél jóval messzebb jussanak az európai porondon. Az így elért bevételt pedig megosztaná egymás közt a klub és az MLSZ, majd utóbbi – egy általa meghatározott szempontrendszer alapján – visszaosztaná a nála maradt pénzt a többi magyar klubnak. Ha Brüsszel kekeckedik, akkor a kiemelt klubok majd „önként” felajánlhatják a bevételük egy részét a magyar labdarúgás javára. Így minden magyarországi klub bevételhez jutna. A csapatvezetőkön nem lenne kényszer, hogy gyenge minőségű idegenlégiósokkal töltsék fel a kereteket, ráadásul a nemzeti válogatott tagjai sem csak évente hat-hét alkalommal találkoznának a pályán és azon kívül, ami növelné az esélyét, hogy kijussunk egy világeseményre.
Tudom, sokaknak az ötvenes évek Honvédját juttatja az eszébe az ötlet, mondván, akkor nyúltak bele ilyen durván kívülről a labdarúgásba. Azonban míg akkoriban egyetlen klub volt kivételezett helyzetben, ezúttal minden, egyébként komoly tőkehiánytól szenvedő csapat pénzhez jutna. Valóban lenne két-három klub, amelyik átmenetileg előnyösebb helyzetbe kerülne, egy időre kibérelnék a bajnoki dobogót. Ez azonban nem lenne örökös állapot: ahogy belefolyt a labdarúgás ügyeibe az állam, úgy egyszer ki is szállhat onnan, s az anyagilag – és remélhetőleg a színvonalat tekintve is – megerősödő hazai csapatok a kiemeltekkel azonos esélyekkel versenyeznének a jobb játékosokért.
Kérdés, mivel lehet meggyőzni például Dzsudzsákot, hogy hazajöjjön. Egy csinos összeggel biztosan. Mindennek az alapja, hogy a kormány minél több, a különböző topkiadványokban szereplő jómódút nyerjen meg az ügynek, a labdarúgás mögé állítva őket, Csányi Sándor és Hernádi Zsolt mellé. Orbánék dolga, hogy rávegyék a szóba jöhető gazdagokat, nyúljanak a zsebükbe. A légiósokkal pedig azt kell megértetniük, hogy olyat cselekednek, amiért a haza tényleg büszke lesz rájuk: segítenek felemelni a magyar labdarúgást. A „fizetségnek” tehát lenne egy része, amit nem lehet anyagiakban mérni, de ez a megbecsülés idővel fontosabbá válhat a számukra, mint a pénz.
„A futball nem élet és halál kérdése. Sokkal több annál.” Bill Shankly, a Liverpool trénere mondta ezt valamikor, és be kell látni, igaza volt. A labdarúgás itthon még romjaiban is képes ezreket kivinni a stadionokba. Egy halvány reménysugár megcsillant a svédek ellen, és csak a Puskás stadion kapacitáskorlátai miatt nem nézhették meg 28 ezer embernél többen a helyszínen a találkozót. Egy sikeres válogatott, mögötte néhány sikeres klub máshonnan elő nem bányászható, közösségben megélt katarzisélményt ad, energiákat szabadít fel. Márpedig a gazdaság nem csak statisztikából áll, sőt: a teljesítmény mögött emberek vannak, akik sikerre vágynak. Ha elérik, a hegyeket is elhordják. Ezért tartom fontosnak, hogy ebben is közös nézőpontra jussanak politikusaink.
Minek kell ehhez ellenzék, oldja meg a kormány egymaga! – vetheti közbe az olvasó. Én másként látom: bizonyos ügyekben egységes álláspontot kell képviselnie a politikának. Nem árt, ha az érzelmeket néha maga alá gyűri a józanság, az ésszerűség. Muszáj időnként kinyilvánítani, hogy azért alapvetően egyet akarunk: az ország lakosainak boldogulását. S nem bolondultunk meg annyira, hogy a helyeset a helytelentől ne tudnánk elválasztani. Tapasztalataink vannak, amelyekből világos következtetésre tudunk jutni. Mert szükségszerű, hogy arra jussunk. Az idézett példák természetesen nem fedik le a nemzeti minimum alá besorolható témákat, de talán sikerült úgy válogatni közöttük, hogy azt is be tudjam mutatni: ahhoz, hogy tisztán értsük egymást, néha tabukat kell ledönteni, évtizedek alatt betokosodott álláspontokat szükséges felülvizsgálni. Nem lehetünk örökké a fogalomkészleteink foglyai.
