Futok, úszom, loholok, s az ötvennegyedik születésnapomon örömtáncot jártam, amikor legkisebb fiam látványos mozdulattal eldobta a cumisüveget! Utána napokon át azon derültem, hogy a kirágott gumi tátongó lyukába egy szívószálat illesztett, úgy kezdte inni a teát.

Föltettem a fiúkról egy fotót a Facebookra, s egy régi kolléga, aki jól ismerte két nagyobb, ma már felnőtt gyermekemet, teljesen természetes módon megdicsért: igazi nagypapis képek! Hohó, gondoltam magamban, ha nagypapa volnék, nem ment volna át a kezemen az elmúlt években annyi pelenka! Jó vagyok én még apukának is.

Az első érdekesség, amire fölfigyeltem (nem sokkal ötven előtt, a nagyobbik fiú megszületése után), hogy elmúltak a gerincbántalmaim. Túl voltam akkor már mindenféle kúrán, kipróbáltam az összes föllelhető tapaszt és ráolvasást, nem használt. Ellenben elkezdett járni a gyerek, s jó magas falépcső vezetett a gyerekszobába. Álltam lenn a folyosón, s néztem, hogy téblábol középtájt a lépcsőn. Fájt a derekam piszkosul, tapogattam magam, de fél szemmel azt lestem, mi történik odafönn. Annak rendje és módja szerint kibillent az egyensúlyi helyzetből, de nem tudom pontosan, mi minden meg tudott volna történni, mert a másodperc tört része alatt mögé kerültem, s az utolsó pillanatban elkaptam. Később többször elemeztem a jelenetet. S arra jutottam, nem fájhatott a derekam, mert akkor nem tudtam volna elkapni a gyereket. De ezt csak izgalomkeltési céllal mesélem.

Sokkal érdekesebb az, hogy maga a gyerek hogyan tekint az öregedő apukára. Nos, e tekintetben a gyerekek egyáltalán nem mutatnak kíméletet. Nem érdekli őket túlságosan, hogy a tata mit szeretne, tegye azt, amit ők szeretnének. Vegyen részt a párnacsatában ugyanúgy, mintha húszéves lenne, vegye őket a nyakába, amikor elfáradnak, rakja össze a legót akkor is, ha anya nem engedi, készítsen nyilat és vágjon kardnak való botot akkor, amikor határidős munkái vannak, meséljen Foxi Maxiról, Maci Laciról vagy éppen Rózsa Sándorról és Arthur királyról, rajzoljon hajó- és bögrejeleket az óvodai fogkefetartóra, ne menjen dolgozni, ellenben másszon fára, tegye vissza a láncot a biciklire, hagyja az ordítást, s ne mondja mindig azt, hogy ne töröld már bele a kezed a pulóvered ujjába. A gyereket nem izgatja különösen, hogy hány éves az apja. Csak az érdekli, hogy legyen vele és legyen ott az apja, ahol kell. E viszonylag egyszerű képlet átgondolását javaslom minden olyan apukának, aki kései gyermekek nevelésébe kezd.

Apropó nevelés. Az ötven fölötti apuka mellett a dolog természetéből adódóan általában jóval fiatalabb anyukát találhatunk. Aki abban a tévhitben él, hogy a bölcs, az előző házasságban alaposan megedződött apa jóval bölcsebbnek bizonyul, mint harmincévesen. E tapasztaltságot támaszként feltételezni hiú ábránd. Az ötvenéves apuka ugyanis a szigort általában csöndes engedékenységre cseréli. Különösen igaz ez leányok esetében, amikor az apuka általában elolvad a gyönyörűségtől akkor is, amikor a család érdeke a kemény, határozott fellépés lenne. De hát ez alkatfüggő, s nemigen tudnak vele mit kezdeni a mégoly képzett szakpszichológusok sem. Miután viszonylag kevés az ötven fölötti páciensük (nem érnek rá!), bevetik a riogatás ősi módszerét. Válogatás a bulvármédia szaftos tematikájából: a 45 év feletti apák gyermekei kétszer nagyobb eséllyel halnak meg a felnőttkor elérése előtt, mint a fiatalabb apákéi; az idős apák gyermekei kevésbé intelligensek; idős apának skizofrén gyermeke születhet; mániás depressziósak lehetnek…; gyakrabban szenvednek bipoláris zavaroktól stb.

Mit mondana erre a szépemlékű Ranschburg Jenő? Azt, hogy a jó apák sokáig élnek. És hozzátette: a gyerekek is ezt szeretnék.