– A féltékenység olyan, mint egy dibbuk. Gonosz angyal. Ha megszállja az embert, és incselkedik vele, olyan, mintha az ember maga ellen küzdene. Hallja a másik hangját önmagából. Mintha beléköltözött volna. És úgy érzi, nem szabadulhat tőle másképp, csak a saját életével együtt. Szóval, ha ez nem is vigasztalja, más is találkozott már a zöldszeművel.

– Maga is? – kérdeztem. Megtorpant és szembefordult velem. Grimaszt vágott, mint akinek ma is nehezére esik felidézni az emléket.

– Tudja, a feleségem nagyon helyes aszszony volt. Gyönyörű, intelligens nő. De fi atalabb volt nálam tizenöt évvel. Nem bírta elviselni, hogy én nem tudok szórakozni, csak mindig a könyveket bújom, éjjel is, amikor őmár lefeküdt volna. Nem viszem táncolni, járnak hozzám mindenféle tanítványok, lányok is, máskor meg szakállas, ortodox zsidók. Én, amikor nem tartottam olyan szigorúan a vallást, akkor is tanítottam. Emlékeztem a parancsolatra: tanulni és tanítani, megőrizni és megtartani. Ha már nem tartottam, legalább tanultam és tanítottam... – mélázott el. Úgy nézett rám, mint aki elvesztette a fonalat.

– A féltékenység... – jegyeztem meg.

– Tudom, hogy mit akarok mesélni, Miklós, nem kell emlékeztetnie rá! – emelte fel a hangját. – Épp eléggé emlékszem az érzésre... Nem vagyok még egészen szenilis. Na, szóval odajött hozzánk egy barátom Brooklynból. Egy snorrer, aki jesiváknak gyűjtött pénzt. Persze vele is tanultam. A feleségem meg, aki pesti úrilány volt, azt mondta, hogy az ő házában ugyan nem alszik kaftános. Azt is sugdosta a barátom háta mögött, hogy bolhát hoz a házba. Erre bedühödtem, káromkodtam,mint egy kocsis. „Akkor én se alszom veled! Én is ilyen ruhában jártam, és nekem is ilyen pajeszom volt gyerekkoromban!” Kiabáltam, hiába csitított a barátom, hogy inkább elmegy szállodába. El is ment. Nem szóltunk egymáshoz egy ideig a feleségemmel, de éjjel, lefekvés előtt ki akartam vele békülni. Nem szerettem úgy elaludni, hogy harag volt köztünk. Odamentem hozzá, és átöleltem, amikor vetkőzött. Gyönyörű nő volt, mondtam már? Fekete nejlonharisnyát hordott csipkés harisnyatartóval. Megőrültem ezekért a dolgokért, tudta nagyon jól, de aznap este eltolt magától. És többet nem feküdt le velem.

– E miatt a balhé miatt? – hüledeztem.

– Fenéket! Akkor már szeretője volt. Aztán elváltunk. Soha többé nem nősültem meg.

– És milyen viszonyban volt a feleségével a válás után?

– Őrülten féltékeny voltam – nevetett.

– Különösen, mert megtudtam, hogy már tart egy ideje a viszonya. Meg tudtam volna ölni azt a pasast. Aztán arra gondoltam, hogy a Hudsonba ugrom. Ami elég vakmerő vállalkozásnak tűnik, így utólag. Tudja, nekem tériszonyom van. A hídkorlát közelébe se merek menni.

– És? Később?

– Nem öltem – vonta meg a vállát. – Se mást, se magamat. Láthatja.

Belém kapaszkodott, és a csúszós hófoltokon folytattuk nyaktörő sétánkat, de néhány lépés után újra megtorpant. – A háború előtt nálunk nemigen fordult elő ilyesmi. Persze a miénk, Újhely környéke, vallásos vidék volt. Élt ott egy nyolcgyerekes szatócs – mosolyodott el. – Egy bizonyos Icse Lájzer. A boltjában újságokat is lehetett kapni, sőt bérelni is, helyben olvasásra. Ő csak jiddisül tudott, másvalaki fordított neki magyar lapokból. Egyszer egy riportban írták, hogy valaki szerelmi bánatában öngyilkos lett Debrecenben. Ez az Icse Lájzer meg csak ingatta a fejét: „Szerelem, szerelem! Valami nagy dolognak kell annak lenni, ha az ember megöli érte magát.” Érti ezt? Nyolc gyereke volt, de nem tudta, mi a szerelem! Ezek az emberek nem szerelemből nősültek. És nem nagyon váltak. Boldog idők!

– Remélem, kicsit jobban van! – ütögette meg a hátam, és intett, hogy induljunk hazafelé.