A trambulin felől jön, arra indulok a nagy bokrok között, még ki se érek a bokrok mögül, már meg is látom, pont felém szalad, mögötte a fiúk az osztályból, kergetik, nem csak ő van ott, egy csomó másik lány is, ők is futnak, ők is visítanak, de Krisztina visítása mindenkiénél hangosabb, a fiúk mind őt akarják elkapni.

Hiába, Krisztina nagyon gyors, amikor utolérnék,mindig irányt vált, a fiúk kinyújtott karral kapnak utána, de nem érik el, ott forog és pörög köztük, a piros fürdőruhája fémesen csillog, kitér előlük, átbújik a karjuk alatt, körbetáncolja őket, arrébb ugrik, megáll, ahogy újra felé indulnának, kitárt karral visítva szaladni kezd. A fákat kerülgeti, átugrik a padokon, átgázol a homokozón, a fiúk a nyomában vannak, de nem érik el.

Későn értem a strandra, Nagymami kétszer is kisepertette velem a konyhát és az előszobát, csak azután engedett el, az osztályból már mindenki itt van. Ha elkapják Krisztinát, akkor bedobják a vízbe, aztán sorban a többi lányt is, amíg mindenki vizes nem lesz.

A bokrok mögött állok, megigazítom magamon a fürdőruhát. A könyvtárosnő segített kiválasztani, zöld, az anyaga pikkelymintás, nem csillog, inkább magába nyeli a fényt, mély és sötét, mintha vízből lenne, amikor a próbafülkében felpróbáltam és a fejem fölé tartottam a kezem, és kidüllesztettem a mellem és lábujjhegyre álltam, akkor azt gondoltam, hogy akármilyen szép ruhája van Krisztinának, az enyém biztosan szebb, én biztosan szebb vagyok.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA

De most látom, hogy fut és ugrál, az izzadtságtól fényes a bőre, egy pillanatra azt gondolom, hogy nem fogok kilépni a bokrok mögül, inkább gyorsan megfordulok, megfordulok, és magam köré tekerem a vasalópokrócot, hogy senki se lásson, a combom túl vékony és a bőröm túl fehér, túlságosan átkéklenek rajta az erek. A kezem megmozdul, elkezd kibomlani belőle az összehajtott pokróc, feltör belőle a száraz vasalásszag.

Krisztina megint közel engedi magához a fiúkat, megint hagyja, hogy majdnem elérjék, aztán hirtelen fordul egyet, hangosan nevetve oldalra lép, épp a fakéreggel felszórt ösvény kövekből rakott szegélyénél van. Azt kívánom, botoljon bele, botoljon bele és essen hasra, csússzon hason a forgácson, horzsolja le a könyökét és a térdét a köveken, verje be a fejét. Haljon meg.

A lábát nézem, a keskeny lábfejét, a láb ujjain a vörösre festett körmöket, tudom, hogy úgy lesz, ahogy kívántam, meg fog botlani, bele fogja verni az egyik kőbe a rüsztjét, a kő lábujjig végighorzsolja az egész lábfejét, két kézzel kapálózva próbálja majd megint megtalálni az egyensúlyt, de nem fogja tudni. A kőre gondolok, a kő éles és kemény szélére, és akkor egyszerre a szemembe villantja valami a fényt, élesen és erősen, hogy hunyorognom kell tőle, Krisztina lába csillog, a bokája, egy vékony aranylánc van rajta, eddig egyáltalán nem vettem észre, de most tisztán látom, egy kicsit felcsúszik a lábszárán a lépés lendületétől, egy fityegő is van rajta, most már azt is látom, hogy egy gyíkot ábrázol. A lábfeje ívbe feszül, elsiklik a kő éle mellett, tudom, hogy nem fog elesni, látom, hogy rálép a kőre, megáll, mosolyog.

Egyenesen rám néz, tudom, hogy tudja, hogy a bokor mögött vagyok. Nem fut tovább, nem is nevet, nem is visít, csak áll és engem néz, és közben lassan széttárja a két karját. Olyan, mintha meg akarná ölelni a levegőt, de tudom, hogy nem azért csinálja, ott futnak mögötte a többiek, odaérnek hozzá, el fogják érni, nekik tárta ki a két karját, hogy könnyebb legyen elkapniuk. Oda is érnek hozzá, először András fogja meg, aztán Misi és Feri és aztán Iván is, látom a kezüket, ahogy a testéhez érnek. Krisztina megint visít egyet, ez most csak egy éles kis visítás, egy kis juj, Iván a bal karját fogja meg, fent a melltartójánál, a szíve mellett, olyan, mintha engem fogna meg egy hideg kéz, engem fogna meg, és engem szorítana.

Krisztina hátraveti magát, hátra és fel, a fiúk fogják, tartják, a fejük fölé emelik, viszik. Krisztina hanyatt fekszik a levegőben, hátrahajtja a fejét, a haja lelóg, engem néz és mosolyog, megfordítva látom a száját, a mosolya széthúzott ínyű vicsorgás.

Érzem, hogy mozdul az arcom, széthúzódik az ínyem, a pokróc a földre csúszik a kezemből, a szövete úgy dörzsöl, mint a smirgli. Lerúgom a papucsomat, futni kezdek utánuk, utol akarom érni őket, meg akarom előzni őket, fel akarok ugrani, le akarom tépni Krisztina bokájáról a láncot. A talpam alatt porzik a föld, úgy érzem, mintha fűcsomók szakadnának ki a lábujjaim alól, soha még így nem rohantam, nem fogom elérni őket, már a lábmosónál vannak, már át is mentek rajta, ott állnak a medence szélén, a kék-fehér mozaikcsempén, meglendítik Krisztinát, azt kiáltják közben, hogy hórukk!, aztán egyszerre elengedik, Krisztina a víz fölött van, ívbe feszül a teste, bal kézzel valahogy hátranyúl, megfogja az egyik szétterpesztett ujjú fiúkezet, Iván keze az, megismerem, Krisztina magával rántja, Iván megbillen, együtt esnek a vízbe.

Épp belelépek a síkos lábmosóba, megcsúszom, majdnem elesem, a víz zöldesfehér tajtékot vet körülöttük, látom megvillanni a láncot, látom, hogy a medence elnyeli a testüket, már nem is látszanak, Iván nevét kiáltom, tudom, hogy nem lenne szabad, de késő, a felszín összetört tükör, a szemembe vágja a fényt, tudom, hogy mi történik alatta, lábakat és karokat és hátakat és derekakat látok, egymásba kapaszkodnak, összefonódnak.

Már felfele úsznak, mindjárt fel fognak bukni a víz felszínére, egymás mellett lesz az arcuk, és nevetni fognak, nevetni mind a ketten.

Már hallom is a nevetést, nem ők azok, csak a többiek röhögnek, azt is tudom, hogy rajtam, azért, mert a nevét kiáltottam.

Nem akarom látni, hogy kibukkannak, nem akarom, hogy sírni lássanak. Megfordulok, futni kezdek a hosszú lábmosóban a medence mentén, fröcsköl körülöttem a víz, a fürdőruhám átnedvesedik, felnézek, látom, hogy a trambulin felé futok, a betonlépcsőket rozsdás lánc zárja le, rajta fekete lakat. Átnyúlok felette, megfogom a lépcső korlátját, átugrok a lánc fölött, beütöm az egyik bokám. Futok felfele a lépcsőkön. A beton sok helyen elporlott, kiállnak belőle a vasak, megyek egyre feljebb és feljebb.

Elhagyom a hármast, aztán az ötöst, nem állok meg, mászom tovább, a nyolcasnál vagyok, aztán már a tetején állok, fent a tízesen.

A medence felé nyúló betonlap sok helyen majdnem egészen szétporlott, nagy lyukak vannak rajta, ahogy rálépek, egy nagy darab kiszakad belőle, egy pillanatig csend van, aztán a medencébe csobban. Lent egyszerre kiabálni kezdenek, mindenki az én nevemet kiáltja, tudom, hogy mindenki engem néz, igen, engem néznek, és nem egymást nézik, erre gondolok, ahogy a fejem fölé emelem a kezem, erre gondolok, ahogy lassan végigmegyek a betonlapon, végig, egészen a legpereméig, erre, ahogymegállok, erre, ahogy lábujjhegyre emelkedek, ahogy felnézek az égbe, erre, ahogy teleszívom a tüdőm levegővel, ahogy elrúgom magam a betonról.

Engem, egyedül engem.