A műtős
A műtét alatt kiszolgálom a műtősnőt, bekapcsolom a műszereket, állítom az asztalt, a lámpát. A sterilitás miatt óvatosan kell mozognom, a műtőszemélyzethez nem mehetek harminc centiméternél közelebb. Nem nyúlhatok az asztal fölé, nem vehetek el műszert, csak azt, amit gézbe csavarva kiad a műtősnő, vagy ami leesik. A sebzárást követően a beteget átteszem a kocsira, majd a kórteremben az ágyába. Aztán kitakarítok a műtőben, és előkészítek a következő operációra.
Engem senki sem tolt, 15 éves korom óta dolgozom. Édesanyám ’93-ban meghalt, apám rokkantnyugdíjas lett. Öntödében dolgozott, gerincsérvvel háromszor operálták. Hárman maradtunk az öcsémmel, ezért abbahagytam a szakközépet – karoszszérialakatosnak tanultam –, és egy ismerősöm beajánlott kórházba, rakodómunkásnak. A kezdő fizetésem 15 ezer volt.
’96-ban elvittek egy évre katonának, az utánunk jövők már csak kilenc hónapot húztak le, aztán meg is szűnt a kötelező sorozás. Őr voltam, majd lövész, végül kiképző. Jó volt, fegyelmet tanultam, rendet, ruhahajtást az élére.
A kórházban a leszerelés után a mosodába kerültem, ott már járt veszélyességi pótlék is, gondolom, a szennyes, véres ruha miatt. A zsákokba 60 piszkos lepedő fért, kivasalva még több, nyomtak legalább hetven kilót. De már 48-50 ezret kerestem. Aztán munka után, négytől reggelig betegszállító is lehettem, ez 20-25 ezerrel megdobta a fizetésem.
2001 nyarán vállaltam egy harmadik mellékállást, fröccsöntést. Nem nehéz, de monoton meló volt: napi 150-200 napernyőtartót, nyúlitatót, műtojást készítettünk, lesorjáztuk, pakoltuk. Nagyon meleg volt a több száz fokos kemence mellett. Így már 120 ezret vittem haza, mind elment a lakásra, kölcsönökre. Apám ivott, rá is figyelni kellett, mikor, honnan jön haza.
2002-ben egy teljes évig csak fröccsöntés volt, de aztán rosszabb lett a pénz, ezért visszamentem az egészségügybe.
Műtősfiú lettem. Mindig érdekelt a műtő, hogy milyen az emberi szervezet belülről. A nőgyógyászaton kezdtem, ahol rögtön bedobtak a mély vízbe. Első nap egy sürgős kétkesztyűs császár. Ilyenkor nincs idő előkészítésre, bemosakodásra. Az orvos két gumikesztyűt húz, a szülő nőt azonnal elaltatják, és már vágnak is, hogy minél gyorsabban kikapják a gyereket. Nagy volt az ijedelmem, el ne rontsak valamit. Nem szabad kapkodni, véletlenül sem a steril cucchoz érni. Egész jól ment. Szerencsére nem vagyok finnyás, erős a gyomrom is, de eleinte nehéz volt. Ahogy reccsennek az izmok, amikor császármetszésnél húzzákvonják a nyitott hasat… Az abortuszok is nagyon megülték a lelkemet, egy ideig nem is bírtam az asszonyhoz nyúlni.
Nem panaszkodhatok az orvosokra, nem aláznak. Persze ha azonnali a műtét, ingerültebbek, erélyesebben beszólnak, Norbikám, kapd össze magad. A műtősnők is megkövetelik a rendet, és igazuk is van, ott ők az igazi főnökök. A múltkor jött egy főorvos, hogy gennyes tályogot akar megműteni a sterilben. A műtősnő nem volt hajlandó rá, menjen a szeptikusba. A főorvos nyelt egyet, és ment.
Jó volt a pénzem. Volt veszélyességi, voltak pótlékok, délután húsz, éjszaka ötven, hétvégén száz, ünnepnap kétszáz százalékos. Abba is hagytam minden egyebet, inkább megcsináltam havi 14 éjszakai ügyeletet, aztán másnap nappal meg folytattam. Fel is ment a nettóm 130-140 ezerre. Kellett a pénz, hogy megalapozzam a saját életem. Ugyanis ’98-ban megismerkedtem a feleségemmel. Ő laborasszisztens. Albérletbe, majd ’99-ben önkormányzati lakásba költöztünk. A másfél szobában hozott két lányával és a gyorsan jött közös gyerekkel. Havi ötven plusz rezsi, a téli fűtésidényben felszaladt 90-100 ezerre.
2004-ben az anyósom eladta a lakását, hozzánk költözött, és adott ötmillió indulót, saját házra. Kinéztünk egyet, szintén itt a külvárosban. Nyolcmillió hitelt vettünk fel, a párom fizetésére. Havi 37 ezer forint volt a törlesztőrészlet.
Eleinte jónak tűnt, csak így is szűken voltunk. A kert aprócska volt, csupa beton. 2007-ben egy rokkantnyugdíjas nő megvette (volna) 12,2 millióért, mert így kapta volna vissza a gyerekét az intézetből. Szerződéskötéskor letette az 1,7milliós foglalót, az ügynök azonnal leszedett róla 800 ezret, azóta sem látta senki. A következő ötmilliós részlet után az asszony egyszer csak kijelentette, hogy a ház büdös – sosem volt az, látja, mekkora itt is a tisztaság –, és nem fizetett tovább. Mi, dőre fejjel, hagytuk korábban beköltözni, nem lehetett kitenni. Azóta is pereskedünk.
Közben pedig továbbléptünk, ebbe a gyönyörű házba. Mivel csak ötmilliót tudtam letenni, kénytelen voltam 17millió 585 ezer banki kölcsönt felvenni – svájci frankban. Most mondják, hogy felelőtlenség volt frankban felvenni. Csak épp senki sem kérdezett. A bank így adta, és kész. Szocpolt nem kaptunk, mert a feleségem épp betöltötte a 35-öt. Kezdetben 90 ezer volt a törlesztő, ami mára felment 147 ezerre. Írtunk a banknak, hogy segítsen, nem bírjuk, nem is válaszoltak. Helyette küldtek egy közjegyzői felbontó szerződést, hogy én egyoldalúan megszegtem a szerződést, holott előtte még felszólítást sem kaptam. Áthidaláshoz kértem a kórháztól rendkívüli segélyt, kaptam is 200 ezer fizetési előleget, amit hat hónap alatt kellett visszaadnom. A bank azóta is egy az egyben leemeli a havi 90 ezres fizetésem, és azzal áltat, hogy majd új megállapodást kötünk. Nem tudjuk, mi lesz, 25 millióval tartozunk nekik. Azt ígérik, hogy nem adják el a fejünk fölül a házat, hanem a tartozásunkat építési kölcsönné alakítják át, meglátjuk.
Közben a kórházi jövedelmem kb. 40 ezerrel csökkent, ma csak 85-90 ezret viszek haza. Az ötvenszázalékos éjszakai pótlék húsz lett, a délutáni megszűnt, cafeteria nincs, üdülési csekk sem, amit korábban hol kaptuk, hol nem (negyedévenként 12 ezret). A legfájóbb az, hogy teljesen felszámolták az ügyeleti rendszert, tizenkétórázunk, nincs hétvégi pótlék. Egyedül az utazási kedvezmény maradt, de nem utazunk sehová.
Pedig még többet dolgozom, havi 230-240 órát, csak a kórházban. Mert megint több állásom van. Egy szakrendelőben, amikor hívnak, egynapos sebészeten helyettesítek. Nappali munka, fél nyolctól fél ötig, bruttó nyolcezerért. A kórházban csak éjszakára osztatom be magam.
A harmadik állásom teherszállítás. Egy három és fél tonnás teherautóval terítek másfél tonnányi árut. Kilométerenként tíz forintot kapok. Havonta levezetek 15 ezer kilométert. Többnyire nincs rakodó, targonca meg pláne nincs, nekem kell trógerolnom, ráadásul az ellenőrökkel is hadakozni, hogy ne bontsák meg a csomagolást, ne tegyék tönkre az árut, mert abból is nekem származik bajom.
De ez sem megy már annyira, kevesebb a megrendelés. A tulajdonos néha kölcsönadja a teherautót költöztetéshez, és hétvégeken a feleségemmel, jóval áron alul, cipeljük a bútorokat… akkor tehát ez a negyedik állásom. Persze a jövedelem felét leadom a tulajnak, illetve benzinre költöm. Nem, nincs több jövedelmem. Igen, nálunk is van kiskassza, amiből kap mindenki, műtősnő, irodista – csak mi, műtősfiúk nem. Mert mi „érintkezünk” a beteggel. Kértük az egyik doktort, szóljon az érdekünkben, műtétenként legalább száz forint essen ránk, de lesöpörték a kérésünket. Pedig mi már nem kapunk borravalót. Tíz éve még napi három-négyezer, ma jó, ha öt rongy összejön egy hónap alatt. A betegeknek nincs pénzük, az orvos után nem marad. A nyugdíjasok még adnának, de tőlük nem fogadok el.
A dokik is siránkoznak, hogy nem megy már jól. Nincs bajom velük, nem akarom bántani őket, de azért a nőgyógyászok még mindig a legjobban kereső orvosok, új kocsijukat mutogatják. Én meg szenvedek a nyolcéves Suzukimmal. Háromévesen vettem, havi 26 640 forint törlesztőre, hatvan hónapos futamidőre. Amit most 156 hónapra (13 évre!) módosítottak, hogy ne kelljen emelni a részleteket. Svájci frankos… Pedig néha ezt sem tudom fizetni, és akkor kapom a felszólítást, hogy nyolc napon belül adjam le a forgalmit. Ilyenkor előlegből valahogy kiperkálom, azzal megint kihúzom valahogy.
33 éves vagyok, sportoltam, nem iszom egyáltalán, de már voltak kibukásaim. Egy éve mellkasi fájdalom, fulladás miatt vitt el a mentő. Tüdőembólia, enyhe infarktus, épp hogy megúsztam. Egy hónapig kellett betegállományban maradnom. Igen, cigizem, ez az egyetlen szenvedélyem, muszáj valahogy kiereszteni a gőzt.
Az egészségügyből csak folyton vonják ki a pénzt. Bezártak egy csomó osztályt, már a környező falvakból is özönlenek a betegek. Kevesebb pénzért kétszer anynyit dolgozunk, egyre keményebb feltételek mellett. A műtőben egy hónapja nem bírják megjavítani a klímát, az orvosokról szakad a veríték, nem győzöm törölni a homlokukat. A műtősfiúk többsége morog, ha ügyeletben felkeltik, csapkod, nekitolja a kocsit a csempének. Pedig a beteget akkor is el kell tolni, ha büdös. Nem bántom a nővéreket, hogy nem küldik el őket fürödni műtét előtt, negyven betegre ketten jutnak.
Öt éve köteleztek, hogy szakképesítést szerezzek, a tíz hónapos képzésért a száztízezret kifizette a kórház. Ennek fejében aláírtam, hogy legalább két évig maradok. Nem bántam meg, igazából élveztem a változatosságot a különböző osztályokon, a sokféle beteget, még a mikroszkópba is belenézhettem. Le is vizsgáztam, de már senkit sem érdekelt. A 20 műtősfiúból hármunknak van végzettsége, pedig elvileg egyikünk sem dolgozhatna nélküle.
A feleségem sincs soha otthon, napi 13 órát dolgozik. A hetvenezres asszisztensi fizetése egy az egyben megy az előző, peres házunk törlesztőrészletére. Négy éve nem bírjuk eladni, benne lakik a jogcím nélküli „vevő”. Pedig fél áron, hétmillióért árusítjuk. A párom hétvégeken takarítani jár, meg szűrőbuszozni vidékre. Ezt jól fizetik, óránként kétezer forintot kap.
Hogy miből élünk? Néha én is felteszem magamnak a kérdést. A feleségem nagy sakkozó, ő tologatja, csoportosítja az adósságunkat, hol kell a legsürgősebben betömni a lyukat. Látja ezt a „főkönyvet”? Ebbe az utolsó fillérig minden tételt beleír, a harmincforintosat is. Minden heti nagybevásárlást gondosan megtervezünk, muszáj tízezerből kijönnie.
Özvegy anyósom nélkül egy napig sem bírnánk. Tíz éve velünk lakik, a nyugdíjából fizetjük a húszezer forintos villanyszámlát. De főleg ő főz a gyerekekre. Én nem tudom, hogyan csinálja, de hatunknak kijön a havi ötvenezres kosztpénzből. A kertben paradicsomot, paprikát, petrezselymet, epret termeszt. Mindent kitalál: pirítós, spenót, zsíros kenyér, Tesco májkrém 158 forintért. Főtt étel hetente háromszor kerül az asztalra, paprikás krumpli, tojásleves, krumplis tészta, meleg szendvics, olcsó húsból pörkölt.
Nem költünk semmire. Mobilunk van, céges, szerencsére. Kocsival olcsóbb, mint busszal bejárnunk. Mindig kétezerért tankolok, ablakmosónak meg jó a szappanos víz. Új ruhát nem veszünk. A gyerekeknek nincs szülinapi ajándék, nincs mozi, mi is az esküvőnk előtt néztünk utoljára filmet. Tavaly még májusban, szezon előtt lementünk a Balatonra, péntektől vasárnapig, idén már nem. Az iskolai táborba sem tudtuk befizetni a kicsit. Évek óta nem voltunk strandon. Főleg otthon vagyunk, a kertben vagy a tévé előtt. Bringa két gyereknek jutott, a középsőnek most szedem össze apránként az alkatrészeket, a váz és a kerekek már megvannak.
Látja, most is mindenki itthon, én meg a szabadságom alatt a házat építgetem, a végtelenségig. Lassan megy, apránként veszem az anyagot a szigeteléshez, a Nikecelt, a ragasztót, a dübelt. És a pluszkiadások! Vegyes fűtésünk van, erre a kazánt most marta szét a rozsda. Szereztek olcsón újat, 200 ezerért. 65 ezret befizettem, a többit tíz hónap alatt kell törlesztenem.
Ez a gyönyörű horgászbot-felszerelésem a mindenem. A héten, idén először (valószínűleg utoljára) eljutottam a halastóhoz. Fogtam is egy ezerforintos helyjegyért kilenc pontyot, négy kárászt és két amurt. Aztán vissza is dobtam, majd hülye leszek darabonként kifizetni. Meg nem is szeretem a halat...
