A hatalom börtönében
A hatalom − minden hatalom − mindenekelőtt elszigetel. A mértéktelen hatalom nagyon elszigetel, a demokratikus rendszer és a jogállam mértékére visszanyesett hatalom valamivel kevésbé. A polgári demokráciákban a hatalmat gyakorló elit csoportot (és persze mint kárvallottat: az egész társadalmat) mindenekelőtt a korrupció veszélye fenyegeti: nagy hatalom (több cikluson át tartó, kevéssé korlátozott vagy fékezett párturalom) nagy korrupcióval jár, a kis hatalom (rövid ideig tartó, ellenőrzés alatt tartott, hatalmi ellensúlyokkal, fékekkel korlátozott hatalomgyakorlás) pedig kis korrupcióval, mint azt nem akármilyen presztízsű, korszakoknak nevet adó európai politikusok (például Helmut Kohl, Jacques Chirac, Silvio Berlusconi) ellen korrupciós ügyekben indított büntetőjogi eljárások is mutatják, nem beszélve az évtizedeken át kormányzó olasz kereszténydemokraták totálisan korrumpálódott rendszerének összeomlásáról a ’90-es évek elején.
A választásos autokráciákban vagy redukált demokráciákban (féldemokráciákban) a hatalmat − korlátlanságából, ellenőrizhetetlenségéből fakadóan − nem fenyegeti a korrupció, hiszen az ilyen hatalom eredendően és keresztül-kasul korrupt (ennek a korrumpálódásnak egyetlen féke az önkorlátozás, mindenekelőtt az autokratikus vezér esetleges puritanizmusa, ilyen-olyan felülről elindított, általában populista tisztogatási akciói). Az autokratikus hatalmat fenyegető legnagyobb veszély tehát nem a korrupció, hanem az élettől való elszigetelődés, a politikai vezető csoport és maga a politikai vezér „karcerizálódása”, az ebből fakadó voluntarizmussal és önbeteljesítő katasztrófapolitizálással.
Ervin Goffman Asylums Menedékhelyek című klasszikus szociológiai esszékönyvének egyik tanulmányában használta a „karcerizálódás” fogalmát azokkal a „totális izoláció” elvére épülő zárt intézményekkel kapcsolatban, amelyeknek sajátos jegyeit, tipikus csapdahelyzeteit egy amerikai elmegyógyintézet példáján tanulmányozta és írta le még a múlt század ’50-es éveiben. A börtönök, a pszichiátriai intézetek, az internátusok, a kaszárnyák olyan intézményi helyek, amelyeknek lényegadó vonása, hogy tiltják, kizárják, korlátozzák, minimalizálják az intézményi bennlakók és a külvilág közötti kapcsolatokat, ami mélyrehatóan meghatározza mind az intézményeken belüli társas kapcsolatokat, interakciókat, mind az intézmények lakóinak személyiségjegyeit.
A zárt vagy totális intézmények, amilyenek a börtön, a pszichiátriai intézet, az internátus (ésmásféleképpen, de szintén a világ −e világ vagy a civil élet − kizárására épülő kolostor vagy zárda, illetve kaszárnya vagy laktanya is) nemcsak a fogvatartottak, hanem a fogvatartók számára is az elzárás helyei. A „korlát, kerítés” jelentésű latin „carcer” szóból származó karcer (fogda, zárka, tömlöc, börtön) a totális izoláció természetéből következően nemcsak az elzártakat, hanem az elzárókat, nemcsak a fogvatartottakat, hanem a fogvatartókat, nemcsak az őrzötteket, hanem az őrzőket is „karcerizálja”, „rabosítja”. Hogy ez konkrétan mit jelent, annak elképzelésére elég talán Milos Forman Száll a kakukk fészkére című régi, de aktualitásából mit sem vesztett amerikai filmjét (és az alapjául szolgáló Ken Kesey-regényt) felidézni. De utalhatnék Robert Musil Törless iskolaévei és Ottlik Géza Iskola a határon című remekműveire is, melyek a radikális művészet katartikus erejével szembesítenek a totális intézmények és rajtuk keresztül minden totális vagy totalizálódó hatalomgyakorlás természetével.
A hatalom bizonyos értelemben ugyanis az elzárás helye: körülkeríti a hatalmat gyakorló személyt, elzárja az élet valóságos folyamatától, falakkal veszi körül, amelyen csak speciális kémlelőnyílásokon, információs lőréseken és lyukakon keresztül nyílik kilátása a világra. Valójában még ezeken keresztül sem ő maga néz ki, hanem a kémlelőnyílásokhoz, információs lőrésekhez rendelt szakszolgálatok emberei − ilyen-olyan informátorok, szaktanácsadók, adminisztrátorok −, akik a hatalom emberének szemeiként, füleiként, kezeiként szolgálnak. Azt látja és hallja, amit azok látnak és hallanak, illetve amit eléje tárnak vagy eléje merészelnek tárni. Nem egyszerűen megszűrik számára a világot, de úgyszólván előrágják, amit aztán a hatalom embere többé-kevésbé kelletlenül, néha méltatlankodva, néha kegyesen elfogyaszt és méltóztatik megemészteni.
Természetesen a demokratikus hatalom embere is „karcerizálódik”, őt azonban valamelyest mégiscsak védi a teljes izolációtól, a demokratikus hatalom nyitottsága, belső osztottsága, decentralizáltsága, a visszacsatolási mechanizmusok, a politikai és társadalmi vita folytonos kényszere, a tárgyalási, egyeztetési, versengési kényszer. Viszont a monolitikusan felépülő, teljesen centralizált, egyetlen kézben koncentrált, mindenféle visszacsatolási mechanizmust kiiktató hatalomban valóban úgy ül az egyén, mintha magánzárkában lenne. Ceremoniális kivonulásai a világba, protokolláris megjelenései a politika színpadán és az élet színterein mit sem változtatnak ezen. Viszi magával a zárkát,mint csiga a házát.Még a tömeg sűrűjében is áthatolhatatlan falak, vagy legalábbis légüres tér veszi körül.
A hatalom azért válik börtönné a hatalom embere számára, mert a hatalom – demokratikus vagy zsarnoki természetétől függően többé vagy kevésbé – izolálja őt. A hatalom úgyszólván rabosítja mindazokat, akik a hatalom színtereit megszállják. A hatalom helye a fogvatartás helyévé válik: legrosszabb esetben magánzárkává (a zsarnoki hatalom esetében egyenesen dühöngővé), legjobb esetben pedig egyfajta „zárt osztállyá” a csúcselit számára. A csúcson levők ugyanis előbb-utóbb szükségképpen szűkkörű, zárt csoportot alkotnak, amely kasztosodásnak és szektásodásnak indul. Azt a csoportot, amely a hatalmi hierarchia csúcsán áll – Goffman nyomán – zárkacsoportnak vagy a hatalomkórház zártosztályának is nevezhetnénk.
A hatalomban eltöltött évek számával együtt vastagodik a fal a cella körül. A totális hatalom börtönében raboskodó politikus arcára kiül a bizonytalanság, a gyanakvás, a félelmi hisztéria; egyre nagyobb ingerültséget ésmegvetést táplál az általa készített politikai levesbe szüntelenül beleköpdöső külvilág iránt; mind jobban iszonyodik a „valóságnak” nevezett szörnyetegtől, undorodik az úttörő megoldásait és rendelkezéseit szabotáló élet tisztátalanságától, nyersességétől és kuszaságától (mint ismeretes ez az életundor diktátoroknál sterilitási hisztériában, sőt olykor nekrofíliában kulminál).
A magukat a hatalom zárkájába bebörtönzött politikai vezetők szüntelen fantáziálásai ilyen-olyan ellenfeleik börtönbe vetéséről, a börtönnel való szüntelen politikai fenyegetőzés, a megfélemlítő és megalázó célzatú letartóztatások, bilincsbe verések, láncon hurcolászások, rabosítások csupán kivetülései a hatalmat gyakorló saját rabságának, ami persze a láncon táncoltatottaknak szerény vigasz. Egy biztos:minél áttörhetetlenebb a hatalom börtönfala, minél zsarnokibb a hatalomgyakorlás maga, vagyis minél nagyobb rabságban sínylődik a hatalom embere, annál szívesebben és annál gyakrabban jelenik meg a politikai retorikában és fokozatosan a politikai gyakorlatban is a börtön: a tényleges börtön és az egyének, társadalmi csoportok izolálásának meganynyi más elzárási formája (elég most hamarjában a magyar gyakorlatból a „munkakerülőkként” kezelt munkanélküli és a hajléktalanok számára megálmodott, rendőrileg őrzött kényszerlakhelyek politikai tervezeteire utalni).
Minél hosszabb időt tölt el valaki a hatalom magasában, ebben a sajátos elzártságban, annál inkább mutatkozik meg ez személyiségén. Minél zártabb az uralmi elit, annál erősebb a gyanakvás, a bizalmatlanság, a megvetés, a gyűlölet azok iránt, akik kívül vannak rajta, akik nem ehhez a zárkacsoporthoz tartoznak, akik egy másik hatalomzárka lakói. De voltaképpen a külvilág a maga egészében ellenséges hatalommá tömörül a hatalombörtön lakójának képzeletében, hiszen alig érintkezik vele, mégis szüntelenül beszűrődik cellájába a külvilágban zajló válságok és a külvilágból érkező figyelmeztetések nyugtalanító morajlása.
Demokráciákban, ahol a vezető garnitúrák annak demokratikus rendje és módja szerint cserélődnek, bámulatos az az átváltozás, amelyen a hatalmat éppen elvesztett, azaz a hatalombörtönből frissen szabadult politikusok mennek keresztül. Lehullik róluk a hatalom gondterhes gipszmaszkja, elenyészik ripacskodóan harsány magabiztossága. A hatalombörtönből szabadult politikus összelappad, mint a felfújt óriásgumibaba, sivítva távozik belőle a börtönlevegő, amely olyan hatalmasra fújta, hogy néha majd kidurrant. Egyszeriben szerénynyé, szinte alázatossá válik, újra saját hangján kezd el beszélni, arca visszanyeri eredeti emberi vonásait, melyekben gyerekes zavarodottság, csodálkozó hitetlenkedés, mélységes belső bizonytalanság, olykor pedig félelem és gyász keverednek. A demokráciákban könnyű a hatalom börtönéből való szabadulás; a zsugorított vagy redukált demokráciákban, amilyenben ma már mi is élünk, sokkal-sokkal nehezebb; diktatúrákban pedig lehetetlen. Ott a hatalombörtönt időről időre a nép veri szét, általában akkor, amikor a cellákban már csak egyetlen ember, a zsarnok raboskodik.
