– Akkor is jártam ám Pesten – mondta büszkélkedve reb Slojme. Nem sokkal az után történt mindez, hogy elmesélte ötvenhatos európai utazását és megismerkedését későbbi feleségével.

– Különös év volt az a hatvannyolc –csóválta a fejét. – Akkortájt váltam el. Sabbaticalen voltam. Nem kellett tanítanom, gond nélkül átjöhettem Európába pár hónapra. Leülünk? – intett a Jászai Mari tér felé, amiből sejthettem, hosszabb történet következik.

Nyugdíjasok, diákok és hajléktalanok üldögéltek az októberi fáradt napsütésben, amikor utolsó tartalékait éli fel a nyárutó, s az ember megzavarodik. Hirtelen oktalan remény ébred benne: hátha idén elmarad a tél. Találtunk két szabad széket, és mi is süttettük magunkat, mintha előre töltekeznénk a fénnyel és a meleggel.

– Nem túl dicsőséges történet, de egy ilyen öreg zsidónak, mint én, már mindegy – vonta meg a vállát. – Szóval, hatvannyolcban vagyunk, Párizsból jönnek a hírek a diáklázadásról, Prágából pedig arról a Dubcekről. Én meg fogom magam, veszek egy repülőjegyet, és anélkül, hogy megmondanám, mikor akarok vissza menni, átrepülöm az óceánt és ide jövök. Akkormég élt a nénikém, ez volt az ürügy, mit keresek itt. De hogy igazán mit is akartam, meg nem mondom magának – csóválta a fejét, mint aki ennyi év után sem érti önmagát. – Persze elmentem Újhelybe, megnéztem a temetőt, találkoztam egy-két emberrel Pesten is, de leginkább... Olcsó volt a dollárommal a szálloda, kivettem a Gellértben egy lakosztályt. És voltak bizonyos hölgyek is, de ezt nem kell híresztelnie, legalábbis amíg élek. És mielőtt rosszra gondolna, ne felejtse el, ez már a válásom után történt. Az eléggé megviselt.

Érezni akartam talán, hogy élek. Otthon, Amerikában, csak ténferegtem, nem találtam a helyem, itt meg úgy éreztem, történik valami. Mi lesz itt? Lesz-e változás? Jöttem-mentem, nappal öreg zsidókkal beszélgettem, a földijeimet látogattam, akik csak Pestig jutottak. Kerestem azokat, akiknek még volt valami halvány fogalmuk arról, mi az az Újhely. Vagy Tokaj. Vagy Hegyalja-Mád. Tudja maga egyáltalán, Miklós, hogyha elindul Újhelyről, ahol én születtem, Nyíregyháza felé, merre vezet az út?

Hagyott időt, hogy gondolkodjak, de hiába. Nem tudtam a választ. Mindig gyenge voltam topográfiából. – Sárospatak, Olaszliszka, Tass, Zalkod, Bodrogkeresztúr, Timár, Rakamaz, Tokaj, Nagyfalu, Tiszaeszlár – élénkült fel, ahogy lelkesen sorolta a településeket. – Az utóbbiról tán csak hallott? Mindegy – legyintett. –Meghívtam a földijeimet egy kávéra vagy egy snapszra, beszélgettem velük, sajnos, akkor még magnó nélkül, és elénekeltettem velük, hogy imádkoztak odahaza. Esténként pedig... Mit mondjak? Esténként nem a földijeimmel voltam.

– Hanem? – kérdeztem, mert várta a kérdést. Növelni akarta a feszültséget, érezni a kíváncsiságom.

– Lumpoltam. Hol a Maximban, hol a Bristolban, hol egy kiskocsmában, olykor azt se tudtam, hol, de mindig akadt társaságom, és olyan segítőkész hölgy is, aki hazavitt. Bár sokat ért a dollárom, erősen fogyott a pénzem. Valami mégis itt tartott... – hallgatott el egy pillanatra, mert nagy kurrogás közepette galambcsapat rebbent fel előttünk.

– Akkor jött az ötlet, hogy ki kéne menni Bécsbe. Az egyik éjszaka megsúgták, hogy Bécs és Pest közt igen jó a kiskereskedelem, ha valaki szabadon jöhet-mehet a határon. Azt is megmondták, mik a kurrens cikkek. Így kezdtem bele az üzletbe, én, aki soha életemben nem bizniszeltem. Tanításon, könyveken kívül soha semmivel nem kerestem, igaz, abból se sokat. Mindenesetre akkor belefogtam. Haza is mehettem volna, de idegesített az itteni nagy rend és fegyelem, gondoltam, ha már pénzre van szükségem, miért ne éljek a lehetőséggel, hogy utazhatok. Úgy járkáltam át a határon oda-vissza, mintha a munkahelyemre utaznék, ami, bizonyos értelemben igaz is volt.

– És mit csinált? – kérdeztem megilletődve. – Csempészett?

– Miért használ ilyen fogalmakat? –emelte fel a hangját. – Mintha annak a rendszernek a fejével gondolkodna...Kereskedő lettem egy-két hónapra. Magam sem értem, miért, de nem kaptak el soha. Talán az amerikai útlevelem, vagy a szex lapok miatt, amiket a vámosoknak adtam...

– És mivel seftelt?

– Mivel-mivel? Mint a viccbeli zsidó, akit megkérdeznek, minek megy Munkácsra. Azt mondja, tanúskodni. Na de milyen ügyben? Milyen ügyben, milyen ügyben, feleli, was kommt. Ami jön! Én meg azzal kereskedtem, amit javasoltak. Tűzkövet hoztam be, meg orkánt. Nyolctíz kabátot, szépen összehajtogatva. Egy ötvenhatos magyarnak volt egy raktáráruháza Bécs külvárosában, ott vásároltam. Ha kinyittatták a bőröndöm, akkor se tűnt fel, ha meg kipakoltattak, azt mondtam, ennyi a családnak és a barátoknak is dukál. És akkor jött a szexlap... A vámosok szerették az ilyesmit. Elvégre ők is csak emberek, még ha félni kellett is tőlük annak idején. De hogy mennyit érhetett akkor egy orkánkabát, meg nem mondom magának – nézett körül, mintha egy másik öreget keresne, akitől megtudakolhatná.

– Orkán és tűzkő? – kérdeztem csodálkozva. – Ezek voltak olyan kurrens cikkek?

– Tudom én? – mélázott el. – Engem igazából nem is a pénz érdekelt. Inkább a veszély. Vagy, hogy valamilyen szabályt megszegjek. Nem érti, igaz? Pedig ez volt az én hatvannyolcam.