Okos húzás volt,mert a kezdő színészt akkor és ott ismerte meg a sajtó a Social Network egyik főszereplőjeként. S mire ősszel, a torontói filmfesztiválon ismét találkoztunk a Ne engedj el című film kapcsán, Garfield szeméből már teljesen eltűnt a kezdők zavara, és olyan magabiztosan válaszolt a Népszabadságnak,mintha soha nem akarna megszabadulni Hollywood öleléséből.

A Ne engedj el „trükkje”, hogy egy science fiction mese ürügyén tulajdonképpen az emberi szabadság korlátairól és az eleve elrendelésről szól. Vagy tévednék?

Nem, nem, sőt. Az, hogy ez a két lány (Carey Mulligan és Keira Knightley) és egy fiú (Andrew Garfield) egy utópisztikus világban eleve halálra ítélt szervdonor, Kazuo Ishiguro számára csak eltúlzott keret. Valójában azt firtatja, mennyire vagyunk képesek kitörni abból, amibe születtünk és belenőttünk, és megteremteni a szabadságunkat. Legyen az elviselhetetlen családi hagyomány, elvakult szerelem, bűntudat vagy egyéb lerázhatatlannak vélt kötődés, a kérdés az életben az, mennyire vagyunk képesek leszámolni vele. Nekem kivételes szerencsém volt, mert a szüleim soha nem csapták le a szárnyaimat, pedig a legtöbb családban nem örülnek, ha a csemete ilyen bizonytalan pályára adja a fejét, mint a színészet. Persze engem is kötnek bizonyos dolgok, mert száz százalékig senki nem szabad. De akit visszafognak, az hamar elveszti az ártatlanságát az életben, mert nem tud őszinte lenni sem máshoz, sem magához.

Színészi szempontból rendkívül erős összjátékot igényelt ez a film. Hogyan alakították ki az összhangot Keira Knightleyval és Carey Mulligannel?

Nem vagyunk egyformák, de a gondolkodásunk nagyon hasonló, és mindkét színésznő okos, érzékeny, figyelmes, nyitott ember. Ennek köszönhetően két hét próbával megúsztuk, és két hónapig olyan simán forgattunk, mintha évek óta dolgoznánk együtt.

Ön Amerikában született, de Nagy-Britanniában járt iskolába. Mit gondol, ez mennyire tette európaivá a szemléletét?

Los Angelesben születtem, de mivel anyám angol, a szüleim úgy döntöttek, okosabb, ha a testvéremet és engem Euró pában iskoláztatnak, részben azért is, hogy egy kicsit magunkba szívjuk a brit hagyományokat és a nagyszülők közelében legyünk. Ráadásul nem is Londonban, hanem Surrey-ben, vidéken. Egyik fülemben amerikai apám értékrendje és akcentusa cseng, a másikban az angol anyámé, vagyis mindkét világ legjobbikát örököltem a szüleimtől.

A Ne engedj el triumvirátusát különös, szinte irracionális szeretet köti össze. Ön szerint létezik ilyen felfokozott érzelem?

Ha maga az érzelem nem is, a remény létezik, és ebben a vonatkozásban van okom optimizmusra. A szüleimhez, a testvéremhez ilyen szeretettel kötődöm, még akkor is, ha néha vannak sötét pillanatok, amikor mindent megkérdőjelez az ember. Ez a film azért áll olyan közel hozzám, mert filozófiailag azt elemzi, milyen rövid az élet, és mennyire fontos, hogy mivel töltjük meg. A szeretet és a megértés a legfontosabb.

Ebből nem sok létezik Hollywoodban, tehát abból a pakkból kell pótolnia, amit otthonról hozott magával.

Ez pontosan így van. A spirituális tarisznyámban ott lapul, hogy a szüleim nem mosták át az agyamat, nem oktrojáltak rám semmilyen véleményt és nem diktálták, hogyan éljek. Nem mondták azt sem, hogy higgyek a reinkarnációban, de azt igen, hogy amíg élek, lelkiekben gazdag, jó emberekkel érdemes körülvenni magam, akiktől tanulhatok és kérdezhetek. Ez olyan lelki szabadságot adott, amely szárnyakat ad, de veszélyes is, mert elaltatja a gyanakvást. De valami hetedik érzékkel mégiscsak megáldott, mert megérzem, ha rossz emberek ólálkodnak körülöttem, és lerázom magamról ezt a negatív energiát.

És mit gondol az eleve elrendelésről? Véletlennek vagy sorsszerűnek tartja, ami önnel történt, hogy főszerepet kapott a Social Networkben, aztán ebben a filmben és a Pókemberben?

Ha erre tudnám a választ, én lennék a világ leggazdagabb embere és... most valahol egész máshol lennék, nem itt, hanem a világ távoli csücskében, egyedül, csodálatos harmóniában és békében a világgal. Fogalmam sincs, ki irányítja a sorsomat, csak azt tudom, hogy néhanapján az az érzésem, mintha közöm lenne hozzá, aztán ugyanazzal a lendülettel megkérdőjelezem magam. Hány ember él ebben a városban, ebben az országban, ezen a világon, aki azzal küszködik, hogy a kezében próbálja tartani a sorsát? Naivitás, ugyanakkor kell a tudat, hogy mégiscsak valamennyi közünk van hozzá, nem igaz? Ebben a filmben ezt a gyötrődést fejezi ki az utolsó kiáltás, hogy isten, ha vagy, látod-e, mekkora fájdalmat tudsz okozni? Milyen meszszire tudod lökni az embert attól, ahová saját magát szánja? Nincs válaszom. Jó válaszom legalábbis.

Említette, hogy mennyit köszönhet a szüleinek. Színészcsaládból származik?

A magánéletemről nem szívesen beszélek, kérem, érje be annyival, hogy én vagyok az első színész a családban, és véletlenül csöppentem bele. Sportolónak készültem, tornáztam, úsztam, rögbiztem, aztán egyszer csak elmúlt a lelkesedésem, és ezt az eredményeim is tükrözték. Tudományos pályára nem voltam alkalmas, mert ehhez nem vagyok elég befelé forduló, és amikor már majdnem elkezdtem kétségbeesni, hogy nem találom magam, volt egy tanárom, aki megrázott és visszaadta az önbizalmamat, hogy nyugodjak meg, semmi baj, csak túlbuzog bennem a kreativitás. Így lettem színész azzal a tudattal, hogy mások bőrében milyen izgalmas lehet élni... és még ha kicsit romantikusnak is tűnik az indulásom, tulajdonképpen sikerült. Hogy kik inspiráltak? Daniel Day-Lewis elsősorban. És már a puszta gondolatba is belepirulok, hogy színész lehetek, mint ő...

És azt hogyan dolgozza fel, hogy mint a hollywoodi masinéria része, máris címlapsztori?

Ha ez lenne a fontos, már a fejem se férne be az ajtón, de hál’ istennek én nem gondolkodom sem hírnévben, sem talmi sikerekben, hanem lehajtott fővel megköszönök minden lehetőséget, mert soha nem fogom elfelejteni, hogy harminchat hasonszőrű sráccal névtelenül kezdtem, és csak az isteni szerencsének köszönhetem, hogy én vagyok itt, nem ők. Másnak még desszert sem jut, nemhogy ötfogásos vacsora, mint nekem. Az élet érdemtelenül és értelmetlenül osztja a lapokat, ebben a szakmában különösen. Számtalan tényezőnek vagyunk kiszolgáltatva, elsősorban mások ízlésének, szemének, az adott pillanatnak, amelyhez köze sincs a tehetségnek. Tehát ha azt kérdezi, mekkora boldogság a számomra ez a siker, akkor csak azt tudom mondani, hogy nem ebben mérem az életemet és az eredményeimet, hanem abban a szerencsében, ami véletlenül megadatott.

Toronto, 2011. május