Finnországban gyakran süt a nap. A miniszterelnök is ennek csapdájába esett: a hajnali komor idő meleg kabátot, sálat, kesztyűt követelt, de kora délutánra ezekre már semmi szüksége nem volt. Reggel, amikor beért a hivatalba, levette mindenét. Szó szerint. A kormányőrök aktív figyelme mellett ugyanis már hónapok óta kapcsolatot ápolt az ország legszebb személyzetisével. Matti és Noé egymásba habarodtak. Matti eddig csak saját magát szerette, meg őt szerette az ország többsége is a legutóbbi választásokon, sőt a felesége és a két kutyája is imádta. A miniszterelnököt szerették még a tanácsadói is, akik az utóbbi időben minden rossz hírt, egyebek mellett a népszerűségi mutatókat is eltitkolták előle, nehogy ez esetleg szomorúvá tegye.

Noé azonban új szerzemény volt.

Február legeleje lehetett, amikor először meglátta. Papírokat vitt könnyes szemekkel a Parlament folyosóján. A miniszterelnök jött vele szembe, aki meglátván a síró arcot, nem tudta megállni, hogy ne állítsa meg. Noénak a meglepettségtől kiestek a papírok a kezéből, mire a miniszterelnök azonnal lehajolt, hogy segítsen összeszedni. A sok diplomáciai ebéd és vacsora hatására azonban a nadrágja ebben a pillanatban a lehető legkényelmetlenebb helyen hasadt el. A jelenet abszurditásába aztán már bőven belefért, hogy Noé felajánlotta, megvarrja gyorsan a nadrágot. Két percen belül kikötöttek Noé szobájában. Miközben Noé rendbe hozta a nadrágot, a miniszterelnök a sírás okát is megtudta: túl sok embert kellett Noé szignójával kirúgni a hivatalból. A miniszterelnök igen elérzékenyült, ahogy rátekintett Noé ártatlan arcára, de ekkor még fölülkerekedett a politikusi énje: gyors szónoklatba kezdett, ki-kinézve közben az ablakon. Szónokolni, azt nagyon tudott.

„Óh, édes, meg kell értenie minket. Mi nem hazudhatunk. Most ennek nincs itt az ideje. Most őszintének kell lennünk. Számos beszédben és könyvben meghirdettem már ugyanazt: az Új Finnországot!”

Noé csak varrt tovább, és egyszer csak észrevette, hogy a miniszterelnök ujjai felfogták a pergő könnyeit. Mindkettőjük arca gyöngyözött. Váratlan, nem mindennapi szituáció volt ez az életükben. Miniszterelnök és személyzetis állt egymással szemben, ha úgy tetszik, emberként. Mattinak mennie kellett, rohant a Parlamentbe, hogy kiossza az ellenzék vezérét: „Önöknek nincs elképzelésük az országról, csak nemeket tudnak mondani!” – üvöltötte egy óra múlva, szembenézve a nagy ellenféllel, az ellenzék vitathatatlan vezetőjével.

Matti régen volt az utcán. Tanácsadói jelezték azért neki, hogy hívei folyamatosan látni akarják, és artikulálatlanul ugyan – persze az ő védelme érdekében – messziről, a kordonok mögül majd hallhatja hangjukat.

És most még látta is őket. A napfény ellen kevés volt a mappa. Csak annyit látott, hogy hívei messze tőle azt követelték, hogy jöjjön oda. Integetett nekik, amire füttykoncert jött válaszul, és Matti elgondolkodott azon, hogy lám csak, miféle új politikai szokások járják errefelé, kissé örült is ennek. Hívta is kabinetfőnökét, hogy megkérdezze, mi áll ennek hátterében. Kabinetfőnöke, ahogy meghallotta a vonal végén a kormányfőt, a fiókjából azonnal előhúzott a párt tanácsadói által írt tételmondatokat, és kikereste a megfelelőt, illetve a hozzáfűzött Q&A-t. „Főnök”, kezdett bele, „ők a te híveid, de könyörgök, ne menj közel hozzájuk. (...) Szépen lassan alakult ez így, tudod, ahogy a lányok után fütyülnek, na, onnan jön ez. (...) Ma már minden sportmérkőzésen ez történik, sőt el sem mennek, hanem otthon fütyülnek. (...) Tudom, hogy közvetlen ember vagy, ugyanakkor ezen emberek között biztosan vannak provokátorok meg ellenzéki újságírók is, akik ugranának minden mondatodra. Meg, tudod, ezek azért munkanélküliek, hiszen napközben is az utcán tudnak lenni, és rád várni van idejük.” (...) „Igen, igen, a híveid, de kordont azért mindenkinek kell tartanunk, biztonsági okokból.”

Matti hátrafordult, és Noé tekintetét kereste a második emeleti ablakban. A lány szája előtt volt a keze, és mintha intett volna valamit. Úgy érezte, a távolból Noé azt üzeni, ne menj tovább. Összezavarodott. Pár másodperc múlva újra gyors léptekre váltott, és elindult az ünnepélyes zászlófelvonás helyszínéhez, ahol már várta őt a minisztere, együtt kellett koszorúzniuk. Matti nem szerette ezt a minisztert, de úgy gondolta, jobb, ha a kabinetben van, mert így legalább szem előtt lehet.

Mattit nem hagyta nyugodni az a pár pillanatnyi elbizonytalanodás. Ő, a finn szabadság emblematikus figurája, aki a gonosz ellenféllel szemben mindig kiállt a józan ész és a felvilágosult reformok mellett. Neki, akinek legalább huszonhét programja volt négy év alatt arra, hogy milyen irányba menjen ez az ország, nem lehetnek bizonytalanságai.

Aznap este nem tudott aludni. Járt-kelt a lakásban. „Nem tehetem meg” – mormogta magában. Felesége nem is értette, most épp mi a baj, de már jó párszor végigélte ezt. Megvolt a bevált receptje ilyenkorra: teafőzéssel segítette az országot aznap éjszaka is.

A miniszterelnök másnap az összes hivatalos programját lemondta, beteget jelentett. Kollégái is alig tudtak bejutni hozzá, érződött, hogy gondolataiban valahol nagyon messze jár. Délután négy óra lehetett, amikor cselekvésre szánta el magát.

Testőreit kicselezve szökött ki a Parlamentből. Megkönnyebbült, szinte futott. Hamar odaért az őt éltető tömeghez. Már csak a kordon állt közöttük. Már-már önkívületi állapotban kezdett a lebontásához az otthonról hozott kis szerszámosláda legjobb csavarhúzójával. A másik oldalon lévők a döbbenettől elhalkultak. Az emberek nem hittek a szemüknek. Egyszer csak a csavarok megadták magukat, a rács szétbomlott, és Matti szembetalálta magát a híveivel. Vagy valami nagyon mással. Szinte minden ember kezében akadt egy bot vagy egy őt a pokolba kívánó, a kormányát szidalmazó tábla. A miniszterelnök nem is értette, hogyan tévedhetett ekkorát a csapata. Némán állt, és néma volt vele szemben a tömeg is.

Így, kordonok nélkül, már nem tudtak egymással mit kezdeni.