Fő tevékenysége a bútortervezés. Nem kevés – immár az egész világon klasszikusnak számító – szellemes és ugyanakkor attraktív darabjával járult hozzá ahhoz, amit országimázsnak nevezünk. Legismertebb közülük alighanem a Donna, ez a willendorfi Venus telt feminin idomait piros poliuretán habban újraköltő fotel a színes madzaggal hozzákötött gömb alakú lábzsámollyal. Egy nagyobb sorozat –az Up család – legismertebb tagja, amely technikai bravúr is egyben: az összehajtva hazavihető zsákból kinyitáskor automatikusan felfújódva lesz kényelmes és praktikus ülőalkalmatosság.

De Pesce nem éri be a mindennapok szolgálatával.

Gondolkodó szellem, akit – bár dizájner nek mondanak – pusztán a hasznosság soha nem elégített ki. Független filmesként indult a pályán, majd abban az utóbb illúziónak bizonyult reményben lett festőként az újkonstruktivizmus képviselője, hogy a szépség modellálásával megváltható lesz a világ. Azóta sem éri be kevesebbel. „Nem azt kell tenni, amire az életben szükség van, inkább azt, ami helyes.” Ez a jelmondata, eszerint él és cselekszik ma is. A milánói Design Múzeumban, amely egykor a nevezetes iparművészeti triennáléknak adott otthont, természetesen az ő munkái is szerepelnek azon az olasz tárgykultúra elmúlt évtizedeinek fantasztikus sikereit szemléltető kiállításon, amely a minap nyílt meg abból az alkalomból, hogy idén ünnepli ötvenedik születésnapját a világ egyik legnagyobb bútorvására, a Salone del Mobile.

Revelációt azonban ez alkalommalmás kelt. Az igazi szenzációt most nem a fényes múlt felelevenítése szolgáltatja, noha új a dramaturgiája. Nem is a jubileumi szalon, amelynek az ezredfordulóhoz képest szegényesebb kínálatán még mindig érzékelhető az elhúzódó gazdasági válság. A legérdekesebb – s egyben legmerészebb – mű az idei rendezvénysorozaton számomra Gaetano Pesce nagyszabású új műve, az Italia in Croce, amely a harmincas években számos magyar (többek között Gádor István, Kovács Margit) finom sikerének helyszínéül szolgáló klasszicista épület sötétbe burkolózó méretes színházcsarnokában fogadja a látogatót. A hét és fél méteres fekete kereszten egy vörös húscafat ereszkedik alá, korunk megkínzott mártírjainak fényképekről és filmekből ismerős borzalmas látványát idézőn. Egyszerre emlékeztet emberi alakra és – nem kis bravúr ez – Olaszország kontúrjaira. A Megfeszített döbbenetes hatását csak fokozza göcsörtös faktúrája: nem annyira holmi végzetesen meggyötört testet látunk, sokkal inkább sebek végtelen halmazát egy kivérzett, felpüffedt és deformált roncshalmazon, ahol már nem lehet felismerni, hol végződik a mellkas, és honnan indulnak a végtagok.

Az élet olykor nagyszerű rendező: a verniszázsra ugyanis – a szalon megnyitásához igazodva – nem sokkal húsvét előtt került sor. A mű értelmezéséhez egyébként sem kell – még egy idegennek sem szükséges – kommentár. Az alkotó senkiben nem hagy kételyeket azzal kapcsolatban, hogymiért is fest ilyen komor képet – vizionált ilyen tragikus plasztikai látomást

– hazájáról, amely történetesen idén ünnepli fennállásának (az egyesítés) százötvenedik évfordulóját. Nem csak a szakma folyóiratában, az egész világon forgatott Domus hasábjain beszél nyíltan a riporternek keserű indítékairól, a kereszt alatt olvasható egyszemélyesmanifesztumában is éppenséggel cselekvésre felszólító látleletet ad. Úgy látja, a „halandzsa kalmárok”, a „régi pártharcosok” és a „konformisták” önelégültsége, önzése vagy konzervativizmusa keresztre feszítette az országot. Érdemes hosszabban idézni ebből a szövegből, minthogy Pesce sorainak nem kizárólag a honfi társai lehetnek címzettjei: „Olaszországnak dinamikus, új politikai osztályra van szüksége, amely kész a változásra ebben a tőlünk folyamatos megújulást igénylő időben (...) olyan elképzelésekkel kell előállnia, amelyek segítenek országunknak abban, hogy haladást érjen el a jövőben, és sikerrel vegye fel a küzdelmet a világ országai nak hatalmas versenyében. Ennek az új politikai osztálynak fel kell hagynia energiái fecsérlésével az egymás ellen folytatott meddő belharcokban. Nagyszabású tervekkel kell előállnia, és meg is kell azokat valósítania, jólétet adva az országnak, amit az megérdemel, s munkaalkalmat az ifjúságnak, amire annak joga van.”

Pesce – kár is volna tagadni – frivol szellem. Nem csak a mindennapok tárgyainak (legyen szó ágyról vagy székről) képes bizarr – a megszokottól gyökeresen különböző – formát és vele sokakat meghökkentő, akár a többséget meg is botránkoztató értelmezést adni. Blaszfémiába hajló szarkazmus élteti plaszti káit is. Amikor tíz évvel ezelőtt ugyanezen a helyszínen ugyancsak nagyszabású öszszegező tárlatot rendeztek Made in Italy címmel, jellegzetes italikumokat – amilyen a pizza – felsorakoztató installációival mutatott fityiszt mindazoknak, akik nem számolnak az idő múlásával és az ebből fakadó követelményekkel. Akkori plasztikái éppen úgy szóltak azokhoz, akik kívülről is csak az efféle jellegzetességek országának tartják Itáliát, mint akik saját hazájukban nem vesznek tudomást arról, hogy a legmodernebb technológiára épülő dizájn jóvoltából (nem utolsósorban persze a maga nemében páratlan kulturális örökség mozgósításával) Olaszország élenjáró ipari hatalom lett a huszadik század derekán.

A hétméteres keresztfa üzenetén túl ez az érett attitűd is tanulságos példával szolgálhat nekünk, akik szintén hajlamosak vagyunk hungarikumainktól elbódulva nosztalgiázni és nem törődni a jelen mind sürgetőbb egyetemes kihívásaival. Pesce hazafi, az érted haragszom típusából, aki a Sessantuna már említett jubileumára a Cassina cég megbízásából olyan trikolór asztalsorozatot tervezett, amelynek darabjai összetolva az Appennini-félszigetet ábrázolják. Könnyű neki, tehetjük hozzá. Más kultúra, más világ. Nem tudom, mi történne nálunk, ha Magyarország csurogna le véresen a keresztfáról egy magyar művész alkotásán. Én csak arra a tizenkét évvel ezelőtti „botrányra” emlékszem, amelynek Pesce nem kevésbé híres, sokak szemében hírhedt kor- és pályatársa, az osztrák Hermann Nitsch volt szenvedő alanya Orgiamisztérium-színházának bemutatkozásával a kolostorból kialakított Kiscelli Múzeum templomterében. Jézus mártíriumának színes dokumentumfotókon megörökített drámai erejű passiójelenetei dühödt felháborodást váltottak ki értetlenségükben megszentségtelenítést emlegető hivatalosságainkból. De ez már a mi keresztünk.