Amíg itthon élt, szinte mindennap találkoztunk, megittunk pár italt, aztán mentünk aludni, vagy nem. De többnyire igen. Így teltek az évek, és erre úgy emlékezünk, hogy négy nap alatt isszuk meg azt a mennyiséget, amit régebben egész évben ittunk. Mindig négy napra megyek, és mindig egy örökkévalóságnak érzem.

Fél négy van tehát, Valentin-nap hajnala. Felkelek, megmosom a fogam, lezuhanyozom a kis stúdió fagyos fürdőkabinjában, és indulunk. Zoltán – akit az anyja Zoltánnak keresztelt és aztán úgy megtetszett neki ez a választás, hogy soha nem is becézte – velem tart a buszig. Egy órát metrózunk, hogy aztán én onnan egy órát buszozzak, mert a gépem fél hétkor indul a Beauvais reptérről, amit azóta bezártak. Zoltán megölel és reméli, hogy mihamarabb viszontlát. Életem egyik legfájdalmasabb búcsúja ez: úgy fáj a fejem és a májam, hogy azt Whitney Houston sem tudná dalba foglalni.

A reptéren hatalmas tömeg, késnek a gépek. Két órát állok kívül, hármat belül. Leülni nem lehet. Megszólít egy hölgy. A barátjával van. Elbeszélgetünk mindenféléről, aztán elmesélik, hogy a nyáron Pekingbe utaznak, busszal.

– Megyek veletek – mondom.

– Gyere velünk – mondják.Nagy vállalkozás, felejthetetlen út, barátok, gitározás, Kazahsztán. A világ legnagyobb területű tengerpart nélküli országa. Sztyeppék, félsivatagok. De nem csak ebben közös. Ott élnek a madjarok, akiket meg is látogatunk, ha már a genetikai távolságszámítás módszerevél megállapítást nyert, hogy hozzánk, az alföldi magyarsághoz állnak a legközelebb.

– Ezt nem hagyhatjuk ki!

– De nem ám. Számot cserélünk és állunk tovább a sorban. Bemondják, hogy köd miatt nem szállnak fel a gépek.

A Zsangeldi járás, a Szarikopa-tó lenyűgöző vidéke. És a madjarok, a nagy kazak törzsi szerveződés Középső Hordájának kiváló férfijai és asszonyai. Felejthetetlen esték a veszett farkasok földjének népével a tűz körül, forró nappalok a jurták szélvédett árnyékában. Az a nő és az a fájdalom! A reménytelen szerelem húsba vágó fájdalma azon az augusztusi estén. A madjar férfiak nem vehetnek feleségül madjar nőt. Tiltja a törzs. Feleséget a területen élő, törzsszövetséget alkotó közösségből választanak (tehát az Orta zsüz helyi törzseiből), elsősorban az argün, valamint a kipcsak, kerei, konirat és najman törzsekből.

Ugyanakkor az Orta zsüz-ön kívülről szintén nem szabad feleséget választaniuk.

Ez a lokális exogamia jól kitol velem. Talán majd Xinjiangban magamhoz térek, de Sichuanig bizonyára kiheverem a csapást.

Számot cserélünk és állunk tovább a sorban. Bemondják, hogy köd miatt nem szállnak fel a gépek. Még három órát állok sorban, hogy megkapjam az új jegyemet, aztán visszamegyek a buszhoz, utazom vele egy órát, átszállok a metróra, utazom még egy órát, kijövök a metróból. Minden rózsaszín. A parfümillatú város bugyirózsaszín bundát öltött. A férfiak rózsákkal a kezükben rohangálnak, a hajukon megfagyott a zselé nyála. Én egy Western Unionhoz tartok. Még két napot maradok, bankkártyám nincs.

Ott is állok még egy órát, felveszem a pénzt, megyek Zoltánhoz. Ül a fotelben és issza a bort. Amint meglát, elmosolyodik. Megtörli a szemét, kinyújtózkodik, és helyére ropogtatja a csigolyáit. Melléülök. Ejtőzöm egy kicsit, mielőtt dolgoznánk. A plafont bámulom. Biztos vagyok benne, hogy nem megyek Pekingbe.