Pótszilveszter
Biztos, hogy jönni fog, megígérte, hogy eljön, azt mondta, elvisz magával a csillagvizsgálóba, hogy bepótoljuk az elmaradt szilvesztert, azt ígérte, hogy megmutatja a bolygókat, a Vénuszt és a Szaturnusz gyűrűit, olyan erős a távcső, hogy látszanak a gyűrű szemcséi, az apró sziklák, amikből összeáll, persze igazából nem is aprók, hanem hatalmasak, elképzelhetetlenül nagyok, de a távcsövön keresztül nézve olyanok csak, mintha apró kavicsok lennének. A csillagképekre gondolok, Nagyapa régi égatlaszára, hogy merre lehet a Vénusz, talán nyugat felé, arra a temető van, felemelem a fejem, felnézek a nyugati égboltra, egészen sötét, egyetlen csillagot se látni rajta, lassan körbefordulok, az ég fekete, csillagtalan, a hold is eltűnt róla, sötét van egészen.
Péter nem fog eljönni, így nincs miért eljönnie. Ahogy ezt gondolom, érzem, hogy kiszárad a szám, beszívom a fekete levegőt, keserű, mint a füst.
Lehet, hogy akkor se jött volna el, ha tiszta lenne az ég. Csak viccből mondta az egészet, a csillagvizsgálót is és a Szaturnusz gyűrűjét is. Játszik csak velem. Kislány vagyok én még csak hozzá. Nem érdemes tovább várni. Legjobb, ha visszalopózom az ágyamba. Érzem, hogy bekúszik a kabátom alá a hideg, először hátul a két combomon, aztán tovább, a fenekem két oldalán, fel, a derekamig, tudom, hogy mindjárt reszketni fogok.
Egyszer csak megfogja valaki a karom, odanézek, Péter az, ott van mellettem, a kezében egy szögletes zseblámpa, az arcára világít, mosolyog, látom, hogy mondani akar valamit, még mielőtt megszólalhatna, odasúgom neki, hogy pszt, legyen csendben, hallgasson, tudom, hogy ha csak egyetlen szót is szólna, azt Nagymami rögtön meghallaná, a legmélyebb álma mélyén is, és ha meghallaná, akkor felébredne, felébredne, és felülne az ágyán, és a nevemet kiáltaná, azt, hogy hol vagyok, és akkor azt én is meghallanám, még a falakon és függönyökön keresztül is, és akkor már nem tudnék többet megmozdulni, én se és Péter se, itt állnánk a járdán, mint két fekete szobor, és akkor Nagymami ott teremne előttünk, nem kéne neki elemlámpa, anélkül is egészen tisztán látna minket, rám nézne, és haragosan villanna a szeme, és aztán Péterre nézne, és odalépne hozzá, nem mondana semmit, csak előhúzna a fekete szvettere ujjából egy hosszú fekete kötőtűt, és Péter háta mögé lépne, és a kötőtűt hátulról Péterbe szúrná, bele egyenesen a szívébe, és Péter attól nem halna meg, semmi baja se lenne, épp csak egy fekete anyajegye maradna ott, ahol kiállna a bőréből a kötőtű feje, de engem azon nyomban elfelejtene, engem is, a nevemet is és azt is, hogy látott valaha, és nem is jutnék az eszébe többet soha.
Péter nem szólal meg, csak néz, csak mosolyog, aztán a temető felé int a fejével, eloltja a lámpát, megfogja a kezem, húz magával, lehajtott fejjel megyünk, nagyon gyorsan, majdnem futva, a lépteink mégsem csapnak egyáltalán semmi zajt, mintha friss, puha havon szaladnánk, csak éppen nem marad mögöttünk semmi nyom.
Péter tenyere forró, átmelegíti a kezem. Az utca végére érünk, balra fordulunk a sarkon, futunk tovább a temető kerítése mentén. Péter motorbiciklijéhez érünk, ott áll a kerítés mellett, Péter megfogja a derekam, felemel, az ülésre tesz, aztán elém ül, hátranyúl, megfogja a két kezem, előrehúzza, tudom mit kell tennem, kapaszkodnom kell, bele kell kapaszkodnom a derekába.
Soha nem ültem még motoron. Háromnegyedet üt a kápolna harangja, Péter az első kondulás után indítja be, megyünk is már. A derekába kapaszkodom, erősen fogom, nagyon gyorsan megyünk, a combjaimban érzem, hogy a kanyarokban bedől a motor, én is dőlök vele, a szél az arcomba fúj, nagyon-nagyon hideg, becsukom a szemem, aztán kinyitom, hunyorgok a hidegtől.
Amikor megállunk, minden hullámzik, sötét van, az égre nézek, üres és fekete, megszólalok, mondom, hogy semmit se fogunk látni, semmit egyáltalán. A hangom egészen mély, ismeretlenül cseng.
Péter azt kérdezi, féltem?
Nem mondok semmit, aztán bólintok. Péter azt mondja, nem számít. Csillagok meg lesznek, ha egyszer azt ígérte.
Körülnézek, nem is a csillagvizsgálónál vagyunk, hanem kint az építkezésnél, ahol az új kórház épül.
Péter azt mondja, tudja, hol lehet átmenni a palánkon. Fogja a kezem, a zseblámpával világít. Árkokon keresztbe rakott deszkákon megyünk át, keményre fagyott sáron taposunk, keresztülmegyünk egy beton lépcsőházon. Péter kinyit egy bedrótozott ajtót, bemegyünk, Péter azt mondja, ne féljek, meghúz egy kart, megmozdul a padló a talpam alatt, emelkedünk.
Péter azt mondja, ez a munkáslift. Felvisz egyenesen a tizenkettedikre. Már teljesen kész a szerkezet.
A lift nyikorog, gyorsan felérünk. Fent csak a pár betonfal áll, szél van. Az egyik fal tövében két felfordított műanyag veder, odamegyünk, a fal megfogja a szelet. Péter az egyik vederre mutat, ő a másikra ül. A zsákjába nyúl, két csuprot vesz elő meg egy benzinfőzőt, azt mondja, forralt bort fogunk inni, de majd csak éjfél után. Megygyújtja a benzinfőzőt, a lángok kék körben, zubogva égnek. Megint a zsákjába nyúl, tele van a marka csillagszórókkal. Kettészedi a köteget, a felét a kezembe adja. Azt mondja, nem érdemes egyenként bajlódni velük, tartsam az összeset a benzinfőző lángjába.
A láng kéken körülnyalja a csillagszórók végét, nézem, hogy lassan átpirosodnak, aztán kifehérednek, tudom, hogy mindjárt meg fognak gyulladni, lenézek a sötét városra, nem bírom tovább, felállok, meglendítem a karom, a csillagszórók ropogva hányni kezdik a szikrákat, ahogy a levegőbe hajítom az összeset, lent, mélyen alattunk megkondul a nagytemplom harangja, éjfelet üt, a csillagszóróim szállnak, Péter is közéjük hajítja a sajátjait, hallom, hogy azt kiáltja, Szaturnusz, Szaturnusz, Szaturnusz, szeretlek, szeretlek, szeretlek, én is vele kiáltok, a szikrák narancs és fehér és sárga fénycsíkjait nézem, vakítanak, nem érdekel.
