Vajon kitől tanulják ezeket a rémisztő dolgokat, ha nem a felnőttektől? Vajon lehetnek-e mások, másfélék a fiatalok, mint a körülöttük lévő világ? És vajon hol van, milyen szerepet játszik mindebben az iskola?

Nem egy diktátor próbálta már „mássá” nevelni a felnövekvő generációt, a saját céljainak megfelelően. Az eredmény minden esetben kétes értékű: rombolni talán lehet ezzel a módszerrel, generációkat szembefordítani egymással, de szilárd értékrendet a semmiből, gyökerek nélkül felépíteni akkor is lehetetlen, ha ez az értékrend nem eleve egy diktatúra hazugságain alapszik.

Tudjuk jól: nem lehet elszigetelni az iskolát a valóságtól, mert az ott van a gyerekek, a tanárok, a konyhásnénik és a karbantartóbácsik fejében, szavaiban, mozdulataiban. Az iskola nem lehet más, mint a körülötte lévő eleven valóság; mint csepp a tengert, tükrözi annak szép és csúnya arcait. Más szavakkal: a fiatalok valójában tükröt tartanak elénk; olyanok, amilyen a világ körülöttük.

Ha ez így van, akkor igazán felesleges az iskolának erőlködnie, hiszen nyilvánvalóan nem tud változtatni olyan bajokon, amelyek kívül erednek – a családban, a negatív környezetben gyökereznek. Azt gondolni, hogy az iskolázás eszközeivel rendezni lehet társadalmi szintű problémákat, naivitás, vagy ha úgy tetszik: voluntarizmus. Mit tegyen tehát az iskola? Nem mérhetetlen ostobaság, de legalábbis energiapocsékolás szembeúszni az árral, hordani a vizet a lyukas hordóba?

Szerencsére az elkötelezett pedagógusok soha nem fogadták el igazán a fentebb említett szociológiai alapvetést; tudják, ha elhiszik, hogy nincs mit tenni, valami még rosszabb történne. Ösztönösen érzik, hogy a személyiség is, de az emberi kapcsolatok szövedéke is olyan élő rendszer, amelyet ha nem táplálunk, ha magára hagyjuk, éppúgy felbomlik, szétesik, mint a fizikai test a halál után. Talán az entrópiaelv nemcsak a fizikai valóságban, hanem a társadalom szellemi terében is érvényes: ha nem fektetünk energiát abba, hogy a rendezettség állapotát fenntartsuk, sőt fejlesszük, egy magasabb szinten újrateremtsük, akkor a lélek is, az emberi kapcsolatok világa is rendetlen lesz, a káosz felé sodródik. Valójában tehát ahhoz is erőfeszítés kell, hogy egy adott szinten megtartsuk a gyermekeket, a szűkebb és tágabb közösségeket. Ha a gyerekekért felelős felnőttek nem tudják, vagy nem akarják befektetni ezt az energiát, sokszor csak a pedagógus marad, aki ezt megteheti.

Ha mindezt az egyén oldaláról szemléljük, felmerül a kérdés, vajon mennyire tekinthető az egyén a körülményei kiszolgáltatottjának, játékszerének. Ezen a ponton érdemes megemlítenünk egy másik, szintén a természettudományokból kölcsönzött fogalmat, amely meghódította a humán tudományokat is: a reziliencia a különféle rendszereknek az a tulajdonsága, hogy erős, ártalmas külső hatások közepette is képesek megőrizni belső stabilitásukat. Számos kutatás foglalkozik annak vizsgálatával, vajon mi tesz egyes embereket, családokat, közösségeket ellenállóvá az ártalmas, nehezen elviselhető körülményekkel, stresszhatásokkal szemben. A gyerekek esetében a reziliencia azt jelenti, hogy a külső veszélyeztetettség ellenére a gyermek képes hatékonyan alkalmazkodni, megfelelően fejlődni, beilleszkedni.

Hogy lehet az, hogy ugyanabban a zaklatott családban az egyik gyerek bűnözővé válik, a másik igyekszik tisztességes utat találni a kitörésre? Mi védi meg ezt a gyermeket? Erre a kérdésre természetesen nem adható egyszerű válasz. A kutatók számos védőfaktort találtak; ezek súlya, fontossági sorrendje valószínűleg egyénenként, életkoronként és élethelyzettől függően is változik. De ezek között minden bizonnyal jelentős pozíciót foglal el az az érzelmi támogatás, amelyet egy valamilyen értelemben nehéz sorsú, nyíltan vagy rejtetten elhanyagolt, gyengén szocializált gyermek az iskolában kaphat. A felnőttekkel való érzelmi kapcsolat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy gyerek képes legyen sikeresen alkalmazkodni, azaz megtanulni kontrollálni a viselkedését és igazodni a szabályokhoz. A normák betartásához hosszú távon ugyanis nem a büntetéstől való félelem vezet, hanem a szabályokban – és az azokat közvetítő felnőttekben – való bizalom. Az iskola lehetetlen küldetése: jobbá tenni a gyerekeket, mint amilyen a körülöttük lévő világ. A víz fölé emelve őket, úszni a túlsó part felé.

Természetesen érthető, ha a nehéz körülmények között, látványos eredmények nélkül küszködő pedagógusok úgy érzik, erőfeszítéseik hiábavalóak. „Ezekkel nem lehet!” – mondják lemondóan. De talán nem csak ők a hibásak abban, ha úgy érzik: a sors elbánt velük, amiért „ezekkel” kell bajlódniuk, Danaidákként kell hordaniuk a vizet a lyukas hordóba. Talán nem kellene lenézni őket azért, mert nem tudtak onnan kitörni.

Mindnyájunk érdeke, hogy a pedagógusok elfogadják, vállalják, és nem párás szemű, jámbor áldozatként, hanem kreatív, alkotó értelmiségiként végezzék ezt a feladatot. A mi dolgunk pedig segíteni ebben, ahogyan csak tudunk. Az iskolának mégiscsak, a tudomány felemelt mutatóujja ellenére is, naponta meg kell kísérelnie a lehetetlent, egy élhetőbb világ érdekében. Egyszerűen nincs más választásunk.

A szerző egyetemi oktató, a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Intézetének didaktika tanszékét vezeti. Számos neveléselméleti publikációja mellett jelenlegi kutatási területe az iskolai zaklatás és agresszió.