Olvasás
Mert az oviban is mondták, hogy nem szabad iskola előtt megtanulni a betűket, akkor unatkozni fogtok az iskolában, meg a tanító néni is tartott egy értekezletet, hogy ezt ne csinálják a szülők, mert neki elege van az olyan gyerekekből, akik megtanulnak otthon olvasni, ráadásul hibásan, aztán csak rosszalkodnak az órákon, nem hagyják a többi gyereket tanulni, ha ezt teszik, csak ártanak a gyereknek, s ő, mármint az anya, nem akar ártani a gyereknek. De én meg szeretném tudni, mondta a gyerek. Nem, mondta az anya, már csak fél év, aztán mindent megtudsz.
Szeptemberben elkezdődött. Beültek a padokba. Nem mertek megszólalni. A táblát nézték, amit részben eltakart a tanító néni. Valamit mondott, hogy ez nem olyan, mint az ovi. Hát nem, morogta a Dányi Jóska, aki másodszor járta idén az elsőt. A tanító néni odanézett, mérgesen, nem akarta megörökölni ezt a gyereket, harcolt az osztályozó értekezleten, hogy átengedjék másodikba, de nem sikerült. Nem olyan, mint az ovi, mondta újra, és elkezdte felsorolni azokat a szabályokat, amiket, ha megsért valaki, akkor számíthat a büntetésre. A gyerek nézte a tanító nénit. Nagyon szigorú arca volt, de ő megszerette. Nem szerethetett meg más tanító nénit, mert neki ez jutott. Nem gondolkozott azon, hogy mért nem fiatalabb egy évvel, s akkor egy másik tanítónéni lett volna az ő tanító nénije, vagy öregebb, mint az egyik osztálytársának a testvére, aki most megy másodikba. Meg tudta szeretni ezt a tanító nénit.
Magas volt, karcsú, rövid szoknyában járt, mint a táncdalénekesek, és olyan kontya volt, mint egy külföldi filmben a női szereplőknek, olyan kucsmaszerű, szóval jól nézett ki. Most, hogy nem annyira kedves, az csak a látszat, gondolta a gyerek, mert nem mindenkin látszik az, hogy mennyire kedves. Sokszor, aki nagyon kedves, az lehet, hogy nem is olyan belül. Eszébe jutott az a kutya, amelyiket minden reggel megsimogatott, mikor oviba ment, s úgy tűnt, hogy ő a legjobb barátja, de egy reggel ez a kutya mégiscsak belemart a karjába, épp abba, amivel meg akarta simogatni. Biztos, kicsit később ment a szokásosnál, s a kutya csak a korábban arra járó gyerekekhez tudott kedves lenni, akik teletömték olcsó édességekkel, hozzá már nem. Hozzá már olyan volt, amilyen valójában volt: egy dühös, harapós dög. Amúgy is hallotta otthon erről a tanító néniről, hogy van miért rosszkedve legyen, mert olyan férje van, aki csak éjjel jár haza, akkor is részegen. Üvöltözik az asszonnyal, meg felveri a gyereket, mondta az apa egyszer ebédkor, aki alig négyéves.
Már október volt, ő még mindig szerette. Olvasás óra. A tanító néni mondta, hogy nyissák ki a könyvet ott, ahol tegnap, és lapozzanak. A következő lapon egy ló volt. Szép ló, nem olyan, amilyenek a téeszben vannak. Vidéken még a lovak is mások. A gyerek sokat gondolkodott rajta, hogy vajon az emberek is ennyire különböznek-e mint a vidéki lovak, meg a városiak. Hogy épp akkora a különbség, csak az ember nem látja, mert a vidéki lovak is azt gondolják, hogy jól néznek ki, nem gondolják, hogy mekkora böhömnagy testük van, oszlopszerű lábuk. Biztos ők is azt hiszik magukról, hogy olyanok, mint a versenylovak, nyurgák, karcsúak, a szőrük sima csillogó, csak nem versenyezhetnek, mert be vannak fogva egy rohadt nagy szekér elé.
Akkor ezt a mondatot, mondta a tanító néni, te fogod elolvasni, és rámutatott a gyerekre. A gyerek látta a betűket. De valahogy nem álltak össze, csak betűk voltak, nem szavak. Három egységből állt a mondat, egy egybetűsből, egy kétbetűsből meg egy hosszabból. Kezd már el, mire vársz, kiáltott rá a tanító néni, amikor még nem kezdte el. Összerezzent. Olvasom, mondta. Akkor olvasd, mondta a tanító néni, nem várta meg, míg a gyerek levegőt vesz. A, olvasta a gyerek. Lö ó, á lö a tö. A gyerekek nevettek, a tanító néni ráförmedt, olvasd össze, hallod. A gyerek újra belefogott: a lö ó, á lö a tö. Ez mit jelent, ez micsoda, kiabált a tanítónő, mi ez, nem látod a képet? Legalább azt néz meg. A lö ó, kezdte megint a gyerek, a többiek meg odasúgtak, hogy mond már ki: a ló állat, hallod, mondd már, hogy a ló állat, de a gyerek nem akarta mondani, azt akarta, hogy a könyvben lássa meg ezt a mondatot, de a könyvben csak betűket látott. Te vagy az állat, mondta végül a tanítónő, és felszólított valaki mást.
A gyerek egész délután focizott. Jól játszott, gólt is rúgott. Nem gondolt a tanító nénire, sem az olvasásra. Este lefekvéskor megint érezte, hogy fájnak a lábai. Szólt az anyjának, hogy megint. Nagyon, kérdezte az anya. Igen, mondta a gyerek, az ágyon feküdt. Az anya a kályha felé nézett, abból az irányból vett nagyobb levegőt, hogy a gyerek ne lássa, hogy nagy levegőt kell vennie. Már vitte a gyereket az orvoshoz, hogy mondja meg, mi a baja, de az orvos csak azt mondta, hogy a növekedés miatt. A növekedés miatt, gondolta az anya, mindenki növekszik, még sincsenek ilyen fájdalmai, s hogy mért olyan orvosok vannak vidéken, akik a náthán kívül semmit nem tudnak meggyógyítani, s hogy mi lesz ennek a vége, az nem lehet, hogy egy gyerek ne szaladgáljon, nem tilthatja meg neki. Nagyon fáj, mondta megint. Hozok vizesruhát, mondta az anya és kiment a konyhába, bevizezett egy régi inget, azt tekerte a gyerek lábára, fölé egy vastag törülközőt, hogy ne legyen vizes az ágy. El fog múlni, mondta, de nem múlt el, a gyerek a fájdalomtól kimerülve aludt el. Álmában fehérköpenyes orvosok jöttek, ott volt közöttük a körzeti orvos is, nézegették a lábát, aztán egy kis kocsit húztak be, tele fényes orvosi eszközökkel. Fáj még, kérdezték. Fáj, mondta a gyerek. Akkor levágjuk, mondta az egyik orvos és szikével a láb fölé hajolt. Az jó lesz, mondta a gyerek. Az orvos kanyarintott egyet az éles pengével, és hirtelen megszűnt a fájás. A gyerek örült, hogy mégiscsak sokat tudnak az orvosok, képesek voltak elmulasztani ezt a kibírhatatlan fájdalmat, egy életre elmulasztották, mert nincs neki többé, mi fájjon.
Kelj fel, simogatta meg az anya, reggel van, iskolába kell menni. Iskolába, kérdezett vissza a gyerek. Mindjárt hét óra. De én nem tudok, mondta a gyerek. Hogyhogy nem, kérdezte az anya. Levágták éjjel a lábamat. Hogyhogy, hát ott van a dunyha alatt. Nincs ott, mondta a gyerek, jöttek az orvosok és levágták, hogy ne fájjon. Az anya nézte a gyereket. Levágták? Le, mondta a gyerek. Az anya nézte a gyereket, s arra a soksok fájdalomra gondolt, amit ez a gyerek érzett minden este. Nem baj, mondta, majd holnapra biztos kinő. Biztos, mondta a gyerek, de az már olyan lesz, ami nem fáj. Olyan, mondta az anya és kifordult a szobából.
Másnapra tényleg kinőtt a gyerek lába.Mondta reggel, mikor az anyja keltette, hogy teljesen olyan, mint régen, csak az a különbség, hogy nem fáj. Akkor ma már tudsz iskolába menni. Igen, mondta a gyerek, és elindult úgy, ahogy szokott. Lassan ment, lassabban, mint ahogy az idő telt. Egy mágnes volt a zsebében, az apja hozta a téeszből. Azt markolászta, aztán elővette és tapasztgatta az utcán a kerítésekre, meg a csatornákra, rengeteg dolog van vasból egy utcán, erre csak most jött rá. Nagyon érdekes kísérlet, hogy ezt ellenőrizze az ember. Elmentek mellette biciklivel. Csókolom, mondta, szerbusz mondták, meg hogy kinek a gyereke vagy. Az egyik asszony, akinek mondta, hogy kinek, épp a házuk előtt ment el, amikor az anyja tolta ki a biciklit. Te, tudod, hol a gyerek? Iskolában, mondta az anya. Hát nem, mondta az asszony és nevetett, a posta előtt vacakol a vaskerítéssel. A posta előtt, kérdezte az anya. Ott, ott, mondta az aszszony. Az anya felpattant a biciklire, hogy minél előbb odaérjen. A gyerek még ott volt és tényleg a kerítéssel vacakolt. Az anya nézte hátulról, ahogyan a hátán lóg az új táska, szép világosbarna, bár itt-ott már megkopott és a kicsi kezeivel ragasztgatja a mágnest a kerítésre, meg motyorászik hozzá. Mindig lányt szeretett volna, de ez a fi ú kárpótlás volt a lányért. Nem olyan volt, mint a többi fiúgyerek, hogy hallgatott, vagy enni kért. Amikor vasárnap sütött neki, azt mondta, hogy ez nagyon finom, hogy ennyire finomat még soha nem evett, és odafeküdt az anya ölébe és mesélt az anyának valamit egy Vicuska nevű lányról, akit még a török korból ismer.
Ilyenkor azt kell tenni, hogy, gondolta az anya, amit. De a kezével nem tudta volna. Egy vesszőt tört le a posta előtti bokorról, a gyerek még mindig nem vette észre. Nem az iskolában volna a helyed? – kiáltott rá. A gyerek megijedt. Oda megyek, mondta. Nem mész, hanem itt üldögélsz, mondta az anya és megsuhintotta a vesszőt. A gyerek összerándult, mint akit mindig vernek. Úgy érezte, hogy a hátára csapódik a vesző, hogy hatalmas ütések érik, mint Jézust a jeruzsálemi börtönben. Fájtak nagyon az ütések, holott az anya nem csapott, csak suhogtatta a vesszőt. Nem volt szíve. Indulj már el, hallod, kiabált. A gyerek elindult, hátán a fájásokkal az iskola felé, a sebeket nyomta a táska, mért kell ennyi könyvet cipelni, gondolta magában. A Senák hajtotta el mellette a lovakat. Az ő lovaikat, amit a téesz elvett. A lovaknak is milyen nehéz, gondolta, húzni az ölfákkal megpakolt szekeret le az erdőből, persze ők állatok, gondolta a gyerek, s hogy mit mondott a tanító néni, két napja az olvasásórán.
