Nincs kedvem kimenni, de nem ellenkezem. Nagy hó hullott az éjjel, havas az egész udvar, a fák is, a sövény is, a fáskamra is. A kertben semmi se mozdul, csak a diófáról lógó szalonnadarabra járnak a cinkék, ki-kicsípnek belőle egy darabot, a csőrük nyomától olyan lyukacsos a szalonna, mint egy napraforgófej, amiből kihullottak a magok.

A négy fenyő alatt sokkal kevesebb a hó, mint máshol, ott épp csak pár centi, azt is inkább a szél fújta oda. A fenyőfák nagyon nagyok, magasan a ház fölé nyúlnak. Ezüstfenyők, de az alsó ágaik hiányoznak, nyugodtan el lehet sétálni alattuk. Az ágakat még Nagyapa fűrészelte le, Nagymami azt mondja, nem jól, mert a csonkok végén sokszor kicsordul a gyanta. Nagymami azt mondja, a fák előre érzik a hideget, nagy fagyok előtt több gyanta kell nekik, olyankor a csonkokon is több van.

A fenyők alatt álldogálok, nem akarom összejárni a friss havat. Lehajolok, megpróbálok meggyúrni egy hógolyót, a hó túl porhanyós, nem tapad, egymásnak nyomom a két kesztyűmet, a két tenyerem közé préselem a havat, erősen nyomom, hogy összeálljon, aztán elfordulok, a fáskamra felé dobom, a golyó már a levegőben széthullik, olyan, mint hogyha csak a levegőbe szórtam volna a havat.

Leguggolok, de nem próbálok új golyót gyúrni, hanem csak belenyomom a két öklöm a hóba, két kerek nyom marad a helyén, visszahajtom a kesztyű burkát, ötujjassá alakítom, az ujjaimat a kerek nyomok mellé illesztem, medvenyomokat formálok belőlük. Úgy húzom ki az ujjaimat a hóból, hogy tisztán látszódjon a medvekarmok hegye. Friss medvenyomok, pár perce járhatott csak itt. Egyujjasra alakítom a kesztyűm, megcsinálom a hátsó mancsok nyomát is. Nagyobbak, mint a mellsők, ez egy nagy, öreg medve lehet. Azon gondolkozom, hogy mért jött elő a barlangjából, amikor egyszer csak azt érzem, hogy néznek.

Valahogy a csend is nagyobb és súlyosabb lett, a diófa fele nézek, a szalonnadarab üresen lóg, a cinkék mind elbújtak valahova.

Ahogy hátrafordulok a fenyőfák felé, a szemem sarkából úgy látom, mint hogyha a harmadik törzs előtt állna valaki, de nem, még sincs ott senki. Odamegyek egészen közel a fához, megállok a törzse mellett, az egyik ágcsonkon egy nagy gyantacsepp csillog, nem emlékszem rá, hogy ott lett volna, amikor kijöttem. Közelebb hajolok, beszívom a gyanta illatát, a gyanta felületén finom örvényes redőket veszek észre, tudom is, mi az, egy ujjlenyomat, olyan, mintha valaki belenyomta volna a hüvelykujját a friss gyantába.

Kihúzom a kezem a kesztyűből, én is a gyantacseppre nyomom a hüvelykujjamat. A gyanta sima és hideg, és nagyon kemény, a körmöm hegye sem hagy rajta nyomot.

A szemem sarkából megint mozgást látok, most nem fordulok egész testtel oda, csak a szemem fordítom arra, aztán nagyon lassan a fejem is, a negyedik fenyőfa előtt áll valaki, épp csak a körvonalait látom, átlátszó, mint a leheletem párája.

Nagyon lassan fordulok oda, nem akarom, hogy eltűnjön, nem is nézek egészen rá, inkább csak a fatörzsre, az egyik lefűrészelt ág végén ott is egy nagy gyantacsepp.

Most már egészen tisztán látom, fehér, emberforma derengés, érzem, hogy néz.

Kiszárad a szám, azért is megszólalok, azt mondom: – Boldog karácsonyt, Nagyapa.

A derengés abban a pillanatban eltűnik, a fenyőfa nagyot reccsen, az egyik ágáról súlyosan leszakad a hó, a kavargó hópor tisztán kirajzolja az alakot, hosszú télikabátban van, és lehajtott füles kucsmában, a fél arcát is látom, a szemüvegét is, azt is, hogy felemeli a kezét, és int, hogy menjek vele, azt is, ahogy elfordul, azt is, ahogy elindul a kert vége felé.

Gyorsan megy, nem hagy nyomokat, de a hó ropogásából hallom, hogy hol van, megyek utána. Hátramegyünk a kertbe, el a grupp mellett, el egészen a hátsó drótfalig, a nagy tiszafabokorhoz, amelyiket szétlapított a hó, ahogy odaérek, látom, hogy az egyik ág pont úgy hajlott le, hogy földig lenyomta a benádazott drótkerítést, át lehet menni rajta.

A kerítésen túl a régi temető van, megállok.

A hó ropogása egyre halkul, Nagyapa után kiál tok, hogy várjon meg, felhúzom a télikabátom, átlépem a kerítést, a nádfonat egy helyen beszakad a talpam alatt, ahogy rálépek, de a drótháló megtart, már a temetőben vagyok.

Körül se nézek, gyorsan megyek a ropogó hó nyomában, Nagyapa a behavazott sírkövek közé vezet, a szentek szobrain vastag hógallérok és sapkák, ahogy megyek Nagyapa után, egyszer csak felragyog a nap.

Abban a pillanatban teljes csend lesz, sehonnan se hallatszanak már a lépések. Megállok, a ragyogó havat nézem, úgy szikrázik a fényben, hogy hunyorognom kell tőle.

A sírok között hirtelen megmozdul valami, vörösen ragyog, egy róka az, egészen közel van, lelapul, mintha figyelne valamit, aztán ugrik egyet, mélyen a hóba süpped, meghempergőzik benne, aztán lerázza magáról, hosszan nyújtózkodik, lelapul, a hóba veti magát, azt játssza, hogy vadászik.

Lassan leguggolok, úgy nézem, egészen kimelegedtem, forró az arcom.

A róka hirtelen felém fordul, félrefordított fejjel oldalról néz, mint hogyha mosolyogna, a szeme úgy csillog, mint a gyanta.

Én is ránézek, én is mosolygok, megszólalok, azt mondom, szervusz. Tisztán látom, hogy a róka biccent egyet, aztán elfordul, és mint egy vörös villanás, eltűnik a sírok között.

Állok, a mancsa nyomait nézem, eszembe jut, ahogy kiugrott a hóból, kitör belőlem a nevetés, lehajolok, két kézzel a nyomai közé tenyerelek, aztán egy pillanatra a hóhoz érintem az arcomat.

Tettamanti Béla rajza