Gyűrű elefántszőrből
– Szinte az egész kislánykoromat itt töltöttem a boltban – mutat körbe Smulovicsné Winter Katalin a fafiókoktól, elnyúló pulttól, konyhasaroktól, étkezőasztaltól és persze a legkülönbözőbb keféktől zsúfolt kis üzletben. – A nagypapám mérnöknek készült, de a világháborúban megvakult. Akkor javasolta neki a vakok szövetsége a kefekötőszakmát. Mint általában a látáskárosult embereknek, neki is hihetetlenül fejlett volt a tapintása, az ötlet jónak tűnt. Amikor 1918-ban beindította a vállalkozást, a kasszából úgy adott vissza, hogy senki meg nem mondta volna róla, hogy pusztán a kezére hagyatkozik a pénzfelismerésben. Ennél még meglepőbb volt, amikor időnként megkérdeztem tőle, tudja-e milyen felsőt viselek, és ő a szövet minőségéből tévedés nélkül állapította meg a pulóverem színét.
Katalin az érettségi után másfelé indult, csak később vette át a bolt vezetését – igaz, addigra már a kezében volt a szakma csínja-bínja és a könyvelést is évek óta ő vitte. – Eredetileg számítástechnikát szerettem volna tanulni az ELTE-n, de nem vettek fel. Egy ideig a Szüvnél dolgoztam, 1985-ben aztán apám hívott, ha már olyan jól ismerem a szakmát, vigyem tovább nagyapám boltját. Nem kellett sokáig győzködnie, ráadásul a dupla fizetés is csalogatóan hangzott. Valójában azonban világ életemben szerettem ezt a helyet, mindig is egy kicsit családi fészekként tekintettem rá. Megvoltak például a magunk rituáléi. Nagyapám korán reggel nyitott, nagyanyám pedig tíz körül jött utána és ott a sarokban kezdte főzni az ebédet. Én meg itt lebzseltem, lestem a fortélyokat, és minden eladott kefe után kaptam egy forintot a zsebpénzembe. Jó világ volt. Látja, még mindig meghagytam az étkezőasztalt, a konyhasarkot, pedig a mai boltokban már nincs helye ilyesminek. Katalin azt meséli, bár az üzlet belső hangulata a régi, sok minden változott az évek alatt.
– Korábban rengeteg egyedi megrendelésünk volt. December végén jöttek a közületek az éves elköltendő pénzzel, meg számtalan nyomda is használta a keféinket. Átkötni is sokszor hoztak, hiszen a jó minőségű kefék tartósak, a elég a szőrüket kicserélni időnként. Ma ilyen megrendelésünk egyre kevesebb akad. Anno rengeteg magánszemély is hozzánk jött vásárolni, most az éves forgalomnak jó ha tíz százalékát adják az egyéni vásárlók. Katalin nem akar panaszkodni, a bolt még mindig megvan, a vidéki műhelyben pedig tíz-tizenkét bedolgozó segíti a munkájukat. – A jó az, hogy kefét rengeteg helyen használnak.
A rendőrkapitányságok például nálunk veszik a fegyvertisztításhoz szükséges keféket, a tűzoltóságok pedig a vízcsőtisztításhoz valókat. Persze olyasmit, mint ezek a polcon látható borotvaecsetek már kevesebbet visznek, mint régen. De a háziasszonyok takarítani szerencsére mindig is fognak és az is biztos, hogy a lószőr kefe nem taszítja majd soha úgy a port, mint a műanyagból készült. Katalin közben feláll, hoz egy köteg szépen csomagba fogott szőrt. – Hát régen ilyen nem volt. Anno a vágóhídra jártunk ló- és marhaszőrért, de a feldolgozás rengeteg időt és energiát vett igénybe. A szőrt ugyanis mosni, méretre vágni, átfésülni, újból tisztítani, szárítani kell, hogy felhasználható legyen. ErreMagyarországon sohasem volt elegendő kapacitás, most sincsen. Kínából, Mongóliából és Argentínából viszont ilyen szépen előkészítve érkezik a szőr.
Közben nézem, ahogy Katalin kolléganőjének mozog a kezében egy kis fémhuzal, azzal húzza-vonja egy éppen készülő partvison a szőröket. A kézi munka eltart majd vagy másfél óráig, géppel mindez alig öt perc. – Azt gondolom, nincs a gépekkel semmi baj, a műhelyben nekünk is van már pár belőlük. Ennek ellenére más persze a kézi kötésű kefe és akad jó pár dolog, amit nem is tudnánk géppel készíteni. Egyszer például besétált egy úriember, kezében egy köteg elefántszőrrel. Kiderült, hogy az állatot ő vadászta le, most pedig a fülében talált szőrből szeretne a feleségének gyűrűt készíttetni. Hát valahogymegcsináltuk.Máskor meg egy golfszimulátor-fejlesztő úr jött a boltba, hogy a labda alá készítsünk keféből tartókát. Az ilyen egyéni igények kielégítésénél például nem sokra mennénk, ha pusztán a gépekre bíznánk magunkat.
Nézem a sok filctollas feliratot a fafiókokon. Bogdányi meszelő, lókefe, tapétakefe, hátmosókefe, sárkefe, gyerekpartvis. Meg a nagy tisztaságot. –A műhelyünk azért máshogy néz ki. A kefekészítés még ma is elég koszolós tevékenység, nem véletlenül alakult a mondás: iszik, mint a kefekötő. A kötés annyira poros munka ugyanis, hogy teljesen kiszárad közben a mesterember torka. Inni kell rá. – A hajkefék fiókja is ott sorakozik a többi között. Megkérdezem, igaz-e amit a nagymamám szokott mondani, ha százat von az ember naponta a hajára disznószőr kefével, gyönyörű lesz a copfja. –Ma már a legtöbb vásárló valamelyik nagykereskedelmi láncnál veszi a hajkeféjét. Mi itthon kézzel csak a legegyszerűbb típust tudjuk elkészíteni, a fémmel kombináltat vagy a körkefét nem. De tény, az igazi disznószőr kefe úgy ápolja a hajat, mint semmi más. Katalin közben a kolléganője munkáján magyarázza, miért is nehéz egy-egy különlegesebb kötést megcsinálni. Mutatja a különbségeket a kész keféken, közben pedig tovább mesél. – Én úgy kötök kefét, ahogyan a nagyapámtól tanultam. Ez nem a teljesen hagyományos megoldás, mert fordított kézzel csinálom. Amikor még volt kefekötő képzés, ott máshogy oktatták. Az utolsó tanfolyam azonban 1985-ben indult, azóta már ki sem lehet tanulni ezt a szakmát.
