Az emberiség demográfiai története röviden összefoglalható. Az ember nem különbözik más élőlényektől abban, hogy létszámát felülről korlátozza a számára elérhető táplálék menynyisége. Ezt a felső korlátot az addig ismert technológiák a XVIII. század végéig alacsonyra szabták. Így az össznépesség lassan, visszaesésekkel növekedett, 1800-ig csak 900 millió főre gyarapodott. Az élet rövid volt és brutális. A születéskor várható életkor alig haladta meg a 35 évet; az öregség ritka jelenségnek számított. A ma már gyógyítható betegségek, megfékezhető járványok, az éhínség és a mindenütt jelenlévő erőszak okozta halál mindenütt pusztított.

Ha valamilyen technikai újítás folytán megnőtt a produktivitásunk, akkor megnőttek a születési, és lecsökkentek a halálozási ráták, az átlag pedig visszaesett oda, ahol volt: a nyomorúságos 1500 kcal/fő/nap értékre. A háborúk és járványok okozta létszámveszteségek hasonló következménnyel jártak. Az emberiség ebben a csapdában élt a kőkorszaktól a XVIII. század végéig.

Ezen változtatott gyökeresen a kapitalizmus megjelenése. Az utóbbi mintegy kétszáz év alatt az emberiség létszáma meghétszereződött, és az átlagéletkor 65 (a fejlett országokban 80) év fölé emelkedett. A napi átlagos kalóriafogyasztás túllépte a 2300 kilókalóriát, és átlagosan tíz centiméterrel vagyunk magasabbak, mint ükszüleink. A történelemben először tudtuk egyszerre emelni a produktivitásunkat és a létszámunkat. A gazdasági növekedésnek két motorja lett: a demográfia és a termelékenység. Az utóbbi hozadéka egy „evolúciós luxus”: az ember sokkal tovább él, mint azt az utódlétrehozás bio lógiai igénye indokolná.

Így a XIX. század végére a modernizálódó társadalmak egyre növekvő mértékben szembesültek a kiszolgáltatott, szegénységben és betegségben senyvedő öregek problémájával. Logikailag két útmutatkozott amegoldásra: a demográfia vagy a produktivitás. Az 1930-as évek nagy váláságának idején, amikor romlott a családok és az egyének képessége az öregség nyűgjeinek kezelésére, Roosevelt amerikai elnök, majd európai követői a demográfiára trendekben keresték a megoldást. Az általuk létrehozott rendszerben a mindenkori dolgozók befizetéseit az éppen akkor idősek nyugdíjára és egészségügyi szolgáltatásaira fordítják. (Az egészségügy lényegében időskori ellátás, hiszen egy ember az élete során elköltött összegek 90 százalékát 60 éves kora fölött használja fel.)

A kassza tehát mindig nullán áll. A rendszer életképessége nyilvánvalóan a befizető aktívak és a szolgáltatásban részesülő inaktívak arányától függ. Ez a társadalombiztosítási rendszerek megalapításának időszakában kedvező volt. A születési ráták még magasan álltak, és az idősek viszonylag rövid időt töltöttek nyugdíjasként, mert akkoriban a nyugdíjba vonulás időpontjában várható hátralévő átlagéletkor kevesebb, mint a fele volt a mainak. Megszülettek a modern kor társadalombiztosítási intézményei, és legitimitást nyert az a gondolat, hogy az állam kapjon szerepet az emberi élet legkiszolgáltatottabb időszakában.

Kezdetben a rendszer rendkívül népszerű volt, melyhez hozzájárult, hogy a finanszírozás egy pénzügyi szemfényvesztéssel kezdődött. Nevezetesen azzal, hogy induláskor az aktívak által befizetett pénz az akkori idősekhez került anélkül, hogy azok előtte számottevő mértékben járulékokat fizettek volna. Az első nyugdíjas generációk által létrehozott adósságot tehát minden további generáció görgeti maga előtt. Így a politika egy másik, a jövő homályába vesző nemzedékkel fizetteti meg népszerűségének árát. Másfelől ez azt is jelenti, hogy a rendszerből szinte lehetetlen kilépni. Ehhez ugyanis az kellene, hogy egy generáció, amely aktív korában hozzájárult a rendszerhez, ne kapjon szolgáltatást. Demokratikus keretek között, figyelembe véve azt, hogy az időskorúak a legbiztosabb szavazók, a struktúra politikailag érinthetetlenné válik. Ez lett a következő kelepce, a társadalombiztosítások csapdája.

De miért is akarnánk ebből kiszabadulni?

Azért, mert ha valamire, erre a rendszerre valóban illik fenntarthatatlan jelző. Az Egyesült Államokban ötven évvel ezelőtt nyolc aktív fizette egy nyugdíjas jövedelmét, ma kettő, és az arány még rosszabb a nyugati civilizáció többi országában. Az aktív-inaktív arány csökkenése azt jelenti, hogy az idősek életszínvonalának fenntartása egyre magasabb egyéni befizetéseket vár el a mindenkori dolgozóktól. A társadalombiztosítások pénzügyi sémája azokkal a több mint kétszáz éves gazdasági és társadalmi trendekkel megy szembe, amelyeknek jólétünket köszönhetjük.

A születési ráták már a XVIII. század végén, a kereskedelemnek köszönhető prosperitás nyomán elkezdtek zuhanni. A növekvő jólét megváltoztatta az emberi vágyakat, törekvéseket. A kereskedelem megjelenésével a specializáció vezetett az egyéni boldoguláshoz. A szakosodásnak pedig nagy az oktatás-igénye. Az iskolában eltöltött évek számának növekedésével az életkort tekintve időben kitolódtak a házasságok, kevesebb gyermek született. Az emberek kevesebb, jobban táplált és jobban oktatott gyereket akartak. A családoknak egyre növekvő oktatási költségekkel és társadalombiztosítási befizetésekkel kellett szembenézniük. A gazdaságok is alapvető változáson mentek át: növekedésük forrása a nyugati világban a népesség gyarapodásáról áttevődött a termelékenység emelkedésére, kihasználva az egyre jobban képzett munkaerőt.

A múlt század 70-es és 80-as éveiben terjedt az a felismerés, hogy a társadalombiztosításnak változnia kell. A megnövekedett járulékterhek súlya ugyanis a gazdaságra nehezedett. Elsősorban konzervatív politikai körök fejében született az a kézenfekvő gondolat, hogy az állami rendszert egy magántulajdonra és a gazdasági növekedés meghatározó forrására, a termelékenység-növekedés trendjére építő, az életpálya-megtakarításokon alapuló tőkefedezeti rendszer váltsa fel. Ez kihasználhatja az addigra kifinomult pénzügyi rendszerek időbeli jövedelemtranszformáló képességét. Biztató volt az a tapasztalat, hogy a tőkejavakat megtestesítő értékpapírok értéke az utóbbi kétszáz évben, hosszú távon a GDP felett egy-két százalékkal emelkedett. Az áttérés mellett szólt az államtól független vállalati magánnyugdíjalapok évszázadnyi sikeres működése. Időközben bebizonyosodott az is, hogy az állam és a politika nyugdíjügyben természeténél fogva megbízhatatlan partner.

A járulékok és a nyugdíjak mértéke, valamint az egészségügyi szolgáltatások minősége gyakran vált politikai játszmák tárgyává. Az állami paternalizmus terjedésével a politikusok sokszor nem tudtak ellenállni annak a csábításnak, hogy a társadalombiztosítási befizetésekkel az élet egyre nagyobb területére betolakodó állam által teremtett költségvetési lyukakat tömjék be.

Az átmenet természetesen nem egyszerű. A társadalombiztosítási rendszerek piramisjátékából fájdalmas költségvetési átrendeződések nélkül még csak részlegesen sem lehet kilépni.

A nyugdíjak pénzügyei természetüknél fogva hosszútávra szólnak, generációkon és politikai ciklusokon ívelnek át, ezért jelentős kockázatot hordoznak. Természeti katasztrófák, időjárás, tudásunk gyarapodása, technológiai változások, az ember ízlésváltozásai, kiszámíthatalan cselekedetei –ezek csak a legnyilvánvalóbb kockázati tényezők. Tisztán logikai szempontból ezek a kockázatok a társadalombiztosítás esetében politikai, míg a tőkefedezeti rendszer esetében pénzügyi jellegűek. A képet bonyolítja, hogy az állami rombolás kockázata valamilyen formában a tőkepiaci-pénzügyi oldalon is mindig jelen van. A nemzetállamok az elmúlt évszázadban gyakran durván beavatkoztak a gazdaság működésébe, és felelőtlen fiskális politikával, a pénzkínálat befolyásolásával, hozzá nem értő, vagy szűk csoportérdekeket szolgáló szabályozással tönkretették a megtakarításokat.

A választás tehát az időskor finanszírozásában arra a két, nem túlságosan megnyugtató lehetőségre redukálódik, hogy az ember csak közvetve, magánmegtakarításokkal, vagy közvetlenül, társadalombiztosítási befizetésekkel teszi ki magát lelkiismeretlen politikusok eleve megvalósíthatatlan ígéretinek. Az öregség pénzügyi problémájára a jelenleg élő generációk igyekeznek válaszolni, de még sehol nem mondták ki az utolsó szót. Az én véleményem szerint a megoldáshoz talán akkor kerülnénk közelebb, ha az államok végérvényesen kivonulnának a gazdaságból. Nem igyekeznének stimulálni azt, a fizetőeszközét aláásni, mentőcsomagokat osztogatni, szociális problémákat megoldani, nyugdíjat és egészségügyet szolgáltatni. Így a gazdaság valóban szabad emberek önkéntes szerződésein alapulna. Az állam pedig arra összpontosíthatna, ami a valódi feladata: az élet és a magántulajdon tiszteletére, a jogbiztonság megőrzésére, valamint egy semleges szabályozási környezet kialakítására. Akkor a nyugdíj nem a politikai széljárástól függő állami adomány, hanem egy életpálya megtakarításnak eredménye volna. De ahhoz, hogy ehhez eljussunk, jó néhány Tea Party-ra lesz még szükség.