A csehszlovák rokonok
Sokat nőttél gyerek, mondták és megpaskolták a gyerek vállát. Az unokatestvérek is kedvesek voltak, bár gondot okozott nekik az udvari vécé használata, s nehezen vették evéskor a szájukba azt a kanalat, amit annak a vidéki háznak a konyhájában mostak el, mert meg voltak győződve, hogy már a kanál látványától végzetes fertőzést kapnak. A vendégség során mindenki rosszul érezte magát. A vendéglátók túligyekezték magukat, még a kutyát is oldalba vágták egy karóval, hogy ne ugassa annyira a kölniszagot, ami ezen a napon felülírta a trágya megszokott szagát. A vendégek meg teljesen kimerültek a lekezelő kedveskedések sorozatától. Végül mindanynyian hullafáradtan fejezték be a napot. A budapesti rokonok végig arról beszéltek a buszon, aztán folytatták a vonaton is egészen Újpest állomásig, ahol leszálltak, hogy milyen szerencsések, hogy már nem ebben a faluban laknak, s hogy mekkora csapás falusi lakosnak lenni.
Nem látszik rajtuk, hogy régen ők is itt laktak, mondta a gyerek, mikor elmentek. Mi nem látjuk rajtuk, pontosított a nagymama, de Pesten mindenki tudja, hogy betolakodók, hülye vidékiek, hiába csinálnak úgy, mintha nem. Mért, aki igazi pesti, az nem ilyen? – kérdezte a gyerek. Nem, mondta a nagymama, az még úgy is viselkedhet, mint egy vidéki. Hogy tudna úgy viselkedni? Megtanulja, mert tetszik neki, hogy a vidé kiek olyan egyszerűek, mondta a nagymama, de ha ezek úgy viselkednének, rögtön kiderülne, hogy vidékiek, úgyhogy mindent elkövetnek, hogy ne viselkedjenek úgy, s ez az erőlködés látszik rajtuk. Különben is, hol élnek, egy romos bérházban Angyalföldön, egy szobában négyen. Meg milyen az a főváros, mint egy betyártanya, a tízparancsolatról csengetni sem hallottak, nem még harangozni, összevissza házasodnak, már azt sem lehet tudni, kinek ki az apja, meg az anyja, hogy kik a testvérei meg a féltestvérei, nem lehet egy családi fényképet csinálni, mert nem férnek föl a képre.
A gyerek elképzelte milyen jó lehet, ha ennyi testvére van az embernek, hogy egy fővárosnyi rokona, akkor aztán nagyon otthonos lehet ott. Különben a Tibi, zavart bele a nagymama a képzeletbe, nem ellenőr a MÁV-nál, hanem krampácsoló, a gyerekek meg bukdácsolnak az iskolában, s nem lesz belőlük senki, csak az, ami az apjuk volt. Az is jó, mondta a gyerek, az érdekes lehet, krampácsolni. Tudod mi az? – kérdezte a nagymama. Nem, mondta a gyerek.
A csehszlovák rokonok egészen mások voltak. Azok at persze nem úgy fogadták, mint idegeneket. Kicsit ugyan zavaró volt bennük, hogy külföldiek, de legalább olyan a rokonságuk, gondolta a gyerek, hogy vannak köztük külföldön élő rokonok is. A csehszlovák rokonok teljesen magyarok voltak, annak ellenére, hogy csehszlovákok. A gyerek, igaz, érzett egy kis külföldies kiejtést rajtuk, hogy például a téeszt éjerdének hívják. El is képzelte azt a különleges csehszlovák szövetkezetet, ahol éjszakai erdőgazdálkodás folyik, s elcsodálkozott, amikor hagyományos növénykultúrák kerültek szóba, kukorica meg krumpli, mert a parasztok mindig megvitatják a termelési adatokat, meg az időjárást, ami persze rendszerint rettenetes, mert ha hétágra süt a nap, abból szárazság lesz, ha meg végre megjön a szárazságot enyhítő eső, a mértéktelen csapadék következtében elviszi a szőlőt a peronosz. Szóval erről beszélgettek külföldi szavakat is megemlítve, amit a gyerek nem mindig értett, de a csehszlovák rokonok mindent megértettek. Hasonló helyen laktak, mint a gyerek, egy ugyanolyan faluban, egy ugyanolyan házban, csak az Ipoly túloldalán. Alig két kilométerre a gyerek lakhelyétől, bár a két falut összekötő hivatalos út hatvan kilométer volt, s benne volt még egy határátlépés, ami rápakolt egy órát az útra.
A csehszlovák rokonok hoztak egy pluszrokont, aki nem volt vér szerint a gyerek családjához tartozó. Tizen nyolc éves volt. Egy lány. A gyerek nézte ezt a lányt. Nagyon tetszett neki és még tudott úgy nevetni, hogy az is tudott a gyereknek tetszeni. Nem nyihorászott, mint általában a lányok, hanem nevetett, mint a filmekben a színésznők. Ráadásul megsimogatta a gyereket, mikor a gyerek mesélt valamit az előemberekről, meg az evolúcióról, meg a közös ősről, akit mindenki keres, de soha senki nem talál meg. A lány nevetett ezen a közös ősön, meg hogy milyen fura felmenői voltak az embereknek, s mennyire nehéz elképzelni, hogy neki egy távoli rokona például Jáva szigetén élt, bár a nagyszülei azt sem tudták volna elképzelni, hogy
Csehszlovákiába költözzenek, és persze nem is költöztek, hanem Csehszlovákia költözött hozzájuk. A lány megsimogatta a gyereket, olyan volt ez a simogatás, mintha álmodta volna, egyszerűen a haján keresztül érzett valami édességet a gyomrában. Nem is értette, korábban nem gondolta volna, hogy a hajhagymák összeköttetésben vannak a gyomrával. Ennyire különleges képességek alakultak ki az evolúció során, gondolta.
Akkor, mondta a gyerek, mikor már több őstörténeti érdekesség nem jutott eszébe, hogy akkor megmutatna valamit ennek a lánynak. Mit? – kérdezte ez a lány. Hogy hol élek, amikor indián vagyok, mondta a gyerek. In dián? Igen, mondta a gyerek, hogy van egy törzs, ő a törzsfőnök, aztán felsorolta a törzs tagjait, s hogy tulajdonképpen azért harcolnak, hogy az indiánok kiszabadulhassanak a rezervátumból, és visszafoglalják Amerikát, ami az övéké, nem ezeké a hülye amerikaiaké. És ha majd nagyobbak lesznek, csatlakoznak Gojko Mitic felszabadító csapatához. Aztán a törzsi szokásokról beszélt, a lány meg mondta, hogy persze, menjünk. Elmegyünk, mondta a gyerek, megmutatom, a – és itt megnevezte a lányt, aki nagyon fiatal volt, de a gyerekhez képest öreg, ám a gyerek nem látta ezt a különbséget, mert soha nem olyan idős lányokra gondolt, amilyen idős ő volt, mert azok olyanok voltak, mint az osztálytársai, semmit nem tudtak a világról, bezzeg ez a csehszlovák lány már mindent tud, legalábbis mindent elmondott neki. Jó, mondta az anya, de siessetek vissza.
Mentek ki a határba, a patak mentén, elérték a halálszigetet. Az egyik fába hatalmas koponya volt faragva, erről kapta a nevét. Itt tanácskozunk, mondta a gyerek, aztán szétszóródunk, és szemmel tartjuk a környezetet, vigyázunk, nehogy ellenség hatoljon be, és megnevezte a falu lakói közül azokat, akik leginkább ártalmasak az ősi indián kultúrára, amiről May Károly is olyan sokat írt. A lány el volt ámulva, legalábbis a gyerek így látta, mert ő is el volt ámulva, nem is gondolta volna korábban, hogy enynyire mesés birodalomban él. Egy füves térségen kaptattak át, a lány nevetett, mert megszaladt egy szem a harisnyáján, odakapott. A gyerek kicsit szégyenlősen a lány ujjai után nézett, amikor a lány fel és elkapta a fiúnak a tekintetét. A gyerek elpirult. Most nem volt olyan, mint egy indián.
Több mint egy órát voltak el. A többiek már idegesek voltak, hogy hol vannak. A lány mondta, hogy hol. Az apa látta a gyerek izgalmát, azt az izgalmat, amiről úgy gondolta a gyereknek még korai éreznie, pláne egy korban hozzá nem illő lány iránt. Mutatok neked valamit, mondta az apa a lánynak, s hogy jöjjön vele. A gyerek nézte, amint eltűnnek a szobában. Nem tudta, hogy ez a gyűlölet, amit az apa iránt, s az apán keresztül az összes felnőtt iránt érez, akik valójában mind amerikaiak, s nem győzik elárulni az indiánokat, elveszik a földjeiket, a lovaikat, a fegyvereiket, megbecstelenítik a feleségeiket. A fájdalomtól nem vette észre, hogy az anya is bent van a szobában.
Alig pár perc és visszaértek, de a lány már nem volt olyan, mint korábban. Nem nevetett a gyerekre, nem ment a közelébe, ott állt a többi rokon mellett, s csak mikor elbúcsúztak, akkor simogatta meg a haját újra, de az már nem volt olyan, és a gyereknek sem kellett annyira. Nem tudta, mi történt a szobában, hogy az apja mit csinált ezzel a lánnyal, hogy a lány hibás-e abban, ami ott történt, vagy csak az apa bűne az egész. Nézett az autó után, Skoda volt, csehszlovák termék, ott olcsó, ezért jobb például nekik ott lakni.
Amint eltűnt az autó, bementek. Vacsorához terített az anya. Az apa beszélt egy lányról, aki hamarosan férjhez megy. S hogy tényleg szép lány, és örülhet az a férfi, akinek a felesége lesz. Az anya is mondta, hogy nagyon kedves, meg jó feleség lesz, érdeklődött, hogy hogyan csinálta a süteményt. Hát igen, mondta az apa, egy ilyen lányt érdemes elvenni. A gyereknek nem tűnt föl, hogy ennek a lánynak a neve épp az, ami annak a lánynak a neve, akinek megmutatta az indiánok földjét. Nem gondolta, hogy ugyanarról a lányról van szó, hisz az a lány, aki ma vele volt, most is ott van a szívében, abban a szívben, amit egy indián hős, Toke-Itho szívéről mintázott, még tavaly, s immáron többé nem veheti onnét senki el.
