Haraszti könyve jó néhány kiadást megért, s ahogy látom, ma is adják és veszik még a vaterán. Szerzője száz éve született, s nem ezért a könyvéért idézem föl emlékét, s nem is egyéb ismeretterjesztő tevékenységéért, amelyet az Élet és Tudomány sárgult lapjai őriznek. Kalandos életet élt, amelyet megírt emlékirataiban (Poggyász nélkül, 1981). Nem hiszem, hogy sokan forgatnák, pedig mai szemmel is eleven, érdekes családtörténet, kor- és önéletrajz. Apját 1919-ben fehérterroristák ölték meg; tudnivaló, fehérterror is volt, nem csak vörös.

A Munka-kör és Kassák életre szólóan hatott rá. Bécsben, majd Pécsett tanult medicinát. Ifjúkorában szelíd kommunista összeesküvő volt (a Rajk-perben később megygyilkolt Szalai Andrással együtt), s egy fölfújt perben két és fél évet kapott, ami elől külföldre szökött. Spanyolországba emigrált, Barcelonában átélte a katalóniai fölkelést, részt vett a polgárháborúban, azaz „spanyolos” lett, hogy végül Chilébe emigráljon, s nyolc év múltán, a háború után, jó reményekkel repatriáljon. Ez az a pályaív, amelyen oly sokan elvesztek. Futottak naiv, romantikus, ifjúkori lelkesedésük, netán hősiességük után, s be akarták szedni az élet osztalékait. Egyre több vállalhatatlan dolgot interiorizáltak, s végül kifordultak magukból. Ők lettek – ha túlélték a persze rájuk is leselkedő koholt perek veszedelmeit – a legvadabb és legvakabb szektások, az ókonzervatív sztálinisták. Ilyen volt Pedro elvtárs, azaz Gerő Ernő.

Haraszti mindettől azzal menekedett meg, hogy kiábrándult. A folyamat nem volt előzmény nélkül való; kétszer is kizárták a „Pártból”: Magyarországon azért, mert „lebukott”, Spanyolországban azért, mert elvállalta egy dezertőr bajtársa védelmét. Megtapasztalta a köztársaságiak oldalán is dúló belső terror rémtetteit, s a fölszabadult Magyarországon újabb terrorral találkozott. Nem keresett mentséget, magyarázatot, hanem lélekben szakított a „mozgalommal”. S ez nemcsak becsületes, hanem történetesen bölcs lépés is volt. Mivel nem a párthierarchiában, hanem az orvoslásban kereste pályáját, nem leselkedett rá a sok spanyolosra lesújtó veszedelem. További életében sokat tapasztalt, kiváló orvos, művelt polgár, elragadó ember lett, illetve maradt, szenvedélyes szkeptikus, aki mindazonáltal megőrizte az emberi méltóságot – ahogy ő nevezte: a „dign idad”-ot – magában, és az iránta való érzéket.

Szüleim barátja volt, majd mi is barátságot kötöttünk. Ifjúkoromban ámulattal hallgattam tanulságos és gyakran véresen mulatságos történeteit, például arról a dezertőr bajtársról, akit a szerelmi csalódás vetett Spanyolországba, mert tulajdonképpen öngyilkos akart lenni, csak – baloldali lévén – valami jó ügy érdekében. S valóban hőstetteket hajtott végre keresve a halált, mígnem megsebesült, és egy ápolónővérrel való futó kaland kigyógyította a halálos szerelemből. Ám mit keres akkor itt? – kérdezte magától, s legott a francia határ felé vette az útját. A köztársaság végóráit élte. Elkapták, statárium volt, aligha kerülhette el a most már nem kívánt halált. Haraszti fűhöz-fához futkosott, s egy ügyvéd azt a tanácsot adta neki, hogy ő védje barátját: a jog nem segít, csak az érzelmekre lehet hatni. Haraszti valóban szenvedélyes beszédet mondott a bíróság előtt: benne voltak a hőstettek, az otthon haldokló anya, akinek utolsó kívánsága, hogy láthassa fiát. Sikerrel járt, az ítélet fölmentés volt. Másnap reggel hatalmas zsibongásra ébredt: anyák, feleségek, lányok álltak ablaka alatt, s könyörögtek, hogy vállalja az ő szeretteik védelmét is.

Történeteiben gyakran jelentős vagy ismert nevek jelentek meg. Mónus Illés támogatta, Bálint György látogatta meg Barcelonában, Pablo Neruda segítette Chilébe, ismerte Salvador Allendét. Havas Endre, Darvas Gábor, a zeneszerző, Füst Milán tűnt fel elbeszéléseiben. Most, hogy újra átlapoztam memoárjait, föltűnt egy spanyolos német költő, akivel jó barátságban volt, s akinek neve akkoriban nem mondott semmit nekem. Ma már tudom, hogy Erich Arendt valóban jelentős költő volt.

1979 késő őszén tiltakozó aláírásokat gyűjtöttem, s a korai estében, szemerkélő esőben mögöttem loholtak a személyi követők. Hirtelen az a kényszerképzetem támadt, hogy ha most elkapnának, akkor elveszne az a több mint száz aláírás, ami összegyűlt és az aktatáskámban rejtőzködött. A Balzac utca környékén jártam, s eszembe jutott öreg barátom, Haraszti Pista. Fölgyorsítottam, és beugrottam a házába (akkor még nyitva voltak nappal a kapuk). Becsöngettem hozzá, és megkértem: hadd diktáljam be a névsort tőle a külföldön működő Szabad Európa Rádióba. Ez nem volt kicsi és nem volt veszélytelen kérés, kevés kiábrándult vagy a rendszert utáló polgár teljesítette volna. Pista szó nélkül mutatott a telefonra. Nyilván annak a „dignidad”-nak a jegyében, amely kedélyes, barátságos, szeretetre méltó jellemének elválaszthatatlan tulajdona volt.