Igényes és egyedi, de nem versenyképes
– Nálunk a jó kézügyesség családi örökség. A nagyszüleim itt, a szomszédos Síp utcában dolgoztak az ezüstárugyárban, ott látták azt is, milyen kivételezett helyzetben vannak a vésnökök. Amikor apám szakmaválasztás előtt állt, ők ajánlották neki ezt a régi mesterséget – kezd mesélni Szabó Magdolna vésnök a hetedik kerületi kis műhelyben.
– Édesanyám is a keze munkájából élt, Rotschild Kláránál dolgozott varrónőként. Tőlük örököltem a jó érzéket, nagyon nem is csodálkoztak a szüleim, amikor már az általános iskolában egymás után nyertem a rajzversenyeket – keze közben egy ezüstkanalat szorít, fel sem néz, miközben beszél, csak forgatja a vésnökgolyón az antik tárgyat. – Ma már leginkább ilyeneket rendelnek, keresztelőre, esküvőre, esetleg születésnapra készítünk ajándéktárgyakat. Régen ez is egészen máshogy volt. Egymást érték a megrendelések, heti rendszerességgel dolgoztunk a Honvédelmi Minisztériumba, a követségekre, de rengeteg ajándéktárgyat véstünk a gyárak kitüntetett dolgozóinak, nyugdíjba menő professzoroknak és sportolóknak is. A mi műhelyünkből került ki a külföldi politikusok ajándékainak tetemes része, Fidel Castro ezüsttőrje például nagyon szépre sikerült.
Magda azt mondja, a rendszerváltást követő öt évben kezdett szépen lassan apadni a kereslet. Ma már ő is egyedül dolgozik, nyugdíj mellett, önmagában a szakmájából már nem tudna megélni. Gyorsan hozzáteszi aztán: érti ő, a gépi vésés remekül kiszolgálja a mai igényeket, gyors, mindig ugyanazt a színvonalat hozza és alkalmas a tömegtermelésre. Szerinte a kézi vésés mégis többet nyújt.
– A készülő tárgyak hangulatába, stílusába bele kell érezni. Ha behoznak hozzám egy munkát, először szépen megbeszélem a vásárlóval, hogy milyen motívum vagy betűtípus illene az ajándékhoz és a megajándékozotthoz. Felrajzolom, amit ajánlok, és többnyire az is lesz a nyerő. Az új kor szülötte a gravírozás szó is, amitől már önmagában rosszul leszek. Miért nem tudjuk a jó magyar kifejezést használni, ha már egyszer van rá?!
Közben a vésnökgolyóról lekerül a még temperától fehérlő ezüstkanál. – Mindig be kell kenni, aztán úgy lehet a fémre rajzolni, mint a papírra – mondja a mester, miközben jókorát köp a kanál nyelére, majd pucolni kezdi. – Ennek ez a menete. Semmi sem tisztítja szebbre, mint az emberi nyál. Persze azért bloffolni még kell. Ez afféle polír, amitől az ajándék megkapja a végső fényét. Én mindent apámtól tanultam, még a régi műhelyben kezdtem nála tanonckodni a Gozsdu-udvarban. Imádtam azt a világot. Akkor, ott kisiparosnak lenni azt jelentette, egy közösség része lett az ember. Az udvarban volt ötvös, asztalos, kárpitos, jelmezkészítő, díszletfestő, de láda- és egyenruha-készítő műhely is. Egy igazi öszszetartó falu volt a városban. Apám 1980-ban ment nyugdíjba – akkor váltottam én ki a kisiparos-engedélyemet –, de haláláig tovább dolgozott. 2001-ben költöztünk át ide, a Wesselényi utcába, amikor az önkormányzat visszavette a Gozsduudvart.
Követem Magdát a kis műhely másik végébe, nézem a falon a sok festményt, grafikát, mandalát. – A legtöbbet a férjem csinálta. Még a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban ismerkedtünk össze, ő is díszítőfestő szakon tanult. Festő is lett, most megosztjuk a műhelyt. Magda szerint anno a tanulásnak, a tanonckodásnak is más menete volt. – Most a legtöbb iskolában az aranyművesoktatás részét képezi a vésés, egy tárgy a sok közül. Régen az iskola elvégzése után még évekig leste a fortélyokat a tanonc, mielőtt iparengedélyt kapott. Visszatérve rá, a mostani rendszerrel csak az a gond, hogy ezt a szakmát vagy állandóan lehet csinálni, vagy sehogy. Egyszer hagytam ki én is egy rövid időt, sokáig nem állt vissza a kezem a vésőre úgy, mint előtte.
Közben nagy réztálat emel le a falról, forgatja, hadd lássam rajta a vésnök játékát, az árnyékolást, a díszítést. – Négy hónap alatt csináltam, de ebben benne van minden, amiről ez a szakma szól, a formakialakítástól kezdve a címerkészítésen át a díszítőművészetig. Szeretek ilyen nagyobb volumenű dolgokat csinálni, de persze mint a legtöbb kézi készítésnél, itt is a végén jön a legjobb rész. Akkor teszem plasztikusabbá, díszesebbé a saját ízlésemre az ajándékot.
