Foci
A csapatban lenni, az első lépés volt, hogy a Szabó Lacihoz közel kerülhessen valaki, hogy ő is olyan legyen. A Szabó Laci úgy nézett ki, mintha bukott lett volna. Mindene szőrösödött, mint a felnőtteknek. Megmutatta egyszer az öltözőben, hogy ott is, a klott gatya alatt. A Szabó Lacinak megengedték a szülei, hogy olyan legyen a ruhája, meg a haja, mint a bátyjáé, aki négy évvel volt idősebb nála, s szintén csapatkapitány volt, csak egy másik osztályban. A Szabó Laci csak a legjobban kinéző lányokkal állt szóba, azokkal, akik már mellben is lányként voltak értelmezhetők.
Focistának nem lenni az tulajdonképpen maga volt a megsemmisülés. Az az öt fiú, aki kimaradt: nem volt. A focista lekapja az utcai cuccát, alul már eleve klott gatya, mert minden fiú abban jár, csak az orvos gyerekén van fehér bugyogó, de hát ő nem is kerülhetett be a csapatba. Fehér alsóruhával itt nem lehetett labdába rúgni. Az orvos gyereke ezért a pingponggal próbálkozott, amit a klottgatyások a labda mérete miatt női játéknak tartottak, s hiába hozott el járási első meg megyei második díjat, kiröhögték, amikor évzárókor bemondták a nevét, mint élsportoló. Röhögtek rajta, mert ez olyan volt, mintha az igazgató azt mondta volna be, hogy az orvos gyereke buzi, aranyérmes járási buzi.
Csak a foci számított. A Szabó Lacinak hoztak a szülei Csehszlovákiából stoplis cipőt. Mert ott minden cipő nagyon olcsó volt, különösen a sportcipők. Mindenki onnan hozta, átmentek Ipolyságnál a határon, a legszarabb cipőkben, alig bírtak a boltig elbotorkálni, annyira nyomta a lábukat, aztán vettek egy igazi csehszlovák terméket. Bata cipőt. Na, azt felhúzták és a határ előtt az árokparton elhajították a régi cipőket, a határ környéke tele volt eldobott cipővel, mintha rabokról rángatták volna le a fogvatartók, hogy aztán mezítláb lőhessék bele őket egy gödörbe vagy az Ipolyba. Ilyen cipője volt a csatárnak. A gyerek mondta otthon, mikor bekerült az osztályválogatottba, hogy jobban menne a foci, ha neki is lenne ebből a csehszlovák termékből. Az apa épp jókedvében volt, meghozott valami fontos döntést a téeszben, vagy hozzájárult egy fontos kísérlethez a fertődi kutatóintézetben, vagy csak egysze rűen megunta, hogy napok óta nem szól semmit. A rosszkedvbe is bele tud fáradni az ember és akkor ripsz-ropsz! teljesen indokolatlanul jókedve lesz. Ilyen volt az apa, amikor a gyerek ezt mondta. Vegyél fel egy rossz tornacipőt – mondta, mert Ipolyságra megyünk. Az anya mérges volt este. Értelmetlennek látta ezt a pataszerű cipőt és haragudott az apára, hogy nem bakancsot vettek, ami kellene télire a gyereknek. Az apa nevetett, s mondta, hogy néha ilyennek is kell lenni, nem mindig, hogy mi a praktikus. Ilyennek is kell, mondta, felszabadultnak, amilyen ő különben soha nem volt, ha néha mégis, akkor erőből, Az ilyennek kellből neki a kellen volt a hangsúly.
Hátvéd volt. Balhátvéd, mert ő ballábas volt, s így abból az irányból, már eleve genetikailag adva volt a jó lövés lehetősége.
A másik negyedikkel játszottak. Tavaszi bajnokság volt. A tornatanár szervezte. Ezt szerette, hogy ilyeneket szervezzen. Ezt lehetett részegen is. A tigrisbukfencet nem mutathatta meg, mert röptében a szekrény fölött kiloccsant volna a gyomrából a pálinkában megforgatott reggeli. Az jó volt neki, csak sípolgatott a partvonalnál, meg igazságot tett, ha összevesztek a gyerekek, mert ő ugye kívülről lát mindent, tudja kint volt-e a labda, meg hogy előnyszabály, meg kornel, meg szabadrúgás, meg hetes. Elvolt ott tanítás után, nem kellett hazamenni, hogy pár órát még utálja a feleségét kocsma előtt. Bent volt az iskolában, s innét mehetett rögtön inni.
A másik negyedik erős csapatnak számított. Mondta a Szabó Laci, hogy ez elvi kérdés, hogy győzzenek, ez nem foci, mert ez dönti el, melyik az igazi negyedik. Bár őket béseknek csinálták, jelezve, hogy nem tartják őket egyenrangúnak a másik osztállyal, de a bajnokság ezen változtathat. Ha legyőzik az ásokat, ők lesznek valójában az á, hiába írják ki az ajtóra, hogy negyedik bé. Így készítette elő a kapitány a csapatot, aztán mondott pár taktikai dolgot is, hogy például a hátvédek maradjanak hátul, félpályánál tovább ne merészkedjenek, ne akarják elorozni a csatárok dicsőségét, az is nagy dicsőség, ha jól védekeznek, meg jól passz olnak előre. Arról nem beszélt, hogy valójában mégiscsak a góllövők nevét jegyzik meg, olyan van csak, hogy gólkirály, de olyan, hogy elhárítás király, egyáltalán nincs.
Második félidő volt. A vége felé, az ások nagyon küzdöttek, de hiába, mert gólt lőni nem tudtak. Null-null. A kurva életbe, mondta a Szabó Laci, mit csináltok, adjatok már egy rendes labdát, hiába fényezem a lábamat, ha nem rúgtok. Mi a nyavalyát várakozok már itt. Meg, te hülye, nem látod, hogy itt állok, ott nincs senki, ahová rúgtad? Egyre több lett az üvöltözés. Az ások is üvöltöztek, de a gyerek arra nem figyelt, csak, hogy jó labdát adjon végre, hogy meccs után azt mondja a csapat, hogy az a passz marhára oda volt téve.
Az ások hirtelen előretörtek, hajtotta őket az időhiány. Az ő szabólacijuk nyomult most hátulról, a félpályát lépte át, amikor elvesztette a labdát, de egy másik visszaszerezte, paszszolt előre, épp jobbszélre, ami ugye a gyerek szempontjából balszél volt, az ások vezére rohant, hogy ott legyen, ahol lennie kéne. Hiába, meszsze le volt maradva. A gyerek felé gurult a labda, a gyerek előkészítette a lábát, azt hitte, előre tudja vágni, épp a Szabó Laci kifényezett stopliscipőjére. Nagyon gyorsan történt minden, ezért nem tudta, hogy túl gyors volt-e a labda, vagy túl lassú a lába, mindenesetre a műbőr foci átpördült a lábfején, mielőtt a lábát rúgásra hátrahúzta volna, s irányt váltott. Az új irány a kapu közepe volt. Mintha hazaadta volna. Szokás olyat csinálni. Én hazaadtam, gondolta a gyerek. A kapus, míg gurult a labda a gyerek felé, kirohant, hogy felmarkolja, és gyors kidobással indítson valakit. Épp akkor hagyta el a kaput, amikor a gyerek úgymond hazaadta. A gyerek mögött volt, hogy megfogja. A labda a gyerek lábán meglassulva görgött be a kapuba.
A kurva életbe, a kurva életbe, kiabált a Szabó Laci. A kapus meg, hogy mit csinálsz, nem látod, hogy itt vagyok, hogy mit akarok. Alig volt pár perc a meccs végéig. Nehéz volt végigjátszani. A gyerek rettegett, hogy vége lesz, hogy mi lesz, ha vége lesz. Azt akarta, hogy soha ne, hogy ne kelljen lemennie a pályáról. De az lett, hogy le kellett. Már az öltözőbe menet nekirontottak. Mi a francnak vettünk be a csapatba, mi a francnak, mondták, hogy ekkora hülyét még a világ nem látott, öngólt rúgni, üres kapuba. A gyerek próbálta elmagyarázni, mi történt, aztán, csak azt mondta, hogy nem öngól volt, hanem gól. Öngól, mondta a Szabó Laci. Az öngólnál te rúgod a labdát, de itt én csak módosítottam, hogy a kapus gyorsan megkaphassa. Hülye vagy te, az a baj, hogy hülye vagy. Ez öngól és elvesztettük a meccset.
Még a suliból hazafelé menet is ezt mondta a Szabó Laci. Nem is mondta, ismételgette. A gyerek egy darabig hallgatott, aztán, amikor elértek az artézi kúthoz, levágta a földre a táskáját és nekiesett a Szabó Lacinak. Gól, érted, gól. Az osztály ott állt körülöttük, a gyereknek kidagadtak az erei, eddig még senki nem mert ujjat húzni a Szabó Lacival. Bár szerintük is öngól volt, egy kicsit drukkoltak a gyereknek, hátha most neki sikerül megszorongatnia azt, akitől például az osztálycsapat összetétele függ. Egy kicsi ideig neki drukkoltak, de aztán nem. A gyerek még azt hitte, van esélye, kívülről már látszott hogy nem. A végén ott volt, hanyatt a földön a Szabó Laci térdelt a karizmain és a pofájába üvöltötte, hogy öngól, érted, öngól. Aztán felállt és otthagyta, ahogyan a többiek is. Nem nézett senki hátra, mikor a ruháját porolgatta és betűrte a nadrágjába az ingét. Messze laktak, mire hazaért a pirosság elmúlt az arcáról.
Két nap múlva játszottak a harmadik ával. A gyereknek nem szólt senki, hogy kell a ballábas hátvéd. Nem maradt ott a meccsen, ment kifelé a suliból, klottgatya volt rajta, a stopliscipő a könyvek alá volt csúsztatva a táskájába. Ment kifelé lassan, hátha valaki utána szól legalább annyit, hogy nem jössz megnézni, hogy játszik a csapat? De senki nem szólt. Egy megüresedés volt a csapatban. Abból az öt fiúból, aki nem számított egy most bekerülhetett. A többi négy meg abban bízott, legközelebb majd valaki más is hibázik, s ő lesz a következő, aki csapattag lesz, a nem számítók közül végre azok közé kerülhet, akik számítanak.
