Az amerikai affirmative action-höz hasonló programok etikai vonatkozásairól, hasznosságáról vagy hátrányairól folytatott évtizedes nemzetközi vita nem a rasszisták és a nem rasszisták között folyik. Az előnyben részesítő megkülönböztetés intézménye megosztja azokat a jogvédőket, szociológusokat és politikusokat is, akik amúgy a hátrányos megkülönböztetés ellen küzdenek. A jó szándékú ellenzők azt mondják: mi annyira hiszünk a jogegyenlőségben, hogy a pozitív megkülönböztetést éppen úgy elvetjük, mint a negatívat. Ha kvótákat alkalmaznánk, azzal pont azt mondanánk, hogy a feketék és a fehérek, a férfiak és a nők megkülönböztethetők. A jó szándékú támogatók azt felelik: nem az olyan jogszabály hozza létre a különbséget, mint például a többletpont a felvételin, mert a különbség eleve drámaian ott van a hétköznapokban, mindenki látja, a jogszabály csak megpróbálja helyreállítani az egyenlő indulás esélyét.

Lehet tehát azon vitatkozni, hogy szükség van-e pozitív diszkriminációra az egyetemeken. Lehet azt mondani, hogy versenyhelyzetben, mint amilyen a felvételi, pusztán származása vagy szociális helyzete alapján senki ne élvezzen előnyt, és csak a teljesítmény számítson. Különben – mondják – romlik a minőség, ráadásul ha nem támogatja széles körű egyetértés az előnyben részesítés elvét, akkor alkalmazásával csak tovább nő a feszültség a társadalomban. Lehet erre azt válaszolni, hogy abban az oktatási rendszerben, amely az iskolásévek alatt nem csökkenti, hanem növeli az otthonról hozott hátrányokból adódó különbségeket a gyerekek között, igenis helyes néhány többletponttal segíteni azokon, akik annak ellenére eljutnak az érettségig, hogy a szüleik még írni és olvasni sem tudnak, különórákra pedig esélyük sem volt.

A helyzet azonban az, hogy Magyarországon ezek a viták olyanok, mint amikor a periférián majmolják a messzi központban még nagy horderejű, gyakorlati következményekkel is bíró szellemi összecsapásokat.

A felsőoktatás államilag finanszírozott 40 000 férőhelyére felvettek közül a hátrányos helyzet miatt mindössze 1856-an kaptak többletpontokat az idei felvételiken úgy, hogy az befolyásolta az eredményességet. Magyarul: a felvettek kevesebb mint öt százalékáról beszélünk! Miattuk van napirenden a nagy magyar pozitív diszkriminációs filozófiai vita. Hol van ez az arány a grandiózus amerikai eredetitől (beleértve annak munkaerő-piaci szabályait is)? Hogyan lehet ennyi ember miatt kontraszelekcióról, a jobbak kiszorításáról, minőségromlásról komoly arccal beszélni? Lehet persze azt mondani, hogy nem is ezekről van szó, hanem az elvekről. Lehet, csak piti.