– Jó poén, igen...

– Na, viszlát, uram!

– Hé, hé, hé! És az újság? Újságot ne vegyek?

– Ma ne. Látom, gondterhelt, meg amúgy is mindig vesz.

– De hát... Ebből él!

– Ebből, de állandóan nem használhatom ki magát!

– Most az az egy-két százas ide vagy oda...

– Uram, nézzen körül: ez itt elég forgalmas terület. Szálloda, közért, trolimegálló... Időnként megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a törzsvevőimet lazán továbbengedem.

– Ez jó. Viccet is mondott...

– Mert olyan fancsali a képe. Mi a gondja?

– Nekem? Nekem semmi.

– Ne mondja már: látom!

– Most én sírjak? Már bocs, de maga kínálja itt, Újlipótváros szélén a Fedél Nélkült, nyilván sok a bunkó autós is, kajája se lehet sok, aludnia sincs hol...

– Mégis rendben vagyok. Lehetnék Rákospalota-külsőn is, ahol jól megvernének, ehhez képest a tizenhárom ker maga a Kánaán. Olykor lenéznek; na és! Viszont bele-belebotlok normális emberekbe, és hát összejön, amennyi összejön. Meg hoznak nekem pogit. Vizet. Teát. Kiflit. Van egy drága asszony, a Gizi néni, itt lakik a Kárpát utcában, ilyen nagymamafajta, na, ő sokszor hoz rétest is. Olyan kedves, mindig azt mondja, hogy senki sem tehet a sorsáról. Szereti a vicceimet is. Meg hogy nem vagyok tolakodó, nem iszom. Szeretek itt... Dolgozni.

– Akkor én kérek elnézést...

– Ne kérjen, inkább mondja, hehe, mi a gondja!

– Most ez lesz?

– Látom, hogy valami nyomasztja. Biztos az élet!

– Ne csinálja már, tényleg én kérdezhetném, mi a gondja...

– Mi lenne? Tegnap egy öregúr adott nekem cipőt: még télre is jó lesz! Reggel összeszedem a lapokat, jövök-megyek, viccelgetek. A szállón is bírnak, még sose raboltak ki. Mit idegesítsem magam? Tipikus történet. Válás, mindent otthagytam, a melóhelyen leépítés volt, mindenhol leépítenek, nem kell annyi szedő. Egymillió se oldaná meg a dolgaimat, de még százezerre sincs esélyem, hát próbálom élvezni az életet.

– Jó magának.

– Na jó, most már maga jön!

– De mondom, hogy nincs semmi bajom!

– Fia hol van? A Milcsi.

– Iskolában.

– Szegény...

– Ne is mondja! Most kezdte az elsőt, ott kell fegyelmezetten ülni, látom a szemén, hogy apa, csak hat és fél éves vagyok, minek kell itt nekem írni meg színezni meg vonalakat húzogatni meg, meg, meg... Piszkosul izgulunk Ágival, hogy minden rendben menjen, bírja a strapát, odafigyeljen... Emlékszem, amikor én voltam elsős, megőrültem, kemény volt a pad, jelentkezni kellett... Még szerencse, hogy a lányom, tudja, a Melcsi, hamar megszokta az ovit, ha ott is izgulni kéne, én... Mindennap nézem a gyerek üzenőjét, mi van benne, mosolygós jel vagy nem, jókedvű-e, az infarktus kerülget, úgy sajnálom, hogy véget ért a gyerekkora... Időnként tiszta görcs a gyomrom...

– Hát, van gondja elég...

– Dehogy van!!! Mitől lenne!? Jó, ez a rohadt devizaizé az idegeimre megy, még szerencse, hogy nem akkora tétel, egy kollégám ötven ronggyal fizet többet, már remeg, amikor a híreket nézi, aztán ott van a Zoli, mindig mondja, hogy ideje lenne visszatérni a pályára, azóta nem járok, amióta vannak a kicsik, tudja, szeretném, ha lenne apjuk, de ha mennék is, itt fáj, ott fáj, jó, súlyilag nem olyan gáz a helyzet, nézze!, hát nem vagyok dagadt!, alig öt kiló van rajtam, mind az arcomra megy, nem is értem, de most nem ez az érdekes, hanem a Zoli, jaj!, tudja, milyen jó becsavarni huszonkettőről a pipába, hallani, ahogy zizeg a háló?, de most ahhoz is edzenem kellene, hogy ne essek át az állított labdán, de túl hektikus az életem, a benzinárak is hol vannak?, anyámékkal is többet kéne foglalkozni, két nyugdíjas, ilyen értekezlet, olyan izé, rohanok, de nem akarok én itt panaszkodni, múltkor nem adták meg nekem a jobbost a Radnóti–Visegrádi sarkán, este tízkor, azt hittem, szétrobban az agyam, még ha nem is én vagyok a hibás, annyi irkálással jár az ilyesmi, a csereautót meg egyből megbüntették, mert elfelejtettem, hogy arra nincs parkolási engedély, aztán, amíg elkészült a kocsi, pengethettem az aprót a saját lakásom előtt, jó volt, egy óra négy kiló, előtte kisboltban váltani, annyi ilyen hülyeség veszi el az időt, legutóbb is fel kellett hívnom a műveket: hogy a túróba lehet, hogy többet fizettem augusztusban, amikor két hétig nem is voltunk otthon, mint a mostaniban, amikor otthon voltunk, juj, mondta az ügyfélszolgálatos, biztos rosszul diktált, de nem!, kiabáltam erre, mire azt mondta, jó, akkor még egyszer megnézem, juj, valóban, a mi hibánk, bocsesz, a jövő hónapban jóváírjuk, erre bedurrant a fejem: és ha nem szólok, lenyelik a zsetont, önöknek extraprofitjuk lesz, én meg szívok?, he?, mire azt mondta, uram, a rendszerben előfordulnak tévedések, érti?, előfordulnak!!!, de ha én fizetek egy nappal később, akkor páros lábbal ugranak a gerincemre, az eszem megáll!, na de, húúú, nem akarok én itt panaszkodni, nem...

– Most jobb?

– Hú..., igen.

– Máskor is szívesen meghallgatom. Van időm...

– Jó, jó... Jó... És kösz. Kösz... De hadd vegyek már magától egy újságot legalább!

– Inkább együnk pogit. Félórája sincs, hogy hozta Gizi néni. Még van kettő. Az egyiket magának adom.