Ahogy ő se, én se állíthatom, hogy minden mondat épp így hangzott el, de a megesettek a valóságtól nem járnak messze, ami meg az igazságot illeti, azt ki-ki tegyen magában, ha tud.

Ő leginkább némi zavart, és, végső soron, kaján részvétet érzett.

A kínos esetet pikantírozó le- és kiviselt politikust ismerősöm természetesen megnevezte, én nem teszem, hisz akkor valódi néven kéne neveznem ama hajléktalanokat is, akik e nagyon magyar zsánerkép aktív szereplői, márpedig az ő nevüket nem tudom, honnan is tudnám?

Legyen elég a fiktív nevük, s hogy magyar emberek, amint ezt jókedvvel és bőséggel nyomatékosítják is a vasárnap délelőtti kombino-villamoson. Ülnek egymással szemben, szívvel-lélekkel ügyködnek egy üveg bikavér kinyitásán. Nagyon kell a szív és a lélek, mivel dugóhúzójuk nincs, s a Moszkva térig nem is lesz.

Cvíderek, hangosak, teátrálisak. Inkább másnaposak, mint ittasak, ez egyébként bizonyos utcán töltött idő után egyre megy. Nézik, forgatják az üveget, próbálgatják bele a hüvelykujjukat, hiába.

Ezt bírom bennetek a legjobban, az ökörködést mindhalálig, mondja egyikük, a Pityukának nevezett, egérképű fiatalember.

Le kéne törni a nyakát, mondja az Eszkimó nevű, ki terepszínben van, s a vezérnek tűnik.

Pénisz vagy? Hogy ráfolyjon a szép kis ülésre, kérdezi a fülessapkás névtelen, és megszívja az orrát. Nem vagyunk cigányok. Hajrá magyarok, mondja a negyedik, ki erős szemüveget visel, ha egyszer magyarok vagyunk.

Meg betegek, teszi hozzá a Pityuka, az Eszkimó például nem csoda, hogy nem tud egy üveget kiujjazni, ha minden reggelre úgy köhög, mint a cefet.

Hogyhogy cefet, horkan fel az Eszkimó.

Úgy, hogy cefet, kipukkad tőled a hálózsák, mondja a Pityuka.

Ha én beteg vagyok, akkor te meg cigány vagy, mondja az Eszkimó. Cigány, de csontig.

Csak ne cigányozzál, mondja a szemüveges, mer’ még leszállítanak.

Mér’, az Orbán mi a péniszem, ha nem cigány, kérdezi a fülessapkás.

Pont azér’ leszünk leszállítva, magyarázza a Pityuka. Mer’ tisztára Orsós. Vak nem látja.

Akkor nyomd bele a dugót, ha ennyire magyar vagy, rikkant az Eszkimó. Nyomd be a micsodáddal!

Ezen nagyon nevetnek, csapkodják egymás térdét, összehajolnak, szinte összebújnak. Látnivaló, hogy bár magukat szórakoztatják, a kisszámú és rezzenetlen utasközönségnek játszanak. Ha kicsit provokatívak is, pusztán annyira, hogy rokonszenvesnek ne érezhesse őket ismerősöm, igaz, ellenszenvesnek se.

Én eleve magyar vagyok, mer’ ember vagyok, húzza ki magát a fülessapkás.

Budapest a magyaroké, feleli rá a Pityuka, láttam kiírva a Moszkván.

Naná, mondja a fülessapkás, forradalom van.

Meg a bikavér is a magyaroké, toldja hozzá az Eszkimó.

Csak hogy fogjuk kinyitni, tapogatja az üveget a szemüveges.

Itt tartanak, mikor felszáll az ominózus politikus a feleségével.

Ismerősöm először rájuk sem ismer, hasonlítanak ugyan, de teljesen valószínűtlennek találja, hogy nagygyűlések, talkshow-k, vágóhídszentelések egykori sztárja csak úgy, „face to face” fölszálljon a hatos villamosra. Hogy fölszáll, leül, néz maga elé, utazik, mint egy ember. A világ e táján ez sose lesz mindennapi. Nézzétek mán, az ott nem az izé, rikkant föl a fülessapkás, és mondja az illető politikus nevét, ami legyen ez esetben Pé. Szóval: nem a Pé az ott?

Pityuka eltátja a száját, nem hisz a szemének. Hülye vagy, te, mondja, majd pont a Pé jár neked a szarfakjú villamosodon.

Az bizony akkor is a Pé, szól bele az Eszkimó, hát csak megismerem! Csókolom, Gyuszi bácsi, kiált fel váratlanul, és integetni kezd. Mi mind a maga pártján vagyunk.

Úgy van, mi mind a maga szavazói vagyunk, Gyuszi bácsi, toldja meg a fülessapkás, és a szemüveges is beleszól, hogy éljen Pé, Isten éltesse.

Az illető arcán erre átsuhan egy rutinos, vőfélyi mosolykezdemény, de le is hervad nyomban, egyrészt a feleség szemevillanásától, másrészt régi motoros létére tudja jól, magyar populista ebből a helyzetből testőrök és szóvivő nélkül pozitíve ki nem jön.

Itt minél nagyobb népbarát valaki, annál több félnivalója van a konkrét, szűretlen néptől. Márpedig Pé ritka nagy népbarát.

Pityuka, avászkodjál csak közelebb, nézzed meg, tényleg ő e a Pé, biztatják a Pityukát, aki egyszerre vonakodva és kíváncsian közelebb megy, s megáll tisztes távolságban.

A Pé Gyulának tetszik lenni a Gyuszi bácsinak vagy csak hasonlít, kérdezi a legnagyobb tisztelettel, amit a kontextus végzetesen és visszavonhatatlanul ironizál.

Erőt, egészséget, mondja halkan Pé, és keskenyen néz maga elé.

Pityu, kérjél mán tőle egy húszezrest, ordítja oda az Eszkimó.

Pénisz vagy? Maradjál már, jó, hogy ki nem rabolnád, mondja a fülessapkás.

Mér’, van annak, ha tényleg a Pé, ellenkezik a szemüveges, kérjél csak tőle Pityuka!

Menjen innen, kérem szépen, mondja Pé sápadtan, ijedten és öregen.

Van annak, kiabál az Eszkimó, tud az adni, ha akar. Magyar a magyarnak csak ad! Még jó! Lopott az eleget, folytatja a szemüveges. Nem kellett volna annyit lop-

ni. Kastélyra! A magunkfajta magyaroknak kicsivel többet kellett volna juttatni a levesből.

Tessék elhinni, mondja bocsánatkérően a Pityuka, szegény hajléktalanok vagyunk. Jó egészséget, motyogja Pé.

Az nem ártana, mert az Eszkimó cefetül beteg, bólogat a Pityuka. Tébécés.

Ide hallgasson, Gyuszi bácsi, kiabálja az Eszkimó, én magát nagyon bírtam, mert maga volt az egyetlen magyar abban a cigánybandában.

Meg zsidóbandában, rikoltja a szemüveges.

Hallja, Gyuszi bácsi, hogy mit kér a nép, int hátra a fejével a Pityuka, kicsit mérgesen, meg tanácstalanul, hogy most akkor mi lesz.

Minden jót kívánok, mondja az öregember, csak hagyjon békét.

Éljen Gyuszi bácsi, kiáltja odatúlról a szemüveges.

Kitartás, Gyuszi bácsi, teszi hozzá váratlanul a fülessapkás.

Kitartás, éljen Szálasi, tromfol az Eszkimó, ezen aztán hosszan röhögnek, a Szálasin, de tulajdonképpen az egész képtelen helyzeten, amibe keveredtek.

Pityuka kihasználja az alkalmat és diszkréten visszavonul, szomorúan lóbálja az üveg bort. Figyeljétek meg, ez nem a Pé, rázza a fejét, ahogy leül, a Pé az adott volna. Ez csak a Pé-nek a mapetsója.

Mapetsó a valagad, morogja a fülessapkás, aki érzi, hogy bizony túllőttek a célon, és az öregember föléjük kerekedett, hiába volt a nagy pofájuk, fölébük kerekedett a puszta öregségével, meg a bátorságával, hogy nem szállt le, nem kért segítséget, nem cirkuszolt.

Nagy fej ez, mondja az Eszkimó, csak hogy mondjon valamit, ha mégis, ugye ő a vezér. Higgyétek el. Több esze volt, mint mind a négyünknek. Legalább dugóhúzót kértél volna tőle, Pityuka.

Pityuka nem áll föl, csak odakiabál, hogy tessék mondani, van-e dugóhúzója, Gyuszi bácsi?

Nincs, feleli alig hallhatóan Pé.

Akkor ezek szerint mégis a Pé Gyuszi bácsinak tetszik lenni, élénkül fel a Pityuka.

Szegény Pé már venné a levegőt, és bevallaná, hogy igen, ő a magyar nép Gyuszi bácsija, mikor a feleség felcsattan, hogy hallgass, Gyuszi, s az mégiscsak disznóság, hogy bennünket, idős embereket nem hagynak békében.

Hagyjuk mi, csókolom a kezét, csak nem bírjuk kinyitni az üveget, feleli megszeppenve a szemüveges, igaz, Pityuka?

Igaz, mondja a Pityuka, és odasúgja az Eszkimónak, hogy te, ez mégiscsak a Pé volt, személyesen.

Naná, mondja a fülessapkás, naná, hogy a Pé. Csak az ilyen pénisz nem látta, mint te.

Mert tök beteg, azér’ nem látta. Tébécés, mondja az Eszkimó.

Te vagy a tébécés, csattan fel a Pityuka. Aki mondja, röhög az Eszkimó, de ekkor már cihelődnek, a kombino bekúszik a Moszkva térre. A négy hajléktalan magyar elöl száll le, a Pé-nek mondott szomorú illető és a felesége hátul. Egyre távolodnak, ismerősöm sokáig nézi a hátukat, aztán fölhív, és a tőle telhető pontossággal beszámol az esetről, csináljak vele, amit akarok.

Tettamanti Béla rajza